Népszava, 1919. november (47. évfolyam, 217–242. sz.)

1919-11-08 / 223. szám

a régi bérházakból szerzendő jövedelméből. Ilyen módon azokat, akik nagyobb költség­gel épített új lakásokba költöznek, meg­óvnánk attól, hogy drágábban lakjanak, m­int a régi (a már meglevő) bérházak lakói. Már most tegyük föl, hogy a főváros rövid pár év alatt 20.000 új lakást lenne kénytelen építeni és ezeket átlag 800 koronával az ön­költségi áron alul adná ki (hogy az új lakás ne legyen drágább, mint a régi); ez évi 16 millió korona ráfizetéssel járna, ami a régi lakásoknak nem is 25, hanem csak 10 százalékkal (a fővárosi pénztár javára) történő megdrágításából is kitelne. A kérdés tehát már csak az lenne: beéri-e a főváros ezzel a minimálisan szükséges 10 százalékkal, vagy pedig a szocializálási akcióból származó bevételeiből kockázati alapot is akar-e terem­teni, vagy a jövedelmeit is akarja-e szaporí­tani? További — és elég könnyen eldönthető — kérdés az is, hogy az egészen kicsiny (1—2 szobás) lakások bére az egész vonalon (a majdani új házakban is) a mai maradjon-e, az ebből származó teher pedig áth­ár­ítta­ssék-e a nagyobb lakásokra? Fölmerülnek még más kérdések is. így: az építőtelkek kérdéssé. Hát bizony, a lakáskér­dés megoldásának ez a módja a legradikáli­sabban a telekspekulációt intézné el. N­incs már miért spekulálni az üres telkekkel, ha nem le­het rájuk magánbérházaikat építeni; a tulajdonos tehát szívesen eladja a városnak, hogy milyen áron? hát nem muszáj, hogy egyesek százezreket v­agy milliófent szerezze­nek telkeknek a hasznavétkű herteztetéséből, mikor mások a mmmikájuk mellett is éheznek; körül­belü­l már megvan, a tettetértékadó-ka­tasz­tera szükség esetén ezen is el lehet in­dulni, de ladiscálu­siabb megoldás is képzel­hető. A családi házak kérdését ez a reform nem érintené; semmi sem áll útjában annak, hogy nagy pá­rm­iharaos akció imd­elájon csa­ládi házak építésének megkönnyítésére. Az albérlet (ágyrajárás) tűrhetetlen kinövései­nek megszüntetés© összehasonlíthatatlanul könnyebb lenne, mint a magántőke áldásos tevékenysége mellett. A bérházak karban­tartása — úgy a v­árosé, mint a magántulaj­doniban levőké —, szintén nem maradhat meg a mai alapon és azt a lakók egyesületeinek autonóm tevékenységi körébe kellene utalni. Ezek és más fölmerülő kérdések mind má­sodrendűek. Glark 'később válhat­ aktuálissá an­nak a­z eldöntése­­is, hogy a magántulajdon­ban levő bérházakat — méltányos feltételek mellett — szocializálja-e a város vagy ne. Magát a fődolgot röviden a következőkben foglalhatjuk össze: 1. A most meglévő lakások béreit csak a város emelhesse és pedig úgy, hogy a bér­többlet az övé legyen. 2. Bérházakat ezentúl csak a város­ építhes­sen, az ezekben levő lakásokat csak a város adhassa bérbe, amely gondoskodni tartozik arról, hogy elegendő lakás legyen. 3. Az ezentúl építendő városi lakások bére ne legyen magasabb, mint a­ magántulajdon­ban megmaradó mostani lakások bére; első­sorban ennek a lehetővé tételére szolgáljanak az 1-fő pont alapján biztosítható városi be­vételek. akarja elfelejtetni, h­ogy Franciaországnak „valamennyi fia felekezeti különbség nélkül egyesült, amidőn az ország sorsáról dönteni kellett", hanem az ország elé idézi azt is, amit az egyház és állam szétválasztása Fran­ciaországban, egyéb vonatkozásokban jelen­tett. Az egyház elválasztása az államtól és tel­jes kikapcsolása a politikából nem okozott kárt Franciaországnak. Az a hatalmas kul­túrharc, amely tizenöt évvel ezelőtt annyira földúlta a francia társadalom nyugalmát, gyorsan kitombolta magát és a harc, amely az egyik oldalon teljesen kiaknázta a ró­mai kúria stílusát, az oktatás terén az ál­lammal való egészséges konkurrenciában olvadt föl. A felekezeti iskolák megjavultak, mert meg kellett javulniok, az oktatás módja és szelleme elejtette pusztán klerikális cél­jait, mert a verseny következtében el kellett ejtenie: a felekezeti iskolának olyan jónak kellett lennie, mint az államiaknak, ha az egyház továbbra is élni és hódítani akart Franciaországban. A felekezeti iskolák nö­vendékeinek a száma ma már 100%-kal na­gyobb, mint az egyház és állam teljes szétvá­las­­tása élőtt volt. Hogy pedig Franciaország politikája milyen eredményeket érhetett el az egyház zavaró és bonyodalmakat csináló befolyása nélkül, azt ma, a háború után nem kell külön magyarázni. De általában: hol vannak ma azok­ az álla­mok, amelyek eréllyel és előrelátó okosság­gal megtisztították a kormányzást az egy­ház uralmától és hol vannak azok, amelyek elsősorban Szent­ Péter ingadozó hajójára építették állami és társadalmi életüket? Olaszország, amióta megtörte a pápaság világi hatalmát, még mindig nem­ tartja szükségesnek, hogy"az egyházi befolyás ter­hének fölvételével"béküljön ki az egyházzal. Az olasz iskolákban nem kötelező a vallás­oktatás. Ahol legközelebb vannak a kato­likus egyház nagy nemzetközi szervezetének központjához, ott legnagyobb a lelkiismeret szabadsága. Angliában hova törpült az egy­ház politikai befolyása és váljon Amerika mennyiben különbözik egyházi vonatkozá­sokban Franciaországtól? A politikai hata­lom ezekben az államokban „harcban áll az Istennel", mégis ezek az államok azok, ame­lyek győzelmesen kerültek­­ki a háborúból és mégis az istenes Németország, a klerikális Ausztria és a klerikális reakció miatt az út­ját soha meg nem talált Magyarország fek­szik leverve és megalázva a vereség nyomo­rúságában. Nem meglepetés tehát­ az, ha ezek az ered­mények más államokat is csábítanak és az államérdek őszinte szolgálatából az egyház­zal szemben gyökeres reformokat sürgetnek. A körülöttünk alakult új államok közül Csehország már megkezdte a sort és az ál­lamnak az egyháztól való elválasztása ott rövid idő alatt megtörténik. A cseh-szlovák kormánynak ebben az irányban tett intéz­kedései már fölborzolták az egyház félté­kenységét és elégedetlenségét és ez a kezdődő harc legújabban olyan okmányt szerzett más államok számára is, amelynek történelmi jelentősége van- Masaryk elnök ugyanis nyílt levélben válaszolt az olmützi herceg­érsek tiltakozó levelére és ebben határozot­tan kijelenti, hogy az egyház és az állam bé­kéje csak a szétválasztás után érhető el. Masaryk utal arra az elrettentő példára, amelyet az osztrák-magyar monarchiában adott az államnak az egyházzal való össze­köttetése. „Ausztria és Magyarország és a dinasztia csak politikai visszaélésekre hasz­nálták az egyházat és ez okozta nemcsak a politikai, hanem az erkölcsi bomlást is." Franciaország és Amerika jó példája és a volt monarchia két államának kétségbeejtő, nyomorúságos sorsa áll tehát Csehország előtt, amikor az egyház és állam elválasztá­sára határozza el magát. A jó példák any­nyira csábítók s a mi állami életünk any­nyira elrettentő, hogy Csehország föltétlenül megcsinálja az elválasztást. El Clémenceau strassburgi programbeszédé­ben még mindig észlelhetők bizonyos konok­ságok. A „győzelem atyja", aki a mában a történelem új korszakának kezdetét látja, a maga hite szerint bölcs és tdadós útravaló­val látja el nemzetét és a programot nem csupán a rövid választási küzdelemre, ha­nem egy hosszú élet számára kínálja. A ko­nokság mindig lényeges része volt Clémen­ceau politikai jellemének és hogy ez még most sem enyhült, arra alighanem egyházi körökben fognak leginkább fölszisszenni. „Az egyház és az állam szétválasztását föl­tétlenül fönn kell tartani!" Az egyház szá­­mára alighanem ez csendül ki legkellemet­lenebbül a strassburgi programbeszédből. És alighanem ez jelenti a legnagyobb csalódást is, mert Róma abban reménykedett, hogy a háború megpróbáltatásainak egyebek kö­zött a francia egyházpolitikának az enyhü­lése is egyik következménye lesz. Ámde nem lett. Nem is lehetett. Clémenceau nem­csak a francia forradalom dicsőséges hagyo­mányait akarja megőrizni, hanem meg akarja menteni azokat az eredményeket is, amelyeket a francia egyházpolitika mind­mostanig az állam és a társadalom javára meghozott, Clémenceau, nemcsak azt nem ftiedri &S©r8S»y a B!ne39e£gy@zé$e2,f§ia —- Fe-SedereSa szesteSS^e is aSsareáll^a a bék"­bí®8Í. — Friedrichék m­égis megbuktak! Hiábavaló minden trükkjük, menniök kell. Éppen az a hivatalos jelentésük, amelyben tudtul adják, hogy mindenáron, mindenképen ott maradnak a bitorolt helyen, a legldáltóbb bizonyítéka annak, hogy kotródniok kell. Ez az írásmű tárja föl igazában ennek a­z uralomnak ,vesze­delmes kalandor természetét. Az országnak s a népnek minden gazdasági, és erkölcsi érdeke harsogva követeli, hogy menjenek. És ők azt mondják, hogy n­em mennek. Hát megmarad­hatnak-e egy pillanatig is egy ország közha­talma kezelőiű­ek azok, akik a maguk, szemé­lyes hatalmi érdekeik kedvtésért végső vesze­delembe is készek belesodorni az országot? Mert már az a tényező sincs mögöttük, ame­lyet eddig szolgáltak. A nagybirtokos és fő­papi osztályérdekeket képviselő „Keresztény" Nemzeti Egyesülés Pártja is mint bukott kor­mányt kezelte őket. Még az is a megkönnyeb­bülés látható érzéslével állapította meg, hogy megbuktak. Pénteki számunkban idéztük lap­juknak néhány megállapítását,­ amelyek sze­rint Friedrichék helyzete már jóval el­ibb tarthatatlan volt és ezért menniök kellett. És ők mégis maradni akarnak, mert „miniszter­elnöknek", „miniszternek" lenni jó. Nekik jó az ő miniszterségük, de az országnak nem az, az orszgának halálveszedelme. Ennek a vesze­delemnek el kell hárulnia felőle. És el is fog hárulni!... Egyre-mjálsra érkeznek adatok arról, hogy Friedrichéknek ez a legutóbbi fogása tulaj­donképen régi taktikájuk folytatása. Nem most, hanem már jóval előbb tudták ők, hogy Friedrich és a friedrichi politika, te­hát nemcsak az egyoldalú párturalom, hanem Friedrich személye is útjában áll annak, hogy Magyarország békéhez és a magyar nép mun­kához, szénhez, kenyérhez juthasson. De a sajtószabadságnak friedrichi kezelése megaka­dályozta, hogy a győztes ántantnak erre vo­natkozó megnyilvánulásai ide eljussanak. Így az október 24-iki francia lapok hivatalos jelentést közöltek a legfőbb tanács határoza­táról, amely Friedrichékne­k kiadja az utat A határozatot lapunk vezető helyén méltatjuk. „Az Est"-tel — amint írja — beavatott for­rásból közlik a következőket: „Sir George Clerk a nála járt keresztény párti politikusoknak elmondotta azokat az im­pressziókat, amelyeket már eddig szerzett és k­if­ej­tette annak a szükséges voltát, hogy a számottevő pártok részt vegyenek a kormány­zásban. Kijelentette, hogy nem i­­ akar mást, mint megszerezni azt a lehetőséget, hogy az antant a magyar kormányt elismerhesse. Mi­után Friedrich István nevéhez olyan dolgok fűződnek, amelyeket részben ott künn, részben pedig itt az országban nem bocsátanak meg, ezért Clerk azt hiszi, hogy a helyzetet leg­­könnyebben úgy lehetne rendezni, ha Fried­rich helyett más állana a kormány élére; Friedrich tárcát vállalhatna, a kormány pe­dig oly módon egészítené ki magát, hogy ez a liberális elemeket is megnyugtassa." Te­hát az ántánt teljhatalmú megbízottja is­mételten hangsúlyozta, hogy­ az ántánt kon­centrációt akar és hogy Friedrich viselt dol­gai miatt, amelyeket sem a külföldön, sem az or­szágban nem bocsáthatnak meg, nem lehet miniszterelnök. És Friedrich mégis miniszterelnök akar lenni, jobban mondva: akarna lenni!­­ Azonban mindezeket fölülmúló, legocsmányabb játékot űznek Horthy nevével, Friedrichék és sajtóirodájuk által irányított vidéki lapok kürtölték világgá, hogy Horthy lesz az, aki Pesten a szocialistákkal és zsidók­kal végezni fog. Valósággal rágalmazó hadjá­rat volt az, amit dicsőítés formájában terjesz­tettek róla. Most pedig ama megállapodással igyekeznek őt szembeállítani, amely közte és az ellenzéki pártvezérek között létrejött. Erre törekszik az a hivatalos jelentésük, amelyet a Népszava pénteki számában ismertetett. Teszi ezt ugyanakkor, amikor Horthy a legteljesebb megelégedéssel nyilat­kozott a megegyezésről és a következőket mondotta erről „Az Est" munkatársának: — Föltétlenül történeti pillanat az, amelyet m­ost megéltünk. Magyarország sohasem volt olyan nehéz helyzetben, mint éppen most. Va­lamennyien éreztük, hogy ebben a komoly szituációban mindenkinek össze kell fognia, ha hazánk boldogul""­t igazán a szivén viseli. Ami Clex'knél történt, az tulajdonképen méccs igik november­e.

Next