Népszava, 1925. november (53. évfolyam, 247–271. sz.)
1925-11-01 / 247. szám
LIBB. évfolyásn, 247. sz. Edina AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 120.000 K — külföldre . 2101M0.K Egy hóra .. 40.000 K —külföldre . 80.000 K Ausztriában egy hóra ..... 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám József 5—23 és József 3—30 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP EGYES SZÁMÁRA: Magyarországon 2000, vasárrnap 3000 K, Ausztriában 2000, vasárnap 3000 o. KÍCT: • :y V Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 1 franc '' 1 Csehszlovákiában hétküzn. 1.50 £k, vasárn. 2 Sls KIADÓHIVATAL: VHI, CONTI -UTCA 4. 17. Telefonszám .... J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-29 Halottak napja - élők szenvedése. Ha csak egy napra is, mégis valami rend és egyetemesség formálódik ki életünk fantasztikus kavargásában. A társadalom csúcsáról és völgyeiből nagy rajok szakadnak ki ma s az élők sötét vonulásban indulnak: sírni és emlékezni. Az élet nagy mozgalmassága hullámzik át a néma sírok világába, a halottaké napunknak ez a 24 órája, övék az emlékezés áradó érzése, az összekulcsolt kezek és a lezárt szemek hangtalan kegyelete, nekik hullanak a könnyek és értük jajdul föl a panasz vagy a keserű sírdogálás, amely egy esztendő hosszú vívódásai során csak az élet eldugott zugaiban törte át az emlékezés korlátait. Nincs olyan ember, akinek ne volna könnye valaki számára és ne volna oka: emlékezni és fogadalmat tenni. A sírok között leomlanak a korlátok, amelyeket az élet emel az emberek közé, elmosódnak a hívságos élet nagy különbségtevései és a márványok büszke emlékoszlopain át is minden a halálban való nagy egyenlőséget hirdeti. Rang és méltóság, gondtalan jólét és vagyon odakünn beleomlik a halál örvényeibe, odakünn dermeszti meg igazán a sziveket a komor memento, hogy minden hiábavaló, minden, ami megássa a társadalom nagy szakadékait, az ember mégis egyenlőnek születik. Ki tudna vagy ki merne útjába állani a könnynek, amelyet az emlékezés ma forróbban hullajt ki a szemekből és ki merné megakadályozni a panasz jajkiáltásait, amely ma keserűbben és vádolóbban sikoltja szét az ember gyötrelmeit? Nem lehet ilyen szándék sehol és senkiben, mert ma még sírni is jobban szabad, mint az élet közönséges hétköznapjain. Az emlékezésnek sincsenek ma sugártörései. Szabadon áradhat szét az élet vad harctereire és bevilágíthatja a gigászi ravatalokat, amelyekre könyörtelen tülekedés, cinikus önzés és gyűlölködő féltékenység terítette ki áldozatait, az apák, anyák és gyermekek végeláthatatlan halotti hadseregét. A törvény paragrafusainak ma nincs belépőjegye a sírok világába, ma semmi sem állhatja útját, hogy a vizsgálódó elme és a tépelődő emberi lélek meg ne keresse a nagy hullás okait. A magyar proletariátusnak van oka arra, hogy ha a pillanatok fölemelő és vigasztaló meghatottsága után jól kisírta magát, a temető falán keresztül belenézzen a bűneibe és vadságába temetkezett külső világ kavargásába. Ezer és ezer sírt ástak meg az elmúlt tíz esztendő alatt, amely mind a magyar népé. De még ennél is több ember hullott el, akik a magyar nép gyászát fokozták és bánatát mélyítették. Sorsa csak sirok és halottak tulajdonjogával ajándékozta meg, övé a gyász sötétsége és övé lett a jog és a kötelesség is, hogy emlékezzen. Ma meg kell nyitniok, sokkal inkább, mint bármikor, az idő és a tér távlatainak. Az elmúlt esztendők véres bonyodalmain át újra végig kell járni Európa harctereit, ahol milliók hullottak a szennyes halálba, milliók, akiket szerettünk, akik életünket adták, reményeink tiszta forrásai voltak és kenyerünket keresték. Nincs olyan lelki erő, amelyik ezen a napon el tudná fordítani az emlékezés tekintetét a harcterek sötét szenvedéseiről, a kulturális és gazdasági értékek pusztulásának szennyes árvizeiről és arról a tengernyi embertömegről, amely békés munkája mellől, nyugodt családi otthonokból indult el, hogy a lövészárkok véres iszapján és kínjain keresztül tömegsírok gödreibe bukjon bele. Emlékeznie kell erre mindenkinek, mert mindenki vesztett valakit. De hányan vannak, akik hiába keresnek egy sírt, ahová egy szál virágot vihetnének vagy amelyre egy forró könnycseppet hullajthatnának? Szétvert közöttünk a háború véres förgetege és százezrek tetemét tüntette el a megsemmisülésbe olyan alaposan, hogy egyetlen jel nem mutatja, hová zarándokoljon hozzájuk a kegyelet. Csak a képzelet hozza vissza őket, a vér és a tűz tengeréből emelkedik ki az arcuk, hogy minden élő lélekbe belevigyék a dacot s minden idegbe beleszőjjék a felséges akarat tiltakozását, hogy ilyen emberpusztítás soha többé ne legyen a földön. Hová nézhet még elboruló szemével a magyar proletariátus? Hová nézhet a temetőnek vagy az életnek olyan területére, ahol valamelyik sír nem az övé, vagy amelyik halott nem az ő halottja? A magyar proletariátusé az idők minden gyásza, neki mindenütt vannak halottai. A politikai és társadalmi harcokig adtak neki halottakat, olyan talpig férfiak sírjait, amelyeket embertelen vadság és gyilkos téboly avatott mártírok sírjaivá. E sírok fölött nemcsak az emlékezés vonul el, de megcsúfolva áll a jog és az igazság is, mert a szörnyű bűn még mindig nem nyerte el büntetését. Az elúlt idők gyilkos szenvedélye temetővé avatta a méltóságos Dunát, a csöndes nádasokat és berkeket, mindegyiket a magyar proletariátus zarándokhelyévé, ahol az emlékezés szent fogadalommá magasodik, hogy addig nem lesz béke, nem lehet se nyugalom, se a teremtő munkában való bensőséges egybeforradás, amíg a bűn megtorlatlanul hencegheti kiváltságos hozzáférhetetlenségét milliónyi embertömegek szemébe. Mennyi halottunk van, akiket meg kell siratnunk! A munka harcterein is ezrek és ezrek tűnnek el, akiket kellőképen csak azért nem védtek meg az állam törvényei, mert ilyenek egyáltalában nincsenek. Akik itt hullottak el, azok védtelenül álltak a viharban és ha védekezni akartak, mindig akadt olyan hatalom, amely az erős és a kíméletlen ellenféllel szemben lefogta a karjukat. A munka harcterein nemcsak közvetlenül, de közvetve is hullanak az áldozatok. Állam vagy társadalom, amelyik nem védelmezi a kenyérkereső apát, védtelenül hagyja a gyermeket is. A korai hullás, a gyermekhalandóság statisztikájának fájdalmas földuzzadása mind abból származik, hogy az önzéssel, a mohósággal és a ragadozó ösztönökkel szemben a szociális törvényalkotás a munka harcterein még nem építette ki a dolgozó ember biztonságát, az élet, a kenyér és a kultúra betonfedezékeit. Hol vannak azok az intézkedések, amelyek megvédelmeznek az élet könyörtelenségeivel szemben? Hol van az az érzékenység, amelyik megdöbben a nyomor önkéntes száműzötteinek, az öngyilkosoknak riasztó elszaporodásán, amely elképedve száll le azok infernális forrásáig és cselekedni akar ellene? Ezt sem látni sehol. Van panaszkodnivalója a magyar proletariátusnak nemcsak a halottak, hanem az élők miatt is. Az esztendőnek csak egy halottak napja van, de a magyar proletariátus háromszázhatvanötször borzadhat el az élőhalottak napja miatt. A munka nagy országútján így vonszolja keserű terhét a dolgozó ember és akár a gyárak sötét odvai, akár a bányák poklai jelzik útja állomásait, mindenütt a védtelenségnek, az elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak véres bizonyítékai tűnnek a szemébe. Ki sírhatja, ki panaszkodhatja hát ki magát legjobban halottak napján, ha nem a magyar proletariátus? És kinek van legtöbb oka arra, hogy az emlékezés és a kegyelet csöndes óráit a fogadalom dacos akaratával fejezze be? Csak azoknak, akiknek az élet és annak egész berendezkedése csak akkor nyújt valamit, ha vérrel, verejtékkel és tíz körömmel csikarják ki karmai közül. Azok számára a mai nap sem lehet zavartalan. Mert minden sírból és a kívül kavargó élet minden jelenségéből az a serkentés és kényszerűség árad feléjük: minden erejükkel mindent kövessenek el, hogy a könny hullása, a fájdalom és a sírás az esztendőnek csak erre az egyetlen napjára, a halottakéra, korlátozódjék. M stageiországi szénbánytia és krízise. Erről az ügyről, amely, amint ismeretes, úgy közgazdasági, mint szociálpolitikai szempontból rendkívül nagy elvi jelentőségű és érdekességű, egy nagy olvasottságnak örvendő angol közgazdasági havi folyóirat, a több mint 40 éve fennálló „Land and Liberty", a következő érdekes és világos képet hozza: A krízisit tudvalevően az idézte elő, hogy a bányavállalatok a munkabérek új megállapítását, illetve leszállítását kívánták. A bányamunkások szervezete még csak tárgyalás alá sem akarta venni ezt a javaslatot, amire a vállalatok azt felelték, hogy augusztus 1-je után a leszállított béreknél többet nem fizetnek, ha pedig a munkások ezekért a bérekért nem dolgoznak, akkor a vállalatok beszüntetik az üzemeket. A munkásszervezet válasza erre viszont az volt, hogy akkor ők országos sztrájkba lépnek és minthogy a vasúti és általában a szállítási munkások szervezete elhatározta erre az esetre a bányamunkások támogatását, illetve azt, hogy a sztrájk ideje alatt szén küldeményeket egyáltalán nem továbbítanak, veszélye merült föl annak, hogy így megakad az egész ország kereskedelme és forgalma és hogy ezzel olyan állapot áll be, amelynek a következményeit senki még csak elképzelni sem merte. Az ezen nemzeti veszedelem láttára július 13-án kiküldött parlamenti bizottságnak sem sikerült a két felet, a munkások szervezetét és a bányavállalatokat közös tárgyalásra bírni. A bizottság július 28-án számolt be működéséről és teljesen lemondott ebben a beszámolóban a békés megoldás minden reményéről. Megállapította a bizottság beszámolójában azt, hogy a bányavállalatok javaslata valóban bérleszállítást jelent, bár a munkások bére átlagban már most is alatta áll a háború előtti színvonalnak és hogy ez a színvonal, ha tekintetbe vesszük a háború utáni drágulást, alatta áll a megélhetési minimumnak is. Másrészt azonban megállapította a bizottság beszámolója azt is, hogy tagadhatatlanul helytálló a bányavállalatoknak az az állítása, hogy a mai bérek nagyobbak, mint amennyit a vállalatok a szénpiac mai helyzeténél fizetni bír.