Népszava, 1924. november (52. évfolyam, 245–269. sz.)
1924-11-01 / 245. szám
LII. évf. 245. sz. Budapest, 1924 november 1, szombat Mi»a 251 Mf korona AZ ELŐFIZETÉS AHA: Negyed évre 12«.081 K - kfllföldre U»M» K Egy bóra .. ..*«0 K - külföldre 8».M8 K Ausztriában egy hón 30.OCO magyar K EGYES SZAM ARA: Magyarországon 2000 kor., Jucoszláviában « dinár, Ausztriában hétköznap 2000 osztr. kor., vasárnap 259® osztr. kor. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP. SZEKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-OTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-23 és József 3-34) CSIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-OTCA 4. SZ (Telefon: József 3—31 és József 3-32) Halottak napján. A halottat csöndes birodalmát most néhány napig a kegyeletes tömegek zaja bolygatja meg. A legkülönbözőbb társadalmi osztályok tagjai, a különböző politikai irányzatok követői egyforma kegyelettel járulnak azokhoz, akiket a halál egyenlővé tett, akik nem tudnak semmit arról a feneketlen gyűlölködésről, arról a szennyes, ordítozó tülekedésről, amely a jelenlegi magyar társadalom életét megmérgezi. A jól gondozott, gyönyörűen díszített, virágokkal elhalmozott sírdombok területe egyre kisebb lesz, de sok, egyre több helyet foglalnak el azok, akiket az inség és nyomorúság kergetett a pusztulásba és akiknek hozzátartozói hasonló sorsban maradtak vissza, de már most is a halál jegyeseinek tekinthetők. Nagyon sok olyan sír lesz a temetőben, ahol nem lobog a mécses lángja, amelyre nem jut virág. És még boldogok azok, akik szeretett kedveseiknek sirhalmához elzarándokolhatnak, hogy fájdalmukat elzokogják. Ámde tömegesen vannak olyan családok, akik hiába járják a temető sírsorait, akik hasztalanul keresik hozzátartozóikat. Halottak napján nagyon sokan lesznek, akiknek talán eszükbe jut, hogy a kapitalista világrend nemcsak a kegyelet és a szeretet szavait tudja hangoztatni, hanem az esztelen bosszúvágy és gyűlölet szólamait is. Tíz évvel ezelőtt Európa minden csataterén a halottak tízezreit temették el jeltelen tömegsírokba. Az emberi eszeveszettség, a kapitalista nyerészkedő vágy előidézte az emberiség legnagyobb katasztrófáját, előidézte azokat a borzalmas időket, amidőn a gyilkosság erény volt, amikor dicsekedve hirdették, hogy „lövészárkaink előtt ezrével hevernek az ellenfél holttestei". Ennek a nagy mészárlásnak a folyománya, hogy sok százezren nem találják meg a halottaikat. A szeretett férj, gyermek vagy vőlegény idegen érdekek szolgálatában a harcterekre kényszerült és ott nyugszik a jeltelen tömegsírokban. Oroszország mocsarai, a Kárpátok és az Alpesek szakadékai nem adják ki a halottakat. Sírjaikon nem lesz virág, nem ég a mécses, sírjaikhoz nem zarándokolhatnak el a hozzátartozók. A halottak pihennek és az élők gyorsan felejtenek. A nagy tömegmészárlást nyomon követte a kijátszott, megcsalt, megkínzott emberek forradalma és a forradalmakat nyomon követték az ellenforradalmak. Szomorú és emlékezni való, hogy most újra, ismét azok irányítják az emberek sorsát, akik a világháború szörnyűségeit fölidézték, hogy az uszítás, a gyűlölködés hullámai újból elborítják az emberiséget és magukban rejtik az új háborúk, új tömeggyilkosságok lehetőségeit. És mi is azok közé tartozunk, akiknek nagyon sok gyászolnivalójuk van. Nagyon sok olyan harcos elvtársunk volt, akiket az ellenforradalom pribékjei a szemünk előtt ragadtak ki sorainkból, akiket kegyetlen embertelenséggel legyilkoltak. Sírjaikat tömegesen keresik föl a munkások, hogy egy szál virággal, a kegyelet néhány szavával adózzanak emléküknek. Somogyi Bélát és Bacsó Bélát a szerkesztőségben végzett munkájuk után támadták meg orvul az ellenforradalom elvetemült hóhérlegényei és rettenetes kínzások között ölték meg őket. Somogyi Bélát, a legemberibb embert, a harcos, folyton tanító küzdőtársat és Bacsó Bélát, ezt a sokat igérő fiatal életet kivégezték, hogy megfélemlítsék, letörjék a jogaiért harcoló munkásságot. Sírjaikhoz kegyelettel fogunk elzarándokolni, emlékük örökké él minden harcos proletár szívében. De rajtuk kívül még sokszázan vannak olyanok, akiknek sirhalmát mi is hiába keressük. Az ellenforradalom százával hurcolta el az embereket, százakat végeztek ki olyan módon, hogy nyomot sem hagytak áldozataik után. Hogy kegyeletünknek adózhassunk, föl kellene virágozni az orgoványi erdőt, a siófoki nádasokat, sok vidéki város erdőségeit és virágot kellene szórni a Duna vizébe is, hogy keressék, kutassák azokat a drága halottakat, akiket szögesdróttal összekötve, nagy kövekkel megterhelve, sülyesztettek a folyóba. De mi nev tartozunk azok közé, akik csak a tehetetlen, ájtatos megemlékezésnek élnek. Halottak napján lerójjuk a kegyeletünket, de egyúttal harcos ígéretet teszünk, hogy nem akarunk, nem tudunk felejteni. Bennünket nem lehet kar. Mi megvetési szélnek, hogy az országot a forradalmárok döntötték nyomorúságba, hogy ők felelősek a megcsonkított országért és azért a sok szenvedésért, amely az utóbbi tíz esztendőben a magyar népet megkínozta. Mi nem félünk azoknak a borgőzös, részeges szellemi nincsetleneknek a fenyegetéseitől, akik az ország dolgozó munkásságát, az összes javak termelőit, nem veszik emberszámba, hanem szolgaságban és megaláztatásban akarják tartani. A temetők kapuin biztató ígéret gyanánt fénylik aranyos betűkkel: „Föltámadunk!" Halottak napján, amikor arra a sokmillió áldozatra gondolunk, akiket az emberi gonoszság elpusztított, mi nem a túlvilági élet üdvösségében reménykedve hirdetjük, hogy igenis, föltámadunk. Érezzük az elnyomatás szörnyű gyötrelmét. A helyzet látszólag reménytelen, mert a munkásság olyan dermedtségben él, mintha máris a halottak birodalmában pihenne, mert csak az ellenforradalom duhaj legényeinek rikoltozása hallatszik és mégis azt mondjuk: föltámadunk. A győzelemhez vezető út telve van nehéz akadállyal. Ha az egyiket elhárítottuk, látszólag új, nehéz gátak akadályozzák előrejutásunkat. És mégis győzni fogunk, mert nem lehet, hogy mindig egy parányi törpe kisebbség élvezze az élet minden javait és szépségeit, a milliók, az elnyomottak szenvedése árán. Halottak napján mondjuk, emlékezzünk az elmúlt tíz esztendő minden gyötrelmére. Mindazok, akik a világháborúban elvesztették kedveseiket, mindazok, akik nyomorék koldusok módjára járják a világot, mindazok, akiket az ellenforradalom megkínzott, megszégyenített és megalázott, mindazok, akik a jelen nyomorúságai közt vérző szívvel látják, hogy kedveseik L. apró, kicsiny gyermekeiket a nyomor halálra itélte, tegyenek fogadalmat, hogy együtt harcolnak velünk a győzelemig, a szocializmus diadaláig!elámítani hazug jelszavak, is elhallgatjuk, ha arról bé » Az angol választások tanulságai. Egész Európa izgalommal leste két napon át az angol választási urnák fölbontását. Cinizmus volna azt állítani, hogy ez az izgalom nem volt jogosult. Hiszen a legtisztábbait látó emberre is ráfut az izgalom láza, amikor egy-egy döntő küzdelem végső kifejlődének pillanata érkezik el. Hogyne leste volna izgalommal a világ ezt a most lezajlott angol választási küzdelmet, amikor arról kellett döntenie az angol népnek, hogy a szocializmus útjára tér-e vagy megmarad a kapitalizmus kormányzása alatt. Mert hiszen MacDonald tízhónapos miniszterelnöksége csak intermezzo volt. A munkáspárti kormány, nem kormányzott, hanem csak hivatalban volt. A Népszava nagyon világosan és elfogulatlanul ítélte meg a MacDonald-kormány hivatalbalépését, amikor azt írta, hogy „ez az első munkáskormány Angliában csak osztályellenségeinek kegyelméből élhet addig, amíg ezek az osztályellenségei jónak látják". A munkáskormány kisebbségi kormány volt és csak az angol parlamenti viszonyoknak köszönhette — ha ugyan ez a szó megfelelő itt —, hogy kormányra jutott. A MacDonald-kormány hivatalba lépésének első percétől fogva a legnehezebb problémákkal került szembe és ezeknek a roppant problémáknak a megoldását megnehezítette azt, hogy bent az angol parlamentben fem volt többsége, hogy minden pillanatban leszavazhatták, hogy nem mehetett nyílegyenesen előre a maga megszabta után. De még így is elévülhetetlen érdemeket szerzett nemcsak Anglia belpolitikájában, hanem még sokkal inkább Európa gazdasági és lelki konszolidációja körül. Az angol munkáspárt megmutatta, hogy kormányzásra érett párt, az angol munkáskormány megmutatta, hogy méltó, arra a helyre, amelyre egyelőre nem a választók többsége, hanem az angol parlamenti rendszer állította. Nem volt tehát jogosulatlan az izgalom, amely átfűtötte egyrészt az angol választók tömegeit, másrészt Európa népeit, amelyek nem egészen indokolatlanul sok reményt fűztek ehhez az angol választáshoz. Ezek a remények most nem váltak be. Az angol munkáspárt nemcsak, hogy nem szerzett több mandátumot, mint amennyije volt, hanem elvesztett belőle negyvenkettőt. Nem sokkal volna kevesebb a cinizmusnál, ha most — utólag — azt állítaná valaki, hogy mindaz, ami történt, előrelátható volt. Választási eredményeket nem lehet megjósolni máshol sem, legkevésbé Angliában. Kétségtelen azonban, hogy aki az angol viszonyokat, az angol választási rendszert isimeri és ezen túl minden reális gondolkozó politikus ment volt attól az illúziótól, hogy ez a mostani angol választás meghozhatja a munkáspárt számára a kormányzáshoz szükséges abszolút többséget, vagy akárcsak a lényeges megerősödést is. Hiszen csak egy pillantást kellett vetni ezt a választást megelőző két angol választás számadataira, hogy józan ésszel és túlzott reménységek nélkül tekintsünk az angol választási eredmények elé. Az 1923. évi decemberi választást megelőzően a konzervatív pártnak 341 mandátuma volt. Ezt a 341 mandátumot 5.384.000 szavazattal szerezte. Ezzel szemben a munkáspártnak 144 mandátuma volt s ehhez 4,327.000 szavazat, árán jutott; a liberálispárt viszont majd csaknem ennyi szavazattal csupán 106 mandátumot szerzett. Az 1023. évi decemberi választások ugyancsak 5,300.000 szavazatot juttattak a konzervatív pártnak, de már csak 259 mandátumot.