Népszava, 1922. augusztus (50. évfolyam, 172–197. sz.)
1922-08-01 / 172. szám
gvL sz» AZ ELŐFIZETÉS ARA : ety évre.. .. 2210 kor. negyed évre 560 kor. fél évre.... 1180 kor. egy hóra . . . 200 kor. Jugoszláviában egy szám ára 6 Jae• korona. EtiYES SZÁM ARA 10 KOHON'A m 1 Budapest, 1322 augusztus 1, kedd /# ....:/ Mpd Ilf korona —.. . ' * __ MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTŐSÉG : VIII, CONTI-UTCA 1. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3—30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3—32) A Konokság, mint kormányzati módszer. Az indentitási vita végeztével végre megszólaltak a kormány tagjai. A miniszterek, leginkább pedig a miniszterelnök megnyilatkozását kétségtelenül bizonyos érdeklődés előzte meg, mert még mindig akadnak ott fölös számban hiszékeny és jóhiszemű lelkek, akik hajlanak afelé a lehetőség felé, hogy okos szóval, rábeszéléssel, érveléssel meg lehet javítani azt a kormányzati rendszert, amely immár három éve terpeszkedik az ország nyakán s amely még Bethlen-féle Változatában sem egyéb a szélső reakció képviseleténél. A szakminiszterek megnyilatkozásai is hű tükrét adták annak a konokul maradt politikai fölfogásnak, amely azután természetszerűen érleli a gazdasági összeomlást és szüli az anarchiát. Sehol, egyetlen miniszter összefoglaló beszédében sem fedezhető föl egy eredeti ötlet, egy bátor kijelentés, amely biztató hatást gyakorolhatna, nem is szólva az objektivitásról, amely szó, úgy látszik, emigrációba kényszerült a miniszterek szótárából. Koncepció, tisztánlátás, szükségletek fölfedezése és elismerése — mindez hiányzik a miniszterek beszédéből. Az egyoldalú pártpolitika, a partikuláris pártérdekek szenvedélyes szolgálni akarása, az ellenforradalom rettentő bűneinek takargatása — mintha csak ebben a kormány valamennyi tagja közvetlenül érdekelt fél volna —, végül görcsös ragaszkodás az ellenforradalom reakciós intézményeihez, ezektől hemzseg minden miniszteri beszéd. Nem kivétel e tekintetben a pénzügyminiszter hattyúdalszerű expozéja sem, amiben nem volt ugyan nagy adag provokáció, de viszont olyan koncepció sem volt benne, amilyenre a mai szétdúlt gazdasági helyzetben szükség volna. Külön fejezetet érdemel a miniszterelnök beszéde. Erről a beszédről röviden azt mondhatnók: hamisítatlanul bethleni volt. A való gondolatok elrejtése holmi „Kraftausdruck"-ok spanyolfala mögé. Ehelyütt közhelyek ügyes csoportosítása, olcsó hatáskeresés, óvatos lengedezés jobbra és balra, ajtók nyitvahagyása előre látott eshetőségek céljából és itt-ott egy kis tudatos rosszhiszeműség. Ha ehez még hozzávesszük az egész miniszterelnöki gondolatmeneten átütő, egészen a munkapárti konokságig fokozódó irtózást minden haladástól s a vágyakozást vissza a középkorba, megkapjuk Magyarország ez idő szerint való miniszterelnökének kormányzati programját. Hogy mindjárt a rosszhiszeműségnél kezdjük a bizonyítást, ki kell jelentenünk, hogy a miniszterelnök ama kijelentése, amely szerint Garami elvtárs legutóbb, amidőn a miniszterelnök Bécsben járt, stafétát küldött hozzá avégből, hogy vele (Garamival) a miniszterelnök „álljon szóba": téves, de mindenesetre rosszhiszemű beállítás. Rosszhiszemű pedig azért, mert a miniszterelnöknek eset klán tudomására adták, hogy az illető úr privát diligenciából szorgoskodott. Eltekintve tehát attól, hogy Garami elvtárs egyáltalában nem kereste az érintkezést, eltekintve attól is, hogy a Garami elvtárssal való szóbanállás ma nem lehet egyéni gusztus, hanem esetleg messzebbmenő politikai szükséglet: a dolgok ismeretében egy hívatlan urnak a tolakodását vagy enyhébben, privát szorgalmát nem volt ildomos a miniszterelnök részéről Garami elvtárs ellen fölhasználni. A rosszhiszeműség számlájára kell írnunk a miniszterelnök úrnak azt a fölhívását is, hogy a szociáldemokrata párt nyugtassa, meg a közvéleményt hovatartozandósága felől. A miniszterelnök nagyon jól tudja, tudhatja a parlamentben elmondott beszédekből, tudhatja cikkek és nyilatkozatok egész régiójából, tudhatja az 1919. évi augusztus hó 23-án megtartott pártkongresszus határozatából, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt a II. Internacionálé alapján áll. Ami már most a miniszterelnöki megnyilatkozás érdemi részét illeti, arról sajnos, nem sok mondanivalónk van. A miniszterelnök látja a kibontakozás útját, de nem fiul vagy nem akar arra rálépni. Fönn akarja tartani a kivételes hatalom gyakorlását, nem hajlandó amnesztiát adni az ellenforradalom szerencsétlen üldözöttjeinek, nem akar lemondani a magyar Cayenne föntartásáról, túlliberálisnak tartja a házszabályokat, mentegeti, sőt glorifikálja a választójogi jogfosztást és a választási erőszakoskodásokat, föntartás nélkül tapadja a vasutasok szervezkedési jogát, miközben nagy kegyesen megengedné, hogy a villamos alkalmazottak pipázó klubot alapítsanak erőteljes gazdasági érdekképviselet helyett — és mindezt összevéve elkereszteli fokozatos fejlődésnek. Mondott azután még valamit a miniszterelnök, ami szót érdemel: egységes polgári frontot sürgetett a szociáldemokraták „előretörése" ellen. Egységes polgári frontot kíván — korántsem a „szociáldemokrata veszedelem" ellen. Nagyon jól tudja a miniszterelnök, hogy a szociáldemokraták résztvétele az alkotmányos életben nem veszedelem, hanem előny az országra. A miniszterelnök a mai feudális-agrárius uralom reakciós politikája alá szeretne erős tartóoszlopokat építeni a polgári rétegekből. A miniszterelnöknek ez a szerénytelen óhaja nem fog megvalósulni. A polgárok tisztán látnak, jól ítélnek, tudják, tapasztalják a saját bőrükön, hogy van ugyan szükség egységes frontra, de nem a haladásért és a polgári szabadságjogokért küzdő szociáldemokraták ellen, hanem az ellen az osztálypusztító politika ellen, amely itt,három esztendő óta dúl. Erre különben külön is példát szolgáltatott a kormány és a kormánypárt a hétfő délutáni ülésen, amikor a szociáldemokrata párt és az ellenzék indítványait tárgyalták. Indítványok létettek, amelyek alkalmasak lettek volna a lelkek megnyugtatására, a belső béke és a polgári szabadságjogok helyreállítására, a legsürgősebb szociális igények kielégítésére, a gazdasági élet megindítására és föllendítésére, szóval az országépítő munka megkezdésére. Az egységes párt, a kormány feladásaira valamennyi indítványt leszavazta és ezzel egyelőre megint lehetetlenné vált a kibontakozás. Ez mindenesetre a kormány bűne, de nem jelentheti azt, hogy a szociáldemokrata párt föladja a küzdelmet. Ellenkezően: még keményebben, még elszántabban kell ezután küzdenie a demokráciáért, a közszabadságokért és mindazért, amivel az országot meg lehet menteni. Napóleon nyomában fut a búza ára. A hétfői valutapiacon a Napóleon arany ára 8025 koronáig emelkedett, de a búza ára is elérte ugyanakkor a 7000 koronát, ahonnan már csak egy ugrás, hogy ismét a búza legyen fölül. A másik oldala ennek a képnek pedig az, hogy hétfőn a zürichi tőzsdén már 0,29 volt a korona árfolyama. Együttvéve pedig a búza, a korona, a Napóleon-arany árfolyama a szegény ember számára abban jut kifejezésbe, hogy ma, holnap és holnapután egyre drágul a kenyérr. Egyszer azért, mert a búza ára túlhaladta az aranyparitást, máskor azért, mert a korona olyan mélyre sülyedt, hogy az arany ismét a búza fölé emelkedett. A buza és a Napóleon kergetik egymást, de bármelyik marad alul ebben a hajszában, akár csak a fegyveres háborúban, mindig a dolgozó és adózó nép fizeti meg az árát. Az árfolyamok boszorkánytánca egyre őrületesebb tempóiban forog. Félünk, hogy az ausztriai viszonyokhoz már nem közeledünk, hanem azt túl is haladtuk. Számszerűleg ugyan a magyar korona még kedvezőbben áll, de kérdés, hogy meddig és kérdés, hogy a magyar nép és a magyar közgazdaság elbírja-e azt a megpróbáltatást, amit az ausztriai közgazdaság is csak időleges külső támogatásokkal bírt el eddig, holott az nem vitatott dolog, hogy ott a népérdekeket jobban gondozták és gondozzák, mint nálunk. A magyar munkásosztály, a magyar nép megélhetése , a magyar közgazdaság teljes fölborulásának megakadályozása érdekében véget kell vetni ennek a boszorkányláncnak. Meg kell állapítani, hogy mik és kik az okai a korona folytonos leromlásának, meg kell állapítani, hogy mik és kik fokozzák a drágaságot és kíméletlenül véget kell vetni minden olyan machinációnak, amely a dolgozó milliók kenyerének elvétele útján akar nyereségmilliókat biztosítani. Lássunk már egyszer tisztán: mennyiben idézik elő a korona leromlását és a belföldi drágaságot gazdasági okok, mennyiben járulnak hozzá politikai okok és mennyiben fokozzák azt még a tőzsdei játék „kilengései". Teljesen bizonyos az, hogy a magyar korona árfolyamalakulásának sokkal kedvezőbb természetes előfeltételei vannak, mint akár a német márkának, akár az osztrák koronának. Az az egy körülmény, hogy Magyarország nem szorul gabonabehozatalra, hanem inkább még kivitele van gabonából, a mai világhelyzetben döntően befolyásolja a közgazdasági élet alakulásainak a lehetőségeit. Ha emellett a döntő körülmény mellett a magyar korona árfolyama mégis folyton esik, ha Magyarországon a megélhetés drágább, a munkásság életviszonyai rosszabbak, mint Németországban és Ausztriában, akkor ennek csak politikai okai lehetnek. Ezek a politikai okok ismét különbözők: pénzügyiek és jogi természetűek. A pénzügyi vonatkozik az állami gazdálkodásra, a jogi természetűek pedig arra, hogy a mindig és mindenütt nagyon érzékeny tőke mennyiben érzi magát biztonságban. Annak az államnak, amely akár a magángazdasági üzemek, akár az állam céljaira külföldi tőkére szorul, nagyon erősen ügyelik a gazdálkodását, adózási rendszerét és jogrendjét. És bármilyen antipatikus legyen is ez a szó a mai rezsim emberei előtt, mégis úgy van, hogy a korona árfolyamánál mindezek a dolgok igen nagy, sőt döntő súllyal esnek a latba. Akik pedig ezt nekünk nem akarják elhinni, azoknak azt mondjuk, hogy kérdezzék csak meg a professzoraiktól, hogy Széchenyi István miért tartotta annak idején annyira fontosnak az ősiség eltörlését s a váltótörvény megalkotását. A korona elértéktelenedésének okát tehát túlnyomó mértékben belső politikai okokban találhatjuk meg. Emellett nincs semmi okunk tagadni, hogy a tőzsdei játék elfajulásának is