Népszava, 1921. július (49. évfolyam, 142–168. sz.)
1921-07-01 / 142. szám
XLS20. info 142. sz. 168«3ap©sft9 1S21 IMSJISS 1, pémtek. t*ana AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre SSO kor. I negfyed évre 140 kor. fél évre 280 kor. egy hóra 50 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A vasmunkások terjedelmes beadvánnyal fordultak a kormányhoz, amelyben a magyar ipari élet súlyos válságának hű tükrét adják és ennek kapcsán a kormány gyors közbelépését kérik. Kérelmük olyan természetű, hogy annak már régen nem a munkások részéről jött kérelemnek, hanem a kormány részéről fölfedezett országos szükségletnek kellene szerepelnie. Munkát ikétnek! Azt kérik, hogy a békeszükségletek számára indítsa meg a kormány a közmunkákat, juttassa ezzel munkához a tamunkátlanokat, keresethez a nélkülözőket, megrendeléshez az ipart. Azt aklarják, hogy induljon meg az ország zsibbadt gazdasági életének vérkeringése. Ami — hangsúlyozták a vasasok és hangsúlyozzuk mi is —, nemcsak munkásérdek. Az állam szempontjából a lét vagy nemlét kérdése, hogy megindul-e végre a pezsdülő élet, a termékeny munka vagy továbbra is céltalanul kénytelen-e tenferegnni sok százezer teremtő ember, a mesterségesen kiszárított és terméketlenné züllesztett terepen. Az ipar gerince, a vas- és fémipar munkásai jelentik be a kormány elnökének, hogy az ipar és az ipari munkásság helyzete tarthatatlan és ők jelölik meg a segítés módját. Elsősorban munkát kérnek az államtól, de az állam beavatkozását kérik atekintetben is, hogy szorítsa a munkáltatókat a munkások foglalkoztatására. Anti azért is jogos, mert a gyáripar kivétel nélkül mammut-hasznokat vágott zsebre a háború alatt és most sincs egyébről szó, mint arról, hogy kevesebb haszonnal érjék be. Azután szociálpolitikát követelnek. Ennek nem volna szabad két esztendővel a háború után követelésnek, különösen nem, mint teljesítetlen vagy pláne mint teljesíthetetlen követelésnek szerepelnie. Az órás napi munkaidő, úgyis mint emberi és fulturális szükséglet, úgyis mint a munkanélküliséget csökkentő okos rendszabály, a munkanélküliek pénzbeli támogatása ma már az egész világom túlhaladott álláspontok, nemcsak az elsősorban érdekelt munkásora, hanem a munkáltatók és kormányzat részéről is. A magyar terméketlenség a szociálpolitika terén csak azzal a súlyos közönnyel és megdöbbentő szociálpolitikai érzéketlenséggel magyarázható, amely a múltban itt lábrakapott — de amely a legújabb korban sem szűnt meg és inkább fokozódott. Egészen speciális magyar hivatalos fölfogás az, hogy a munkanélkülisegély munkátlanságra csábítja az embereket, ezt a fölfogást legutóbb a főváros polgármestere juttatta kifejezésre. Mondanunk sem kell, hogy ez kifogásnál nem egyéb és arra szolgál, hogy letakarják vele akormány és főváros rövidlátó osztály politikáját, amelynek keretébe nem férnek el az új kor modern szociálpolitikai intézményei. A dolgozó és dolgozni akaró magyar nép nem érdemli meg ezt a lealázó osztályozást, ha más országok munkásait nem vonja el a munkától a munkanélkülieknek járó segély, a magyar munkást sem kell ettől félteni! A háború után való első hónapok zűrzavaros állapotából merítik a mi vezető politikusaink ezt a kényszeredett bölcseséget. Hát igen, akkor nem „klappolt" minden. Ez azonban minek volt a következményei? A négy és féléves nomád élet, a megbolygatott családi élet, a szétrombolt idegek rész, ütöttek a munkakészségen, ez kétségtelen és természetes. Ezt minden hadviselő államban észlelték és számoltak vele, de sehol sem vonták le belőle azt a következtetést, hogy most már azután befellegzett minden szociálpolitikai tevékenységnek. Sehol sem büntették, a tömegeket ezzel azért, mert eleget tettek háborús kötelességüknek, mert forszírozott tempóban termeltek és harcoltak és mert ennek a roppant erőfeszítésnek fiziológiai és fizikai következményei sem maradhattak el. A vasasok beadványának harmadik követeléscsoportja egyszerűen megdöbbentő: azt kérik, hogy amennyiben a kormánynak nincs módjában a munkanélkülieken segíteni, adjon alkalmat arra, hogy a kivándorolni akaró munkások gyorsan és legalább a határig díjtalanul elutazhassanak. A vasmunkások szövetsége az ország legnagyobb munkásszervezete, amely mindig nagy súlyt helyezett a tagok szaporítására, ha nagyon könnyen hajlandó megválni tagjainak egy tekintélyes hányadától — ez igazán gondolkodóba ejtheti a kormányt. A szövetség vezetői bizonyára alaposan megfontolták ezt a lépést: tízezer munkanélküli vasmunkás, ugyanannyi éhező család, a helyzet javulása iránt való jogos bizalmatlanság és az eddigi keserű tapasztalatok fejleszthették ki azt a gondolatot, hogy a vezetőségnek nincs joga itt marasztalni a végeláthatatlan nyarvonaság számára a munkanélkülieket. A többi szakmáknál ugyanez a helyzet. Legalább százezer ipari munkáscsalád foglalkozik ma a segítés ama módjával, hogy másból próbál szerencsét. Ez a magyar ipar tökéletes és visszavonhatatlan csődjét jelentené! Egy olyan kiváló, új munkásgeneráció nevelése, mint amilyen a mai magyar munkásság, legalább egy évszázad megfeszített munkájának lehetne csak az eredménye. És mégis azt kell mondanunk: a kormányfknak sincs joga az éhenhalás számára erőszak- kal itt tartani a munkásokat. Legföljebb kötelessége minden erővel, a legsúlyosabb áldozatok árán is mindent elkövetni, hogy az anyaföldtől való elszakadás gondolatának minden keserű fölidézője hamarosan megszűnjön. A „beiskoláztatás" szigorítása. . Amikor bezárják az iskolák kapuit és megállapítják az elmúlt iskolai év eredményeit, a nemzetgyűlésen is az iskola ügye került napirendre. Szükséges lesz majd ennek az iskolai évnek az eredményeiről is beszélni. Most azonban mindenekelőtt arról a törvényjavaslatról akarunk ismételten szólni, amelyet csütörtökön délelőtt kezdett tárgyalni a nemzetgyűlés. Az a körülmény, hogy a kormány szükségesnek tartotta ennek a törvényjavaslatnak a beterjesztését és letárgyaltatását, azt mutatja, hogy az iskolai ügyekben, a népoktatás kérdésében egészen máshol van a baj, mint ahol immár közel két esztendő óta nagy lármával keresik. A bajt magát megállapítja a most tárgyalás alá került törvényjavaslat, az elől azonban már elzárkózik, hogy annak okát is helyesen meglássa és megállapítsa. Ahol pedig a bajokat nem állapítják meg helyesen, ott a gyógyítás is már előre kilátástalan, így van ebben az esetben is. A törvényjavaslatnak az a célja, hogy az iskolakötelezettség betartását biztosítsa. Ezt pedig úgy akarja elérni, hogy fölemeli, szigorítja a büntetéseket. Egyes lapok nagy örömmel hirdetik, hogy íme, most már megtalálták a csalhatatlan orvosszert, most már egészen bizonyos, hogy vége van minden iskolamulasztásnak, vége van minden kultúrnyomorúságnak. Ez csak azért érdemel megemlítést, mert jelzi azt a szűk látókört, amelyből bizonyos helyeken minden dolgot vizsgálnak. Mindent a rendőr végezzen el. A rendőr biztosítsa a termelést, a munkakedvet, a rendőr biztosítsa a társadalmi megelégedettséget, a rendőr biztosítsa a kultúrát. Akik így gondolkoznak, azok mégis meggondolhatnák, hogy az állami kormányzásnak ez a módszere már hetven és egynéhány évvel ezelőtt nagyon dicstelen módon összeomlott egész Európában. És valóban, ha megnézzük az 1868. évi népiskolai törvényt, megállapíthatjuk, hogy a „szankciókban" egyáltalán eddig sem volt hiány. Ez a törvény mindjárt a bevezető részében gondoskodott a szankciókról. Ezek között van az is, amelyik szerint az iskolaszék gyám kirendelését is kérheti az olyan gyermek részére, akit szülei állhatatosan visszatartanak az iskolától. Tehát ha ma azt állapítják meg, hogy az Alföldön és a Dunántúl a népesség 39%-a nem tud irnt-olvasni, akkor annak más okai vannak s nem az, hogy az 1868. évi törvény nem gondoskodott elég rendőrről az iskola mellé. Mindenekelőtt meg kell állapítani azt amit, az egyik nemzetgyűlési képviselő is megemlített a javaslat tárgyalásánál, hogy a háborúú kezdete óta óriási mértékben rosszabbodtak a viszonyok. De bizonyos, hogy nemcsak azok a bajok vannak a népoktatás körül, amelyek a háborúval kezdődtek, hanem vannak sokkal régibb bajok is. S ez a törvényjavaslat épp azért nem javít majd semmit a helyzeten, mert mélyen gyökerező szociális bajokon akar rendőri intézkedésekkel segíteni. Hiszen a nemzetgyűlésen is megállapítják, hogy nemcsak iskolamulasztás, iskolakerülés van, de iskolahiány és tanítóhiány is. Ezen pedig nem segít a legszigorúbb büntetés sem, hanem csak egyesegyedül az, ha iskolákat építenek s az iskolákba tanítókat adnak. De még ott sem segít a büntetés, ahol valóságos iskolamulasztással állunk szemben. Nagyon jellemző ebből a szempontból, hogy ez a javaslat, amelyik az iskolamulasztás ellen akarja fölvenni a harcot, intézkedik arról is, hogy a miniszter egyes vidékeken a tíz hónapi tanítási időt nyolc hónapra csökkentheti. Tehát maga a törvény szentesíti bizonyos mértékben az iskolakerülést , mert a szülőknek szükségük van a gyermek munkájára. De hát, ha a törvény ezt a szükségességet két hónapra elismeri, akkor miért ne tarthatná a szülő az év további részére is indokoltnak? Az iskolakérdés ugyanis alapjában szociális kérdés. Szociális kérdés a falusi iskolamulasztás és a városi iskolakerülés egyformán. Az iskolakérdést csak úgy lehet megoldani, az analfabétaság ellen csak úgy lehet sikerrel küzdeni, ha ezt meglátják és erre építik föl a haditervet, nem pedig arra a teljesen indokolatlan föltevésre, hogy a szülők nem akarják a gyermekeket iskoláiba küldeni. A „szankciók", a szigorú büntetések helyett tehát olyan iskolareform kellene, amelyik arról intézkedne, hogy a falusi és különösen a tanyai gyermekek is eljuthassanak az iskolába. Azután pedig, hogy ne 100—120 gyereket tanítson egy tanító, mert az ilyen tanítás után nem csoda, ha a gyermek nem tud semmit, a szülők pedig úgy gondolkodnak, hogy egészen mindegy, hogy iskolába jár-e a gyerekük, avagy libát őriz. Az iskolában pedig — amint azt ezen a helyen már többszörösen is kifej- Hunkásstestvéreidhöz a kézis, egyek vagyok!