Népszava, 1953. november (81. évfolyam, 257-280. sz.)

1953-11-01 / 257. szám

NÉPSZAVA TÖMEGZENÉNK TÜKRE A II. magyar zenei hét második kórus- és kantáta-estje A zenetörténet szerves része a zenét hallgató tömegek története. Annál is inkább, mert ezek a tömegek többnyire nemcsak passzív elfogadói, hanem aktív ihletői, kezdeményezői is voltak a zenei folyamatnak — ezekkel a mondatokkal kezdődik Szabolcsi Bence Kossuthdíjas zenetudósunk »A művész és közönsége« című könyve. És erre az elvi alapkőre épül a muzsika és a zenét hallgató vagy aktívan zenélő tömegek kapcsolatának egész épülete. A kórus- és kantátaműfaj — természete szerint — felettébb alkalmas arra, hogy fontos szerepet játszszék kultúrforradalmunkban, hogy mintegy ostromlódként használják fel a zenekultúra várának elfoglalására induló tömegek. A II. magyar zenei hét hangversenyei és azok az üzemi bemutatók, amelyeken — még a plénumot megelőzően — munkásaink megismerkedtek zeneirodalmunk új termésével, gazdag tanulságot hoztak nemcsak a zene, hanem a közönség oldaláról is. Elsősorban azt, hogy dolgozó, tömegeink, az új közönség zenei ízlése és igénye fejlettebb, mint azt zeneszerzőink és a zenei élet többi munkása vélték. Félreérthetetlenül megnyilatkozott ez a szerda esti tömegzene-hangversenyen is. Az elemi erővel feldübürgő, hosszantartó tetszésnyilvánítás, másfelől pedig az elszórt, udvarias, gyorsan elcsituló taps lényegében hiteles mértéke, hű tükre volt a művek erényeinek és fogyatékosságainak, művészi célkitűzéseik sikeres megvalósításának vagy sikertelenségének. Elsősorban tehát a közönség vizsgázott jól, s nyújtott reményt — éppen szigorú művészi követelményeivel — zenei életünk további fejlődésére. Mihály András zenei életünk problémáiról szóló vitaindító előadásában — péntek délelőtt — arról beszélt, hogy a mai zeneszerzők nem követelhetik a közönségtől, hogy »megbocsássa« a művek hibáit, hogy ne vegye észre a művészi gond és színvonal fogyatékosságait. A szerdai tömegzene-est — a többi hangversenyhez hasonlóan — konkrét és objektív bizonyítéka annak, hogy a közönség lelkesedése vagy közönye valóban választóvíz, s hogy valóban nem létezik a »közönségtől független művészi követelmény«. A bemutatott művek nagy számára — húsz alkotás hangzott el, közöttük több nagyobbszabású kantáta — tanúskodik tömegzeneirodalmunk termésének bőségéről. Az örvendetes bőség azonban nem jár együtt a megfelelően magas minőségi átlaggal. Több mű figyelmeztető példát szolgáltat arról a megrekedt állapotról, amelybe az utóbbi időben jutott ez a műfaj. Nem egy fiatal zeneszerzőnk témaválasztásában megmaradt az egysíkú, vezércikkszerű mondanivaló, sematikus, nem eléggé költői megfogalmazásánál. Ez az igénytelenség azután jelentkezik a zenei nyelvben is. Nem törekszenek arra, hogy egyéni, sajátos zenei nyelven szólaljanak meg, megelégszenek egy bizonyos epigon-nyelvvel, amelyhez a magyar klasszikusok, különösen Bartók és Kodály példája nem ihletőül szolgál, hanem utánzati mintául. (Példa erre Pödör Béla — egyébként intonáció dolgában is félrefogott — Petőfi-dala.) A zenei kifejezőeszközök gyakori szegényességére mutat a hangszerelés ötlettelensége, a rézfúvók és üstdobok nyakló nélküli használata, az állandósuló csúcspontok, fortisszimók, zenekari-énekkari »tuttik«, vagyis a teljes hangapparátus indokolatlan, túlzott megszólaltatása, Ribári Antal Rákóczi-kantátája, Vujisics Tihamér ráckevei balladája, Patachich Iván »Vidám vetélkedők« és »Szirtország« című művei, Vetéssi György »Honvéd aratódal«-a, Grabócz Miklós két tömegdala sok tekintetben különböznek egymástól, de rokonságot teremt köztük az, hogy a könnyű ellenállás útját, a szokványos témák szokványos feldolgozásmódját követik és a tipikusnak zeneileg költői megragadása helyett nem jutnak túl a közhelyen. Még kiváló zeneszerzőink, mint Sárközi István vagy Polgár Tibor, bemutatott művei sem teljesen mentesek ezektől a hibáktól. A költői mondanivalóért folytatott alkotói küzdelem eredményeként csendült fel Kadosa Pél Kóczián Katalin szövegére írott kantátája »A gellérthegyi Szabadság-szobor három alakjára«. A gazdagon komponált, sok értéket tartalmazó mű korlátja a drámai téma közvetettsége, az, hogy életből vett élmények helyett egy másik műalkotáshoz kapcsolódik. Megérdemelt, meleg sikert aratott Dávid Gyula »Tavaszi nóták« (Weöres Sándor szövege), Szőnyi Erzsébet »Balatoni képek«, Behár György »Lakodalmas« című kórusa és Tardos Béla dala. Rendkívüli tetszéssel fogadták Bárdos Lajos kiváló kórusszerkesztési technikájáról tanúságot tevő új műveit, a két kuruc dalt. Szűnni nem akaró, ütemes taps köszöntötte Járdányi Pál »Árva madár« című népdalfeldolgozását. A sikeres alkotások lelkes fogadtatásának titka a közvetlen, meleg lírával tolmácsolt igaz, emberi élmény, a zeneszerzés szakmai titkainak magasrendű alkalmazása. Külön méltatást érdemel a fiatal Kurtág György koreai kantátája. K Kurtág megtalálta a témában rejlő hatalmas drámai összeütközéseket és átgondoltan, nagy tehetséggel oldotta meg e drámai tartalmak zenei megfogalmazását. Műve a kifejezőeszközök választékossága, a dallamformálás költőisége, a harmonizálás és hangszerelés erőltetettség nélküli egyéni módja tekintetében kimagaslik a fiatal zeneszerzőgárda szerzeményei közül. Különösen emlékezetes a mű zárótétele, amely a partizánok harcba indulását ábrázolja. Kurtág frappáns módon magyar lejtésű katonadalt ír, de sikerül felidéznie művében a koreai zene nagyon ízlésesen jelzett reminiszcenciáival a koreai táj, a koreai harc hangulatát. Ez a megoldás szinte zenei jelképe a magyar és a koreai ügy eggyéforrottságának. !/Kodály Zoltánnak Virág Benedek 1801-beli versére írott klasszikus művét, a »Eékességóhajtás«-t megilletődött örömmel hallgatta a közönség. »Szállj le felséges palotád egéből, Béke!« — hangoztatja hallatlan erővel, a Kodály-kórusok utánozhatatlan deklamációjával az énekkar. A másfél évszázados békességóhajtás, a vers, Kodály Zoltán kezében, ebben a lenyűgöző súlyú, bár rövid műben roppant erőt, hatalmas nyomatékot kap. »A vadon Marsnak dühötlött kezéből üsd ki dárdáját ...« — hangzott Virág Benedek szózata. És a kórusmű az erősen akaró harcraszánt emberek sokaságának látomását idéző szólamszövésével, zengő harmonizálásával, magyar dikciójának emelkedettségével himnikus kifejezése egész magyar népünk alapvető érzelmeinek: a készségnek a szabadság, a féltett béke és a szeretett haza megvédésére. Elismerés illeti az est karmestereit, előadóművészeit és a szereplő együtteseket a nagyszámú alkotás gondos betanulásáért és lelkes előadásáért. Csobádi Péter Krasznodar, a kubányi város keleti részén járunk, amely nemrégen még puszta térség, tavasszal és ősszel térdig sáros, nyáron poros volt, mint a pokol... Peregtek az évek és Krasznodar keleti városszéle mélyen belefészkelődött a szteppébe. Új városka alakult, Paskovszkaja nevű, amelynek takaros fiatal utcái diadalmasan hirdetik a régi kubányi kozák főváros gyors, egészséges, szocialista fejlődését. Nem sokkal a második világháború után ekszkavátorok és traktorok dübörgésétől visszhangzott a puszta térség. Teherautók reggeltől estig szállították a kavicsot, cementet, épületfát, csöveket és téglát. Így indult meg az ország, az ötödik ötéves terv egyik legnagyobb textilgyárának építkezése. Az új textilgyár és a köréje növekvő városka napról napra épül. A volt puszta térséget keresztül-kasul hálózó távíró- és telefonhuzalok búgnak a friss szteppei szélben. Sok-sok épület előtt már fiatal fák is zöldelnek és erőt gyűjtenek a további lombosodásra. Tavaly ősszel és az idén tavasszal ültették el őket. Eljön — nemsokára — az a nap is, amikor a most még gyenge fácskák suttogó lombja vet árnyat a nyílegyenes utcasorra. Az épülő textilnagyüzemet vasút köti össze Krasznodarral. Nap nap után a vagonok egész sokasága érkezik felszereléssel, épületanyaggal, élelemmel és nyersanyaggal megrakodva. Bárhová tekintesz, mindenütt állványok, csövek, téglák, vasszerkezetek láthatók. Zakatolnak a betonkeverők, a kőaprózógépek és messze hallatszik az emelődaruk dugása. Úton-útfélen plakátok, transzparensek láthatók, amelyek figyelmeztetnek az ötödik ötéves terv legfontosabb feladataira. Ebédszünet volt éppen, amikor az iskola építkezéséhez érkeztünk. Az egyik szobában Pjotr Alekszandrovics Matyunin kőműves-brigádja olvasással töltötte a még rendelkezésére álló félórát. O. Goncsar »Zászlóvivők« című regényéből olvastak fel egy részt. A még nem egészen kész ablakokon át kihallatszott a brigádvezető erős hangja: — »Hogy a sapkátok csillagja három kilométerre világítson előttetek... Hiszen te..., nagy ember vagy! Hiszen az egész világ téged néz, azt lesi, hogyan állsz, hogyan ülsz, hogyan haladsz, hogyan törsz előre.« Aztán Matyunin hallgatóihoz fordulva ezt mondta: — Értjük? Lám erre tanította Horia Hajecki szovjet őrmester fiatal harcosait. Amit mondott, ránk is vonatkozik. Mert mi szovjet emberek vagyunk és ez sokra kötelez... Matyunin brigádja szeret olvasni és elbeszélgetni. A brigád vezetője, Matyunin, a múltban a Szovjet Hadsereg kapitánya volt, dicső és nagy, harcos utat tett meg. Századparancsnok volt és forró hazaszeretetre, az ellenség iránti engesztelhetetlen gyűlöletre nevelte katonáit. Amikor a háború után a szovjet haza fiai visszatértek és békés munkába állottak, ott volt Matyunin kapitány is közöttük. Pihent egy hónapig, aztán azt mondta: — Na Pjotr, ideje megkezdeni... Brigy, dolgozz! Másnap gondosan kikefélt extra tisztiegyenruhájában, ragyogóra fényesített csizmában jelentkezett a textilnagyüzem építkezésének káderosztályén. Rövid beszélgetés volt. — Az építkezésen akarnék dolgozni. Szakmámban — mondta Pjotr Matyunin. — Igen helyes! Szakemberekre nagy szükségünk van — mondta a káderosztály vezetője. — Ön mérnök, elvtárs? Dolgozott már önállóan? — Abszolút önállóan — válaszolta Matyunin —, csakhogy én nem mérnök vagyok, hanem kőműves. Tizenkétéves gyakorlattal. A káderosztály vezetője érdeklődve emelte rá tekintetét, azután ezt mondta: — Okmányait visszaveheti, kapitány elvtárs. Kérését teljesítjük, a főépületre irányítjuk munkára. Elmúlt egy hónap. Az építés vezetőségének és a csoportvezetőnek is kapóra jött az új kőműves. Fegyelmezett, pontos, akkurátus ember. Szeret tanácsot, útbaigazítást kérni. Egyet-mást maga is javasol. Amikor pedig a falat rakja , egyenesen élvezet nézni. A csoportvezető nemsokára a legfelelősebb munkát, a sarokfalak rakását bízta Matyuninra, aki kitűnően megbirkózott a feladattal, öreg mesterek csodálkozva nézték: »Sarokrakásban két normát műszakonként — ritkaság. Pedig a mi kapitányunknak két és fél norma kevés. Kinyomja a hármat is. Szóval — igazi gárdista...« Azóta Pjotr Matyunin változatlanul az építkezés legjobb kőművese hírében áll. Több évig vezette brigádját, amely mindig ott haladt az első sorban. Amikor Krasznodarban híre járt Siskov moszkvai kőműves fényes eredményeinek és módszerének, Matyunin három napig el sem vált az újságtól, amely Siskov módszerét ismertette: egyre gondolkozott, gondolkozott. Törte valamin a fejét. ■Égj’ nap aztán megérett benne az elhatározás és attól fogva sokáig tárgyalt brigádja munkásaival. Elgondolását később jóbarátjával, Pavel Nyepejvodával közölte, aki szintén brigádvezető volt. — Te csak fogj hozzá, Pjotr, a mi támogatásunkban nem lesz hiány — mondta Nyepejvoda —, ilyen ügyet nem lehet nem támogatni! És Matyunin kezdeményezője lett a Siskov-módszer leggyorsabb alkalmazásáért megindított szocialista versenynek az építkezésen. Rövidesen meg is mutatkoztak a verseny eredményei. A brigád munkatermelékenysége megkétszereződött, a téglázás minősége javult, a nyersanyagokat kezdték takarékosan felhasználni. Pjotr Matyunin jól egyezteti össze a termelőmunkát a politikai-társadalmi tevékenységgel. Hat éve agitátoroskodik. Az Építő Tröszt I. számú építő és szerelő főosztályának kommunistái beválasztották a pártvezetőségbe. Gyakran találkoztunk és beszélgettünk Matyunin elvtárssal. Figyelmes és közlékeny ember, aki nagyon szeret az építkezés dolgairól beszélni. De ha a saját brigádjára kerül a szó, azonnal szófukarrá válik. — Nincs minálunk semmi különös. Grafikon szerint dolgozunk, semmi más... De Nyepesvoda brigádja — az igazán hősies munkát Végez. A miniszter is kitüntette a Miért nnna a Pécsi Porcelángyt A Pécsi Porcelángyár szomszédságában magasodó kastély csillogó zöld cserepeivel már messziről felkelti az arra haladók figyelmét. Évtizedekkel ezelőtt építtette a gyártulajdonos Zsolnay-család valamelyik tagja. Most pedig azoké a pompás épület, akiket illet: az üzem dolgozóié. Az egykori Zsolnay-kestély ma a porcelángyár kulturális életének az otthona. Ez a kultúrpalota nagyszerű lehetőségeket rejt magában és kínál a dolgozóknak. A kívülálló szemlélő ennek tudatában azt reméli, hogy sokoldalú, pezsgő élet folyik a pompás falak között. A művészeti csoportok — színjátszók, énekkarosok, zenészek, bábjátékosok, táncosok — új műsorszámok tanulásán fáradoznak, a képzőművészkar tagjai elmélyednek alkotómunkájukba, másutt a tudományos szakkörök vitatnak meg egy-egy érdekes problémát, mások olvasnak az olvasóteremben, tanulnak, folyóiratokat böngésznek, vagy válogatnak a könyvek között... Csalódik, aki mindezt így képzeli el a Pécsi Porcelángyár kultúrotthonáról. A nagy otthon minden külső és belső pompája ellenére is — többnyire üres. És mit ér a szívet-lelket gyönyörködtető környezet, ha nem igen akad benne ember? Rendszeres próbára csak az egyre gyérülő számú énekkar és a nyolc lányból álló tánccsoport tagjai jönnek össze. Az énekkar Baranya megye legjobb üzemi vegyeskara volt. A lelkes táncoslányok is méltóan képviselik a kultúrmunka iránt érdeklődő fiatalokat. A bábjátékosok szintén lelkes csoportja hiába fúrja-faragja a szebbnél szebb bábokat, alig-alig van alkalma a szereplésre, fellépésre, miként az énekkarnak vagy a tánccsoportnak is. A kerámiaművészetéről világhíres gyárnak nincs képzőművészköre. A zeneszerszámok az egyik szoba sarkában porosodnak: nincs zenekar. Mint a fehér holló, olyan ritka eset, ha megtelik az előadóterem. Csak a kéthetenként rendezett »családi estek« iránt mutatkozik némi érdeklődés. De ide sem a sovány kultúrműsor vonzza elsősorban a kevésszámú érdeklődőt, hanem a műsor utáni tánc. Az otthonnak csak egy ablaka világít esténként: az egyik földszinti teremben egy-két fiatal játszik asztaliteniszt és néhány idősebb dolgozó sakkozik alkalomadtán. A több mint ezerkötetes könyvtár sem örvend valami nagy »kitűnő minőség brigádja« címmel. És Pjotr szívesen beszél a szomszéd brigádról, arról, hogy miként vívta ki az első helyet a takarékossági versenyben. Pavel Nyepejvoda mostanság készül a pártba belépni — közölte velünk Matyunin. — Egyelőre az építkezés vb-jének tagja és kitűnő agitátor. Általában az építkezés büszkesége. Hát így vagyunk vele. Jól élnek a kőművesek. A munka magasabb termelékenysége nagyobb bérrel jár. Menjetek csak el Matyuninhoz és kérdezzétek meg tőle, milyen is az ő költségvetése. — Főjövedelmem — mondja a volt gárdakapitány — természetesen a munkabérem. Ebben az esztendőben a következőképpen alakult a jövedelmem: január — 2100 rubel, február — 2180, március — 3003, április — 2779, május — 2763, június — 3480 rubel stb., stb. Ez persze még nem minden. Csapjuk hozzá az évi fizetéses szabadságot, a díjtalan egészségi ellátást, a gyermekek üdülését és ingyenes oktatását, egyszóval — jól élünk, semmit magunktól meg nem vonunk. Ennek igazolására Matyunin elvtárs megmutatja négyszobás, fürdőszobás, gyümölcskertes téglaházát, amelyért maga épített fel megtakarított rubeljeiből. A lakás tágas, takaros, villanyvilágítású... Hasonló téglaházzal ünnepli majd a Matyunin brigádjában dolgozó Nyikita Batasov is a küszöbön álló nagy októberi ünnepeket. Az állam épületanyaggal támogatta. Néhány nap és Batasov elvtárs családja elfoglalja új otthonát. . — No igen — tette hozzá Batasov elvtárs hunyorgatva. — Még nem kész itt minden. Egy ezrecskét még az asztalra kell csapnom — az ünnep és az új ház örömére. Szívesen kérjük, legyen a vendégünk. Batasovval együtt Krasznodarban csaknem harminc kőművescsalád költözik az Októberi Forradalom 36. évfordulójára új családi házba. A párt és a kormány szeretettel és gondoskodással veszi körül a szovjet embert, aki földjének gazdája ésátalakítója, saját boldogságának megteremtője, kultúrélete kultúrpalotájában látogatottságnak, a gyár dolgozóinak csupán mintegy húsz százaléka keresi fel rendszeresen. A kultúrotthon legtöbbször csak olyan eseménnyel »dicsekedhetik«, mint az emlékezetes irodalmi est a könyvhéten. Az esten két személy jelent meg a meghirdetett időpontban: az előadó és a kultúrotthon igazgatója. Az otthon hanyatló élete visszatükrözi a porcelángyár kulturális nevelőmunkájának a gyengeségét. Jellemző, hogy az üzemi bizottság üléseinek napirendjén hosszú hónapokig nem szerepelt a kultúramunka egyetlen problémája sem. Emögött a kultúrnevelési munka nagyfokú lebecsülése, a dolgozók kulturális igényeinek semmibevétele rejlik. Az üzemi bizottság és a gyár pártbizottsága megnyugszik abban, hogy »a dolgozók közönnyel viseltetnek a kulturális megmozdulásokkal szemben«. De mit sem tesz annak érdekében, hogy felkeltse a dolgozók érdeklődését, bevonja őket a kulturális életbe, megteremtse a pezsgő, eleven kulturális életet az üzemben. A kultúrnevelési munka lebecsülését legélesebben megmutatja az üb és a pártbizottság, másrészről a kultúrotthonigazgató között kialakult kapcsolat. Az igazgató feladata: az otthon kulturális életének fejlesztése. És az igazgató meg is tudná élettel, mozgással, érdeklődő emberekkel az otthont tölteni , ha megkapná hozzá a kellő segítséget. Ezidén már négyen próbálkoztak a feladatokkal és a gyár vezetőszerveinek közönyével megbirkózni. Sikertelenül. Nemrégen nevezték ki az ötödik igazgatót. Ferenczi Józsefné, akit májusban jelöltek erre a tisztségre, a negyedik volt az igazgatók sorában. A pártbizottságtól és az üzemi bizottságtól Horváth Ferencig, az Építőanyag- ipari Szakszervezet megyei elnökéig mindenki megegyezett abban, hogy »Ferencziné igen becsületes, jól dolgozó elvtársnő, aki alkalmas a kultúrotthonigazgató tisztségére«. Annak rendje és módja szerint meg is történt a kinevezés. Ferenczinének nem volt gyakorlata a kultúrnevelési munka vezetésében, de mindenki igyekezett őt arról biztosítani, hogy segítséget kap problémái megoldásában, a nehézségek leküzdéséhez. A problémák és nehézségek ezután egyre-másra tornyosultak, de a nagy garral beharangozott segítség elmaradt. Az igazgató, akit »vízbe dobtak, hogy magától tanuljon meg úszni« és aki nem követelte meg kellő eréllyel a segítségnyújtást, természetesen belemerült a napi részletproblémák tömegébe. Zsemlyét vásárolt, szendvicseket készített, poharakat mosott a »családi estek« falatozója számára és gyakran elvégezte még a kultúrotthon takarítási munkáit is. Hónapok teltek el, a kultúrmunka állapota pedig ugyanolyan maradt, mint régebben. Október elején azután az üb a pártbizottsággal egyetértésben megmutatta, hogyan törődik, azaz, hogyan nem törődik az üzem kultúrmunkásaival. Anélkül, hogy előzően részletesebben beszéltek volna Ferenczinével a felmerült kérdésekről a következő szövegű, szabályszerűen iktatott értesítést juttatták el kezéhez: »A Pécsi Porcelángyár üzemi bizottságától Ferenczi Józsefné elvtársnőnek! Helyben. Értesítem, hogy folyó évi október 15-től a jelenlegi kultúrotthon igazgatói beosztása alól felmentem. Új beosztásáról a Pécsi Porcelángyár Munkaügyi Osztálya fog intézkedni.« Dátum, pecsét. Aláírások: Wewerka Ferenc ab-elnök, Bálint János, a pártbizottság agitprop. titkára. Ugyanazon a napon még egy hasonló írás született némi szövegváltozással: »Pribelszky János elvtársnak! Helyben. Megbízzuk önt folyó évi október 15-től a kultúrotthonigazgatói teendők ellátásával.« Ferenczinét, a »bukott kádert« — akit visszairányítottak fizikai munkakörébe —, Horváth Ferenc, a megyei szakszervezet elnöke így »vigasztalta«: »Addig fogjuk váltogatni a kultúrotthonigazgatókat, amíg megfelelő helyzet alakul ki.« Pribelszky elvtárs pedig igazgatóvá történt kinevezésekor — Ferenczinéhez hasonlóan — minden ígéretet megkapott a segítségre... A bürokratikus bánásmód légkörében nyilvánvalóan elsorvadnak a legtalpraesettebb kulturális vezető képességei is. Ez pedig a kulturális nevelőmunka tönkretételével jár. A porcelángyári dolgozók csak akkor népesítik majd be otthonuk pompás termeit, csak akkor keresnek ott pihentető szórakozást, tanulási lehetőségeket, ha az üzemi bizottság méltóképpen megbecsüli az üzemi kultúramunkát. Kurazeszi Kálmán KOMOKISNIC ÍRTA : ARKADIJ DASKEVICS 1963.NOVEMBER 1. VASÁRNAP