Népszava, 1920. május (48. évfolyam, 105–129. sz.)

1920-05-23 / 123. szám

Súlyozták, 1901-ban és 1907-ben módosították, Franciaországban 1850-től, Belgiumban 1850-ben, Angliában 1882-ben, Spanyolországban 1908-ban, Luxemburgban 1911-ben, Szerbiában 1910-ben, Romániában 1912-ben szabályozták az aggkori- és rok­kantbiztosítást az utóbbi évek­ben pedig majdnem minden ország meg­alkotta a maga idevágó törvényét. Nálunk a bányamunkások, a közalkalmazottak, a végle­gesített vasúti alkalmazottak a bányatárs­ládákban, illetve saját nyugdíj- és nyugbér­intézményeikben vannak valamennyire bizto­sítva, a mezőgazdasági munkások és cselédek pedig az Országos Gazdasági Munkáspénztár­nál önként biztosíthatják magukat. Ez az utóbbi egyáltalában nem kielégítő X X X­­X XXXXX X xxxxxx ipari munkások és alkalnazottaik is biztosít-Skint­á­k magukat önként a több évtraeid­­óta működő Magyarországi Munkások Rokk­ant­és Nyugdíj­egyleténél. Ez az egyesület a maga szűkös eszközeivel és az állam nagyon mini­mális szubvenciójával aránylag szép eredmé­nyeket ért el Nagy apparátusával alkalmas lehet arra i­s, hogy magva legyen egy meg­alkotandó kötelező aggtkori-, rokkant- és hátra­maradottakat biztosító intézménynek, de egy­maga, mint szervezetében, fakultatív rendsze­rével, csupán a tagok járulékaira támasz­kodva, természetesen képtelen az aggkor­- és rokkan­tbiztosítás nagy problémáját véglegesen­­ és intézményesen megold­anni. Törvényes és főleg gyors megoldásra van szükség — külföldi mintára — a terhek hár­mas megoszlásával. Az állam és az ipari és ke­reskedelmi tőke köteles hozzájárulni ah­hoz, hogy azok, akik erejük, fiatalságuk vagy éle­tük fogytáig kiszolgálták őket, azután ne ke­rüljenek az utca szögletére, vagy ne azzal a fájdalmas érzéssel búcsúzzanak az élettől, hogy ittmaradt családjuk feneketlen nyomorúságba kerül. A kötelező aggkori- és rokkantbiztosítás, az özvegy- és árvaellátás ma már nem munkás­érdek vagy legalább is nem csak munkásér­dek: az állam és az egész társadalom egyete­mes érdeke, hogy a nagy ember pusztítás után megnyíljon az embermentés korszaka, ehhez pedig szorosan hozzátartozik ennek a kérdés­nek gyors és gyökeres megoldása. Általános emberi és állami kötelesség és ér­dek például a hadirokkantak, hadiözvegyek és­­árvák emberséges ellátása, de semmivel sem tartozik az állam és a társadalom kevesebbel azok iránt a harcosok iránt, akik a termelés harcmezején vívják az örök ne­héz harcot a térrel, s az idővel, az igába fogott természettel és mindazzal az akadállyal, amelyet a kulturá­lis haladás érdekében le kell gyűrnie az embe­riségnek. Igen! A munka nagy hadseregének minden tagja rászolgált arra, hogy harcképtelensége esetén ne vesszen éhen, ne szoruljon mások odavetett alamizsnájára: a harcképesek, a továbbharcolók erőt, kedvet kapnak a további küzdelemhez, ha tudják, hogy bajaikban gon­doskodás történik róluk. Meg kell tehát alkotni az aggkori rokkant­biztosítás­t és a hátramaradottakról való gon­doskodást a következő alapelvek figyelembe­vételével: 1. A biztosításnak kötelezőnek kell lenni és ki kell terjednie minden foglalkozási ágra. Ezenkívül — esetleg önkéntes biztosítás­sal — alkalmait kell adni a kis- és függő exisztenciáknak arra, hogy a biztosítás elő­nyeit megszerezhessék maguknak. 2. A terhek túlnyomó részét a munkáltatók és az állam vállalják magukra. 3. A biztosítottaknak széles önkormányzati jogot kell adni, hogy a biztosí­tás ne kerüljön bele az állami bürokrácia út­vesztőjéig P. S. TARCA * * .* „ Temet­ben" •. • Csak most ne halják meg, Most százszor jobban fáj a bánat, Romok fölött bolyong Hideg szele az elmúlásnak... S langyos tavasszal is Fekete varjak szálldogálnak. Csak most ne halják meg, Hisz élve is halottan járunk Halott utcák során... Föltámadásra meddig várunk? Álmodni sem lehet: Lidércnyomás a legszebb álmunk. Csak most ne halják meg, Nagy temetőben hosszú árnyak Sürü, bús ciprusok Integetnek az éjszakámrt És hire-hamva sincs Száz színbe játszó sk­vordgnak. Csak most ne halják meg. •Körülvenne bánat sötétje, Halottak közt futó Dermedt gyökérnek ölelése. 'Jaj, melyik szörnyűbb itt. 'Az élők vagy a halottak szenvedésen Vág Gyula. m­m .*. A szakszervezetek alkotmányáról*) A Népszava e hő 14-iki és 19-iki számaiban T. K., utána pedig K. M. elvtársak foglalkoz­tak a szakszervezeti alkotmány revíziójának kérdésével. Nézetem szerint a kérdés mind­nyájunkat érintő fontossága kötelességünkké teszi, hogy a pro és kontra fölmerülő aggályo­kat és tévedéseket való értékükre leszállítsuk. Polgári politikusok és publicisták részéről megszoktuk, hogy rólunk helytelen ítéletet mondjanak, a legtöbbször rosszhiszeműen. De szocialistáktól — akiknél a jóhiszeműséget ter­mészetszerűen föltételezzük — megköveteljük, hogy véleményük alapja a szigorú tárgyilagos­ság legyen. Ezek előrebocsátása után megállapítom: tévedés az, mintha ,,a tapasztalt, megfontoltan határozó és cselekvő" tagokat háttérbe szorí­tották volna a közelmúltban bármikor is a f fiatalos hévvel, de kevés tudással és élet­tapasztalattal rendelkezők". Tévedés pedig azért, mert legjobb tudomásom szerint éppen a szakszervezeti vezetőségek azok a szervek, amelyekben az elmúlt két év alatt a legkeve­sebb személycsere történt, úgyannyira, hogy a szervezetek vezetőségeinek nagy része ma is olyan elvtársakból áll, akik nemcsak a dikta­túra alatt, hanem jóval előtte is vezetői voltak a szakszervezeti mozgalomnak és lesznek to­vábbra is. De azt hiszem, a szakszervezeti *) A szakszervezetek alkotmányának revíziója kérdésében a Népszava majd csak a vita befejezésével foglal állást. vezetőségek magatartását és politikáját nálam­nál sokkal ékesebben igazolja a szovjetpolitiku­­soknak rólunk táplált véleménye, akik éppen (és joggal) a szakszervezeti vezetőségekben látták a mérsékeltek erejét, a mérsékelt irány­­­zat „főfészkét" és természetesen minden ere­jükkel­­ odahatottak, hogy a szakszervezeti vezetők ily irányú törekvését bármi­ly eszköz­zel már eleve is lehetetlenné tegyék. Azt hiszem, ez a körülmény eléggé igazolja mindazt, amit föntebb állítok. Hogy voltak „megtévedtek"? n Mindig voltak, vannak, lesz­nek. Azonban, ha szemügyre vesszük a „meg-­ tévedtek" csoportját, a „fiatalos hévvel, de kevés tudással és élettapasztalattal rendelke­zők" mellett látunk olyan embereket is, nem egyet, akikre ezek a jelzők talán még­sem alkalmazhatók ... A fölvetett revízió terve a szervezeti veze­tővé való választhatóság megszorításában me­rül ki. Ennek, megvallom, csak árnyoldalát lá­tom, nem is egyet, többet. Először: fölösleges és mert fölösleges, csak káros lehet. Másod­szor: antidemokratikus. Bárha sokkal fonto­sabb és több intelligenciát követelő feladatnak tekintem a szakszervezeti vezetői szerep betöl­tését. xxxxxxxxxxx X XXXXX mindazonáltal egyetértek K. M. elvtársammal abban, hogy „csupán a tagsági időtartam még a tapasztaltságot sem biztosítja, annál kevésbé a tudást és intelli­genciát." Már­pedig, ha ezt nem biztosítja, cél­talanul gyakorolnánk jogfosztást azokkal szemben, akiknél esetleg mindezt az említett föltétel nélkül is megtalálhatjuk. Harmadszor: sérelmes, mert kétségbe vonja a tagok helyes ítélőképességét, ami elvégre mégis csak az egyedüli helyes és megfelelő valami volt eddig és lesz ezután is anna­k elbírálására, ki alkal­mas vezető szerepre és ki nem. Végül negyed­szer: nemcsak Magyarországon van munkás­mozgalom és várjon melyik külföldi testvér­szervezetnél találjuk meg a választhatóság hasonló korlátozását? De ha ez meg­­van másutt és hasznosnak bizonyult, ám tessék ja­vasolni az elkövetkező szakszervezeti kongresz­­szuson, (reméljük, eredményszerű­en). De ha már erről írunk és beszélünk, soha ne feledjük el, hogy a munkásmozgalmat nem a vezetőségek,­ nem a vezérek csinálják, bizony nem. XXXXXXXXX,XX X X X X X X A munkásmozgalom vezé­rek nélkül is halad és fejlődik aszerint,­ hogy melyik tömegtényező benne az erősebb és így az irányító elem: az alkotó, építő és csak egyedül eredményes hatóerő: az öntudatossági vagy a­ kalandokra csábító, kudarcokba döntő öntudatlan­ság. Hogy e kettő közül melyik vál­jék a munkásmozgalom vezérlő motívumává, ezt meghatározni és elősegíteni: íme, ez a ve­zetőség feladata! Ne revízióskodjunk tehát, hanem szerezzünk érvényt az örök programnak: tanuljunk és tanítsunk! X X X X X X X X X X X X X xxxxxx x x­x­x­x x X xxxxxx X X X X X X X X X XXXX X X X X X X X X x­x­x­x­x­x X X X X X X X xxxxxx X X X X K.Gy. M séta. Sz­ím, J­agy Pál. I. Milike volt a legszebb a cukrászda elárusító leányai között Az alakja magas volt, karcsú, a menése könnyű. Nem is járta, hanem inkább sejtette a lépéseket Az arca fehér, de finom, rózsaszínű erek futották be, a szemöldöke szé­pen, szinte szabályosan árnyékolta a szemét majdnem összeért a­ nagy, kék szempár fölött A­ keze természetesen hófehér volt az ujjai hosszúak, a körmeit rózsaszínűre fényesítette és ovál alakúra ráspolyozta. Ha beszélt mindig mosolygott. De ez a mo­soly nem volt az az émelyítő arcfintoritás, amely sokszor eljutítja a nők arcát. Csöndes, kellemes villanás volt mint amikor az égből enyhe napsugár szalad le az emberre. A hangja meg úgy hatott, mint az éjjeli bogár csöndes zümmögése. Minden mozdulatán látszott, hogy nem kö­zönséges származás. A jól táplált boltosa­sszo­nyok — akik a cukrászdába jártak, sok habos­süteményt ettek és mégis karcsúak szerettek volna lenni — irigykedve néztek rá — Olyan, mint valami grófkisasszony. Meg is állapították, hogy bizonyosan valami elszegényedett mágnáscsalád sarja. Nagyon finom hangon beszéltek vele, drága, édes nagy­ságnak szólították és nem türelmetlenkedtek, ha kicsit elkésett a süteménnyel A szárma­zása, az igazán nem volt közönséges. Tulaj­don­képen maga sem volt tisztában vele. Annyit tudott, hogy a Ferencvárosban laktak kétszo­bás, csinos lakásban, az anyja­ szép, magas asszony volt minden elsején pénzt hozott a levélhordó, őt nagyon szépen öltöztette, amiért a szomszédok meg is szólták Azt mondták, jobb volna korán munkába fogni, nem baj, ha "a keze nem lesz olyan szép, mert így nem való másra, csak hogy dáma legyen belőle. Az anyja nem törődött a beszéddel, továbbra is szépen öltöztette, a haját szondásan megfésülte, szép szalagot font a hajába, tiszta, fehér kö­tényt adott rá. Olyan volt a sok külvárosi gye­rek között mint a mesebeli tündér. Szép, egye­nes tartású gyermek volt, tizenkét éves korá­ban már egészen kisasszonyt mutatott Na­gyon jó­ dolga volt. Az iskolában is szerették és így nem sokat törődött azzal, hogy a gye­r­ekek összesúgtak a háta mögött: — A Milinek nincs papája. Némelykor elgondolkodott a dolgon, de ami­kor az anyja nyugodt tekintetű arcára nézett nem sokat törődött a beszéddel. A pénz rende­sen megjött szép ruhái voltak, az anyja na­gyon szerette és ez elég volt neki. Egy napon hazahívták az iskolából. Az anyja rosszul van. Azt tudta, hogy az anyja szívbajos. Némelykor görcsök fogják el és na­pokig alig tud magával, alig ismerni rá, az arca sápadt kimerült lesz és­­ő ilyenkor na­gyon félt Megremegtette az a gondolat, hogy mi lesz, ha az anyja... Istenem... azt kimon­dani is nehéz... A nagy baj elkövetkezett az anyja már eszméleten kívül, csak éppen, hogy magához tudta szorítani a kisleány fejét még aznap délután meghalt A szomszédok sopán­kodtak, kíváncsiskodtak, hogy mi lesz a kis­leánnyal. Még azon a napon eljött egy haragos tekintetű nő, az anyja testvére és magával Vitte Mi­likét. Egyszerre megváltozott az élete. Nem öltöztette senki olyan szépen, tisztán, mint azelőtt A nénje azt mondta: jó az így is. Sze­gény leány, nem lehet tudni, mi lesz vele, — szokja meg az egyszerűséget Ha a tükör előtt cicomázgatta magát rászólt: — Eredj onnan, inkább a konyhában dolgoz­nál! Az unokatestvérei irigykedtek rá, elszedték a szép harszalagjait a fehér kötényeit és ahol lehetett úgy csöndben bosszantgatták A pénz azonban pontosan megjött és miután a nénje egész családja lassanként ebből élt, vigyáztak rá, hogy el ne keseredjen. Egy magas, ősz ar időnként meglátogatta őket. Milikét megsimo­gatta, cukrot hozott és a néninek aranyakat adott Ilyenkor csupa édesség volt mindenki. A nénivel­ sokat beszélgettek a leány jövőjéről és abban állapodtak meg, hogy még járjon is­kolába, azután majd valamilyen pályára megy. A tervensgettess­ől nem lett a s­mmi. A magas. 020 nsájras

Next