Népszava, 1923. május (51. évfolyam, 98–121. sz.)
1923-05-01 / 98. szám
A világháború befejezése után a nyolcórás tatikanap elemi erővel tört magának utat az egész világon. A munkásosztálynak ez a régi követelése belekerült a törvénykönyvekbe, sőt a békepaktumokba is, mert a háborús zsákmány szétosztói is érezték, hogy a négyéves szenvedések és a véráldozatok tengeréért a munkásosztálynak is kell valami rekompenzációt adni minden országban. A kapitalista szentimentalizmus azonban rendszerint elpárolog mindjárt, mihelyt megszűnt a nagylelkű gesztusra kényszerítő nyomás. így láthatjuk, most, hogy a politikai reakcióval párhuzamosan s abban bizakodva, a munkások szociális vívmányai ellen is megindult mindenütt egy erős reakciós áramlat. A nyolcórás ranikanap az, amelyet valamilyen formában mindenütt szeretnének kikezdeni. S erre nagyszerű ürügyül szolgál aa egész Európára, de különösen a legyőzött államokra rémes teherrel nehezedő gazdasági válság. Csak a több munka segíthet rajtunk, többet kell dolgozni mindenkinek! — szavalják a meggyőződés erős pátoszával, anélkül természetesen, hogy a jó tanácsot magukra is vonatkoztatnák. Szándékosan vagy tudatlanságból összezavarják a több munkát és a többtermelést, amint a múlt héten a magyar földművelésügyi miniszter is tette, aki azt akarta ráolvasni a szociáldemokrata képviselőkre, hogy ellenmondásban vannak akkor, amikor egyrészt a többtermelést, másrészt pedig a nyolcórás munkanap megvalósításit kívánják. De ezt csak azok tekinthetik ellentmondásnak, akik közgazdasági s különösen munkaszervezési kérdésekkel sohasem foglalkoztak. Nagyon régen tudják már a közgazdasággal foglalkozók, azt, hogy a hosszabb munkaidő nem jelenti a többfermelést, még a szó egyszerű mechanikai értelmében sem. Hiszen csak meg kell gondolni, hogy milyen embertelanul hosszú ideig dolgoztak a kapitaliítikus termelés kezdetein minden országban s meg kell vizsgálni, hogy akkor termeltek-e többet s akkor voltak-e olcsóbbak az áruk, avagy később, amikor a munkaidőt már redukálták. Igaz, hogy közben a termelés eszközeit és módszereit sokszorosan tökéletesíítették. De hisz éppen ez az, amivel a társadalmi többtervedést el lehet érni. Többtermelésről beszél, és csupán csak emberi munka mechanikai megístöbbszörösítésére gondolni, a legprimitívebb gazdasági gondolkodásra vall- Gondoljunk csak egyszerűen arra, hogy hány ezer ember kéziereje kellene azokhoz a kirakó munkákhoz, amiket ma. néhány estikar elvégez egy emelődaru segítségével. tia éppiji ősiért nincs ellentétben a többtermelésre való törekvés és a rövtároki munkaidő követelése a mezőgazdaságban sem. Hiszen éppen a mezőgazdaságban csak másodlagos szerepe van az emberi munkának és semmiféle munkahalmozással nem lehet a vetőmag silányságából s a föld kinzse) adottságából eredő hátrányokat pótolni. sem, munka mechanikus meghosszabbítása kell a többtermeléshez, hanem a munkaerő helyes és célterü lő fölhasználása, munkaszervezés, embernek, gépnek, anyagnak legcélszerűbb beállítása a munkafolyamatba. Ez természetesen bizonyos áldozatokat követel a kapitalistáktól is. Ez megköveteli egyrészt hogy a gyárak vezetői valóban szervezői legyenek a termelésnek, másrészt pedig azt hogy a haszonnak, a munka nyomán keletkező értéktöbbletnek bizonyos részét rendszerint befektetésekre, a berendezések megújítására és tökéletesítésére fordítják. A nyolcórás munkanap megvalósításának lehetőségéről voltak már gyakorlati példáink régebben is. Nem beszélünk ma Owen Róbert, a nagy angol racialista kísérleteiről, set már a jénai Zeiss-művek nagynevű organizátoráról, Abbé professzorról sem, akiket humanisztikus törekvéseik vezettek el a munkaidő megrövidítéséhez. Van számos újabb példaa, ahol tisztán gazdasági meggondolások, tisztán a gazdaságosság elve vezettek a nyolcórás munkanap megvalósításához s a gyakorlat igazolta a meggondolást, a feltevéseket. Amerikában a munkáltatók létesítettek egy hivatalt a munkaviszonyok tanulmányozására, a hivatal gondos és pontos vizsgálatok alapján megállapította, hogy a munkaidő megrövidítésével mind emitt a legkedvezőbb eredményeket érték el. Az angol muníciós minisztérium ötévi megfigyelés alapján állapította meg a hosszú munkaidő hatványait. Egy berlini faárugyáros , Heinrich Freesa még a 10-es évek elején tett kísérletet a nyolcórás munkanappal. Előbb a munkások mag áruk is idegenkedtek a merész terv megvalósításától. A munkaidőt tehát egyelőre csak 90 órára szállították le. Az eredmény azonban olyan nagyszerű volt, hogy két év múlván már sem a gyárosnak, sem a munkásoknak nem voltak aggályaik a nyolcórás munkanap megvalósításával szemben. Az akkordmunkások elálltak az akkordkérük fölemelésétől, az időbérben dolgozók rizikóját pedig a gyáros vállalta, amenynyiben usz.vanazt a bért adta nekik nyele ámra, amit azelőtt tíi órára kaptak. S íme, egyik fél sem bánta meg: „Megállapítottam akkor a bérkönyvekből — mondja maga a gyáros —, hogy miként alakultak a bérek a megrövidített munkaidő következtében. Az eredmény majdnem minden osztályon egyforma volt. Sem a gépmunkások, sem a redőnykészítők, «TO a tolók, sem a berakok, egyetlen munkagesoport fpip károsodott a nyolcórás munkanap bpvitetése feirt.M?." EJL kü'öpi-'sen nyert bb nagy je-I:'' ." ü'l-'l. • ' V •lol.koZDAV sebh, akord- és órabérban dolgozók voHík be "'tt a gyárban-Nem moptifzatíi tehát, hogy egyes speciális 8iiin*iá?Kategóráknál kedvező lehet az ereamény, általában nem. Még ennél is jellemzőbb egy másik német gyárosnak a tanúságra írni napokból.. A német birodalmi tanács a múlt év márciusában szakértőket hallgatott meg a nyolcórás munkanapról készülő törvény előkészítése ügyében. A szakértők között volt, dr. Bosch, egy finom mplzereket készítő délnémet tanárügyár mladonosa. Dr. Bosch elmondotta, hogy U'4 D gyárában 1904 óta van meg a fvolcorai munkaidő. Ő azt tapasztalta, hogy aa anapi nyolc óra teljesen elegendő ahhoz, hogy a munkások teljesítése elérje a mindenkori viszonyok között elérhető legianyagasabb határt, azaz azt a teljesítést, amit állandóan meg lehet tartani. Ezzel szemben megállapította, hogy ha néha nyári időben, a jó üzletmenet miatt kényszerítve voltak túlórázni, akkor kezdetben emelkedett ugyan a teljesítmény, később azonban annyira visszaesett, hogy kevesebbet termeltek, mint nyolc óra alatt s csak akkor emelkedett újra a termelés, amikor a túlórázást megszüntették. Íme, tehát teljesen elfogulatlan szakemberek gyakorlati tapasztalatokon alapuló bizonyítékai szólnak a nyolcórás munkanap gazdasági hasznossága mellett. De ha ez a közvetlen gazdasági hasznosság nem is volna meg — aminthogy valóban megvan —, akkor is olyan nagy érdekek szólnak a nyolcórás munkanap mellett, hogy magasabb állami érdekből kellene azt mindenütt megvalósítani. Brentano professzor, az ismert müncheni szociológus, megállapította, hogy az angol gépépítő munkások életkora a munkaidő megrövidítésével párhuzamosan emelkedett. A munkaidő megrövidítésének az egészségügyi haszna különben kézenfekvő. De óriási jelentősége van a nyolcórás munkanapnak a munkásosztály erkölcsi tökéletesülése szempontjából is. Hermener professzor rámutat arra, hogy annál az embernél, aki korán reggel távozik lakásáról s csak késő este tér oda Visza, nem fejlődhetik ki a családi élet, az otthon iránt való helyes érzék. De a politikai demokráciával is ellentétben van a hosszú munkaidő, mert miként járuljon hozzá szavazatával a legfontosabb kérdések eldöntéséhez a munkás, ha nem adnak neki időt ahhoz, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozhasson. Tény az, hogy a munkásosztály csak úgy lehet részese kora kultúrájának, csak úgy védheti meg a maga munkaerejét és családja egészséget, ha megfelelő szabadidő fölött rendelkezik. Másrészt tény az is, hogy a nyolcórás munkanap, megfelelő gazdasági és szociális berendezkedések mellett nem csak elégséges, de a leggazdaságosabb lehetőséget is megadja a társadalom szükségleteinek a legbőségesebb kielégítésére. A nyolcórás munkanap a munkásosztály évtizedes küzdelmeinek egyetlen értékes eredménye ma. A munkásság anyagi és szellemi fölemelkedésének minden további föltétele hozzá van kapcsolva. De hozzá van kapcsolva a termelés tökéletesbítésénsek a föltétele is, mert Tik tapasztalat bizonyítja, hogy antifpitalisták csak a kényszerítő szükség hatása alatt térnek át a termelés föltételeinek javítására. A nyolcórás munkanap megtartása s ahol még nincs meg a kiküzdése, tehát egyenlő érdeke a munkásosztálynak s az egyetemes emberi kulturának. Ennek a tudata vezesse a munkásokat mindig, amikor a nyolcórás munkanap kérdése előtérbe szorul. K. M. !* # * Tavaszi reggel van s én a szrdlőt járom, az erdő dalol, a fű énekel, az Ifjúság a fényét két kézzel szórja s a százéves fa. Ít életet lehel. Hegyek tréfálnak. Völgyek kacagnak. Négy világtáj ünnepel velem! Az öreg égen a vén Nap is vigyorog — szabad, amit akarsz, csak sóhajtozni nem? Tavaszi délután zöld mezőn csavargok, az őstalaj nászágyán százezer virág- . meztelen testem a levegő járja s ha ugrom egy nagyot, a tő ölel át. Fáradt megfogásnak itt hire, se hamva! Itt csam vágy terem , mindegyik szabad! 8 messziről hiába hívogat a Város, a szabad lelkem csak kacag, kacag. Tavaszi alkonyban ujjongva hempergek nedves, sötétzöld hegyoldalakon, százezer madár, nászindulót fütyülő kacagi visszhangok ujjongnak a dalon, és szólok a Gondhoz: „Ne közelíts hozzám, mert rozzant csontjaid összetöröm a Fekete Nyomor, pusztul el örökre, csak a te harangod zúgjon, szent Életöröm!" Föld Ernő. ÜL. H Él 1 535 AVA -1923 május 1t Olvasd a Népszavát és előfizetőket írta Wlaapas Juntai. A városunkat kormánys" bizottságok" számát, címét, célját maga a főjegyző úr sem tudta. A polgármester úrról nem is beszélek, ő semmit sem tudott. Csak azt tudta, hogy ő a polgármester és neki ígért fizetés jár. Atyafiságban volt az alispánnal, sógora volt a képviselőnek és azért nyomtuk bele a polgármesteri székbe, hogy a vármegyénél és a kormánynál a kisüstök és a tenyészkanok, valamint az iskolák államsegélye körül sikeresebben kilincselhessünk. A polgármester úr nappal is aludt, aludt a hivatalában, sőt még a képviseleti közgyűlés elnöki székében is el-elszunyókált, de mi a főjegyzővel még éjszakánként sem aludtunk, hanem azTri Kaszinóban reggelig törtük a fejünket, hogy városunkat a maga ázsiai tunyaságából az európai kultúra gymvonalára emeljük. (Megjegyzem, a záróórarendelet nem vonatkozott a kaszinóra. A főkapitány úr is velünk törte a fülét. Egyszer be is törte, mert a pálinkát egyáltalában nem bírta. Amúgy meglehetősen rendes ember lett volna. Az azt ördögadta sok bizottság, amiket így éjszakának idején alakítgattunk, arra való lett volna, hogy a város kulturális színvonalának a fölemelése körül segítsen a tanácsnak és a közgyűlésnek. Nem sokra mentünk ezekkel a bizottságokkal, az már igaz. A közgyűlésben a csizmás atyafiak végiggázoltak a legszebb tervünkön, még az Artézi-kút kérdésében is. — Mi a nyavalyának az? Pénzen vegyünk az úréknak vizet, amikor ingyen sem isszák? Van az én kutamban olyan hideg viz, hogy két hétig sem megy ki a görcs a hasából, ha egyet húz belőle. Ne szaporítsuk a szét meg a pótadót! Hiába, ezekkel az atyafiakkal nem tudtunk boldogulni. Társadalmi úton próbálkoztunk. Itt még az volt a baj, hogy az a társadalom, amelytől egy kis áldozatkészséget remélhettünk, egytől-egyig benne volt a különböző bizottságokban és arra meg nem volt lelkünk, hogy egymást nyúzzuk. Elkedvetlenedtünk. A tagokat mér csak halászlével és túrós csuszával lehetett összeverbuválni a különbözőségekre. Én a szépépitészeti bizottságban foglaltam helyet Inkább csak kibiceltem, mert akkoriban még nagyon gyöngén játszottam az alsóst Szépépitészeli ötleteim sem voltak. El sem tudtam képiselni, hogyan lehetne olyan girbegurba, ronda sárfészket széppé csinálni. Ha lerombolnák az egészet, akkor talán... A főjegyző találta ki, hogy csináltassunk szobrot a Piao-térre, ha már Artézi-kutunk nincs. A város beleegyezik, ha egyszer ez nem kerül pénzbe. Csakhogy a szoborhoz nem elég a beleeggesés, ahhoz pénz is kell. Persze, hogy itt megakadt minden. Elég csúnyaság, hoogy nekünk még csak egy öklömnyi szobrunk sem volt A pápista templom előtt ácsorgó Szent Jánost nem lehet számítani s az egyházi és nem városi tulajdon. Még Kossuth-szobrot sem tudtunk csináltatni, mert örökösen kormánypárti képviselőnk volt és a mindenkori kormány bizalmát nem akartuk eljátszani. Különben is csizmás etyúníiai személyei, ellenségei voltak Kossuth-apánknak, mert őket a forradalom bukása után a Kossuth-bankók elégetésével olyan fájdalmas veszteség érte, amitől félszázad után is szívták a fogukat Ők ugyan nem égették el a bankókat, hanem őrizgették, de nem mint ereklyét, hanem azért őrizgették, hogy hátha jön még olyan kormány aki beváltja. (Eddig még nem jött, de még jöhet, aki legalább megígéri.) A véletlen akkoriban vetette közénk Baktay