Népszava, 1959. április (87. évfolyam, 76–100. sz.)

1959-04-01 / 76. szám

A gyár, ahol nemcsak a kazán melegít Közönségszervező dédmama — Stafírung nyereségrészesedésből Korán kelő konyhaellenőrök, túlórázó uborkások között Uborka, uborka, uborka! Üvegben és alumíniumborítá­sú ládában, ecetesen, sava­nyúan, girbe-gurbán és egye­nesen, közöttük pedig fehér köpenyben és a föléje húzott pufajkában egész csapat asz­­szony buzgólkodik. Elkél a vattás mellény, mert bizony »cidri« van itt a pincé­A tréfák a dédmamától in­dulnak ki, Hozlinger Irén né­nitől, aki dédmama létére 1956 novemberében gyalog járt be tíz kilométerről, szabad idejé­ben közönségszervező és már operára is rá tudja beszélni a lányokat. Nevetni viszont a legna­gyobbakat Schuszter Erzsi ne­vet a tréfákon, termetes, ké­t­beszélgetőket mamás mo­sollyal figyeli egy kékköpe­nyes, szelídszemű asszony: «■Rózsika.« Rózsika, az szb-elnök Lorán­­káné, mindenkinek Rózsika. Gizi néninek is, aki a kislánya súlyos operációja miatt aggó­dik. Esőben megyünk át a gyárudvaron, de Rózsikát ha­tan állítják meg öt perc alatt. És hárman várják az szb-iro­­dán.­­ Legjobb nem beleavatkozni: »Rózsika« kíséretében figyelem az életet, néhány órán át itt, Weiss Manfréd egykori kon­­zervtelepén, a mostani holtsze­zonban körülbelül 800 ember­rel dolgozó Budapesti Gyü­mölcs- és Főzelékkonzerv Gyárban. Néhány jelenet dióhéjban: Mária néni brigádja panasz­kodik. Mutogatják a bérelszá­molótól kapott hosszú papír­szalagokat, van, amit nem érte­nek rajta. Semmi esetre sincs valami emelkedett hangulat, de sehol egy bizalmatlan pil­lantás. Nyíltan, szemtől szem­be hangzik itt panasz, dicséret, gond ... A szomszéd brigádot Gyön­gyi néni vezeti. Gyöngyösinét becézik így. Nála aztán éppen­séggel nincs hiány nyíltságban, sürög-forog, mint az orsó és nem fukarkodik a díszítő jel­zőkkel sem azokra vonatkozó­lag, akik kényelmeskednek, sem a régi időkről, amikor »egy vödörből mosakodott az egész banda, 28 fillér volt az órabér és nem rakták senki alá a széket«. (Az idézet nem egészen pontos.) Mert Vermes­ben, ahol Ambrus Klára bri­gádja dolgozik. — Nem fáznak? — kérdem és nevetve felelik: — Mozgunk ám! De külön­ben is: most javítják a nagy kazánt, hát ilyenkor nem lehet jobban fűteni. (Hideg, nem hi­deg: az egész brigád úgy ne­vet, mint egy csapat diáklány,) vér taksonyi lány, és nagy kuncogások közt elárulja: őt »Cipész Lizi« becenéven tisz­teli a brigád. Lizinek a tavalyi nyereségrészesedésből van há­rom ágyhuzata, két lepedője, s az is holtbiztos, hogy a cse­peli lemezhengerész papa még megtoldja majd ezt a hozo­mányt. ter néninek« — ahogy nem­csak a háta mögött hívják — nemigen lehet »mesélni« azok­ról a bizonyos régi jó időkről, s itt volt akkor is. A konyhában a Grammosz­­hegység egykori harcos parti­zán-főhadnagya, Kosztoglusz János a kapitány. Büszkék Glaser bácsi újítására, amely a vácuumozó gép kezelőjét védi, ha el is törik ezentúl az üveg kezelés közben, egy lehúzódó plexi-henger mindenképpen megóvja a munkást. Az asszonybrigád itt nagy üvegből tölt kis üvegbe sárga­barackot és bár itt is érzik a nagy kazán hiányát, még ők figyelmeztetnek, nehogy hibá­nak rójam fel a hideget. — De legalább a lábuk alá tegyenek valamit, deszka áll­ványt, akármit.­­ Úgy néznek rám, mintha sürgősen orvosi kezelésre len­ne szükségem. — Deszkát? Ide? Abban mikroorganizmusok lehetnek! • A sasmadár lecsap a konyhára Szándékosan a gondokról beszélek, noha ideírhatnám az iskolára felterjesztettek, az üdülők névsorát, a fiatal­­asszonyok munkáját, akik so­kadik hónapban lévén, most könnyebbség kedvéért csak címkét ragasztanak; írhatnék Cila néniről, aki szakemberek szerint a raktározás professzo­ra lehetne, és személyesen is­mer minden üveg málnadzse­met; leírhatnám a beszélgetést, amely az szb-elnöknő és Lu­kács Laci bácsi, a főszakács közt folyt le. Régi háború dúl köztük, mert az szb — alulról jövő kezdeményezésre — sűrűn kri­tizálja a szakácsokat. Vigyáz­niuk kell minden nap — mert Záhorszkynénak, a munkás­­ellátási felelősnek olyan a sze­me, mint a sasnak, s méghozzá korán kelő sasmadár, képes reggel 6-ra bejönni, hogy el­lenőrizze az anyagnorma be­tartását. Még néhány tényt távirati stílusban: most adtak be há­rom szomszéd gyárral közösen kérelmet az Autóbusz Válla­lathoz, álljon meg a busz a Földvári utca sarkán, ne kell­jen csaknem egy kilométert gyalogolniuk; Dobos Rózsi né­ni, aki 40 éve dolgozik a gyár­ban, Gályára megy üdülni; Győry elvtárs, az igazgató csak úgy mellesleg megjegyzi, hogy az uborkás­ brigád tegnap »mukk nélkül«, természetes módon ittmaradt túlórázni abban a nem túl meleg szute­­rénben. De osztrák exportról volt szó. A gyár becsülete is, meg a nyereségreszedés is et­től függ. • A lekvárosüvegek tanúságtétele Nem becsülöm le­ az anya­giak szerepét — de fogadni mernék egy nagy láda eper-­ dzsembe, hogy az uborkás-­ brigád, a szemüveges dédma­ma, a mosolygós Lizi, meg a­ többiek — nemcsak a nyeresé-­­­yért maradnak bent. Honnan veszem? Ebben az üzemben az 1956-os 650—800 forinttal szemben most 900—1300 forint a kere-­ set. De ebből az üzemből 1956. őszén sem tűnt el még csak­ egy üveg lekvár sem. S most, hogy hosszú sorban­­készülnek a statisztikák a gyá­riak által vásárolt lemezját­­­szókról, az épülő saját házak-­­ról, még talán »Cipész Lizi«­ stafírungjáról is, ezek a sok­ gonddal küszködő, nagyon­ egyszerű munkát végző lányok­ és asszonyok figyelik a szava­kat, összevetik­ a tettekkel. És­ gondolkodnak. Tudják, hogy a kazánt javí­tani kell — de ők mindeneset­­­re ide tartoznak, akkor is, ha­ hideg vízbe kell nyúlni, vagy ha néhány napra hideg a szu­­terén. Mert nemcsak a kazán me­legít. Baktai Ferenc Cipész Lizi hozománya­­. Aki mindenkinek Rózsika 1959. április 1 VIRÁGBA BORULTAK A FÁK, rügyeznek a vadgesztenyefák a Gellérthegy déli és északi lejtőjén (MTI Fotó : Vadas Ernő felvétele) Slágerszöveg: Wurlitzer és a szórakozóhelyek műsora Beszél a zeneszerző, a szövegíró és a Szórakoztató-zenei Központ • Szól a zene a fehér asztalok­­ között, táncolnak a párok.­­ Ilyenkor kevés szó esik a­­ »Csini baba« értékéről, vagy születésének körülményeiről.­­ De azért napjainkban sokfelé ■ vitatkoznak a könnyűzenei­­ műfaj egyik problémájáról, a­­ tánczenéről, a slágerről. Való­­­ban nem mindegy, milyen ze­nére táncol a fiatalság. Nem mellékes kérdés, milyen szöve­get énekel a mikrofonba a táncdalénekes... Vizsgázzék a zeneszerző is! A Váci utcai eszpresszóban­­ Wurlitzer szól. Az elég han­■ gos zenegép mellett beszéde­zünk Horváth Jenővel, sok si­­­keres sláger szerzőjével. — Szívesen beszélek sláger­­­kérdésről. Tényleg tenni kell valamit a könnyű zene dolgá­ban, mégpedig minél előbb. Sajnos, sokan holmi vadász­­területnek tekintik a könnyű­zeneszerzést. Nem ritkán egy­szerűen üzleti vállalkozásnak nézik ezt a szerintem egyálta­lán nem könnyű művészi al­kotómunkát. Szerencsénkre a zenemasina néhány perces szünetet tart. Úgy látszik (vagy a gép, vagy a kezelője) megérezte, hogy róla is szó esik most. — Ha rajtam múlna, első­sorban csak azoknak a dalait, slágereit adnám ki, akik előbb bebizonyítanák, hogy megvan a szükséges zenei felkészült­ségük — mondja Horváth Je­nő. — Nehogy azt higgye, én most a fiatal tehetségek ellen beszélek. Erről szó sincs. Na­gyon szívesen segítem a kez­dőket tanácsokkal, útbaigazítá­sokkal, sajnos, azonban ezt a segítséget nem igénylik... S ha már itt tartunk, ne csak az énekesektől és a zenészektől kívánják meg az időszaki vizs­gálóit, hanem a zeneszerzőktől is. • Tekintete most a »szünetelő« Wurlitzerre esik. • Ennek meg az a hibája — bólint a gép felé —, hogy ma­gyar számot egyáltalán nem játszik... Nem vagyok gép­­ellenes, azonban attól tartok, hogy idővel kiszorítja a szóra­kozóhelyekről a­­jó zenekaro­kat, zenészeket... Mikor a dalszövegekről ér­deklődünk, hangja bizonyta­lanná válik. — Az utóbbi idő­ben kevés jó szöveget kapok. Mintha a szövegírók kikoptak volna a mondanivalóból... Pe­dig a mai életünk sok-sok té­mát ad. Alig akad kezembe olyan szöveg,­amelyik az élet frisseségét és az alkotás opti­mizmusát árasztaná... A jó­nevű költőktől, íróktól várnám elsősorban, hogy segítsenek ne­künk, zeneszerzőknek jó ver­sekkel. Bizony nem gyerekjáték A Budapest Varieté pénztára előtt hosszú sor kígyózik. Úgy látszik, a műsor tetszik a kö­zönségnek. A varieté irodájá­ban beszélgetünk Szenes Iván­nal. Neki könnyű felelnie a slágerfront minden problémá­jára, hiszen eddig közel hat­száz dalszöveget írt — gondol­tuk. — Emlékeztetni szeretném varieténk műsorának címére — mondotta némi kis öngúny­­nyal. »Nem gyerekjáték« — jut eszünkbe a falragaszról annyi­szor olvasott műsorcím. — Hát tényleg nem olyan egyszerű dolog a dalszöveg­írás? — Bizony nem. A közönség igénye szabja meg, mikor lesz a dalszövegből sláger. Mindjárt leszögezem, hogy a közönség­ben a jó ízlésűek vannak több­ségben. Mit és miről írjunk? Régente azt mondották: a téma az utcán hever. Ma ezt úgy fo­galmaznám: mindenről írjunk, amit az élet felvet, megmutat, és segíti a nemes értelemben vett dallam és ritmus győzel­mét az álművészi, vagy akár a népieskedő, idejétmúlt szá­mok felett. A legtöbb rajtunk, dalszövegírókon is múlik, de — s ez a legdöntőbb — szíve­sen vennénk, ha a komolyzene művelői írnának tánczenét is... NÉPSZAVA x Gogol. /Az alku —■ önnek holt telkekre van szüksége? — kérdezte Szoba­­kevics igen egyszerűen, a leg­csekélyebb meglepetés nélkül, mintha gabonáról lett volna szó. — Igen — felelte Csicsikov, és ezúttal is enyhítve a kifeje­zést, hozzátette: — nem léte­zőkre. — Akadnak, mert ne akad­nának ... — Ha vannak, akkor önnek bizonyára ... kellemes lesz megszabadulnia tőlük? — Kérem, szívesen eladom őket — mondta Szobákevics, most már kissé följebb emelve a fejét; észrevette, hogy a ve­vőnek ebből a dologból alkal­masint valami haszna származ­nék. »Ördög vigye — gondolta magában Csicsikov —­, ez már eladást emleget, mielőtt én egy mukkot szóltam volna róla.« Fennhangon pedig így szólt: — És ami az árat illeti?... Noha természetesen ... hát... ez olyan dolog, hogy ennél igazán furcsa árról beszélni. — Hát hogy túl sokat ne kérjek, darabja, mondjuk, száz rubel. — Száz rubel. — kiáltott fel Csicsikov. Elképedésében még a száját is nyitva felejtette, úgy bámult egyenesen Szobá­kevics szemébe, nem tudta, ő hallott-e rosszul, vagy Szobá­kevics nehezen forgó nyelve botlott-e meg és nem azt a szót . Ny. V. Gogol, a nagy orosz realista százötven éve, 1809. április 1-én született. A fenti részlet a »►Holt telkek«­-ből. A világhírű szatíra nagy jelenete, a gazember Csicsikov alkuja a holtak lelkére — voksaira, mondta ki, amelyet akart, ha­nem egy másikat. — Mi az? Talán drágái­­a? — kérdezte Szobakevics, aztán hozzátette: — Hát ön milyen árra gondolt? — Milyen árra? Úgy látszik, nem egészen értjük egymást, vagy tévedünk és elfelejtettük, hogy tulajdonképpen miről van szó. A kezemet a szívemre téve, őszintén mondom, úgy, ahogy gondolom: darabjáért nyolcvan kopejka a lehető leg­előnyösebb ár! — Ugyan! Hova gondol? Nyolcvan kopek?! — Az én véleményem szerint többet nem is lehet, nem is szabad adni értük. — Azt gondolja, talál olyan bolondot, aki hajlanló lesz ön­nek nyolcvan kopekért lelke­ket eladni? » — De, bocsánat, miért ne­vezi őket telkeknek? Hisz azok már rég meghaltak, csak az emlékük maradt meg. Egyéb­ként pedig, hogy elejét vegyem a további vitának, adok darab­jáért másfél rubelt, ha tet­szik. Többet semmiképpen sem adhatok. — Ezt még kimondani is szégyen, de hát ön is csak al­kudozik. Mondjon végre ren­des árat. — Nem tehetetti, Mihail Szemjonovics, higgyen nekem, telkemre mondom, többet nem adhatok: ami nem lehet, az nem lehet — jelentette ki Csi­csikov, hanem azért egy fél rubellel megtoldotta az árat. — De hát mit fukarkodik? — mondta Szobakevics. — Én igazán nem kértem sokat. Más az én helyemben, valami gaz­ember, még becsapná és nem lelkeket adna el önnek, hanem mindenféle szemetet, az enyém pedig mind egészséges, mint a makk, csupa válogatott le­gény, ha nem mesterember, akkor valami más, jóravaló muzsik. Nézze csak, itt van például Mihejev, a kocsigyár­tól Hiszen az soha nem is ké­szített mást, mint csupa ru­­ganyozott hintát... Csicsikov már kinyitotta a száját, hogy megjegyezze: hi­szen Mihejev már régen el­költözött az élők sorából, de Szobakevicset már, mint mon­dani szokás, elragadta a szóno­ki hév, és felbuzdultan folytat­ta: — És Probka Sztyepán, az ács? Levágatom a fejemet, ha valahol talál hozzá hasonlót. Micsoda vasgyúró volt az! Ha a testőrségnél szolgál, isten tudja, mi lehetett volna belőle, hatalmas szál ember volt, öles­nél magasabb!... — De már engedjen meg — tört ki végre Csicsikov, elámul­­va ettől a szóáradattól, amely­nek, úgy látszott, se vége, se hossza —, miért sorolja föl minden tulajdonságukat?Nincs ennek most semmi értelme, hiszen azok már valameny­­nyien halottak... Két rubel­nél többet nem adhatok. — No, nem akarom, hogy azt mondhassa: sokat kérek, és nem akarok önnek semmiféle szívességet tenni, hát tessék, odaadom darabját hetvenöt rubelért — de bankjegyekben! —, igazán csak azért, mert jó ismerősök vagyunk. «Vajon mit akar ez? — gon­dolta magában Csicsikov. — Tán bolondnak tart engem, vagy mi?« Aztán fennhangon folytatta: — Igazán nagyon különös ... Az én véleményem szerint ön elég értelmes ember, azonkívül műveltsége is van. A szóban forgó dolog pedig egyszerűen semmiség. Mi értéke van an­nak? Kinek kell az? — De hiszen ön is meg akar­ja venni, tehát van, akinek kell. Csicsikov­ az ajkába hara­pott, erre nem tudott mit fe­lelni. Családi dolgokról kez­dett beszélni, de Szobákevics miinderre egyszerűen csak eny­­nyit mondott: — Nekem nem fontos, hogy ismerjem az ön körülményeit: családi ügyekbe nem avatko­zom, az az ön dolga, önnek telkekre van szüksége, nekem pedig vannak eladó lelkeim, majd bánni fogja, hogy nem vette meg. — Két rubelt adhatok da­rabjáért — mondta Csicsikov. — No hiszen!... Mondjon már valami elfogadható árat. »Hát vigye az ördög — gon­dolta magában Csicsikov —, adok még fél rubelt a kutyá­nak.« — Jól van, no — mondta fennhangon —, fél rubellel megtoldom. — No, hát akkor én is ki­mondom az utolsó szót: ötven rubel. Igazán veszítek a dol­gon, ilyen kitűnő jobbágyokat sehol nem kap ilyen olcsón!... — De hát tulajdonképpen mit képzel?... mintha bizony valami komoly értékről volna szó, ezt a portékát én más­hol ingyen is megkaphatom. Sőt, mindenki szíves-örömest engedné át, hogy mennél ha­marabb megszabaduljon tőle. Vagy talán nem bolondság holt lelkeket tartogatni, és még adót is fizetni értük? — Az ám, de tudja-e, hogy az efféle portéka vásárlása — erre csak így magunk között, barátságból figyelmeztetem — nem mindig megengedhető, s ha valakiről ilyesmit — akár tőlem, akár mástól — megtud­nának, ahhoz az emberhez többé senkinek sem lenne bi­zalma, mikor szerződésekre kerülne a sor, azzal többé nem lépnének alkura, és nem köt­nének vele előnyös vásárokat. «Éjha, mikre célozgat a gaz­fickó!« — gondolta Csicsi­kov és rögtön felelt is neki, mégpedig látszólag a legna­gyobb hidegvérrel. — Cselekedjék tetszése sze­rint. Én nem azért akarok holt lelkeket vásárolni, mert vala­mi hasznot remélek a dolog­ból, mint ön gondolja, hanem csak úgy, kedvtelésből. Ha két és fél rubel sem elég önnek, akkor búcsúzom is ... — Maradjon még egy per­cig, mondok egy kellemes szócskát, meg lesz elégedve. — Szobákevics közelebb lépett hozzá és halkan súgta a fülé­be, mint valami titkot. — Adom darabját egy csücsökért — akarja? — Vagyis huszonöt rubelért? Nem, nem, nem! A csücsöknek még negyedrészét sem adom, egy árva képekkel sem adok többet. Szobákevics elhallgatott. Csi­csikov is. — Hát mi az ön utolsó ára?­ — kérdezte végül Szobákevics.­ — Kettő és fél. — Szóval ön szerint az em­­­beri lélek csak annyit ér, mint: a főtt répa? Adjon legalább­ három rubelt. — Nem adhatok.­­ — No, látom már, hogy ön-­ nel sehogy sem boldogulok.', hát tessék, kettő és félért! Ső­', hát veszítek rajta, de hát olyan', kutya természetem van, hogy', felebarátaimtól nem tudok', megtagadni semmi szívességet.', Így kötötték meg a vásárt. ". Pályázat új táncdalokra A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége székházának a Gor­kij fasorban levő központjában székel az Országos Szórakoz­tató-zenei Központ, melynek egyik feladata, hogy a vendég­látóipari és egyéb rendezvé­nyeken fellépő zenészek és énekesek legkülönbözőbb prob­lémáival foglalkozzék. Harmat László, a központ­­ művészeti osztályának vezetője egyszerre három zenésszel is tárgyal, midőn bekopogtatunk szobájába. — Számunkra sem közöm­­­bös, hogy a zenekarok és éne­kesek milyen műsorral lépnek a közönség elé — hangzik a válasz. — Több elképzelésünk­­van a slágerkérdés megoldá­sára. Egyik tervünk: stúdiót akarunk létrehozni, ahol az énekesekkel korrepetálunk — a természetesen képzett szakem­berekkel —, s néhány új, való­­ban mondanivalót tartalmazó­­ számmal bővítenénk műsoru­nkat. Ezenkívül létrehoztunk egy huszonnégy tagú művé­szeti tanácsot, mely a többi kö­zött a könnyűzenei műfaj, s­­ ezen belül a slágerkérdés meg­oldásához kíván majd hozzá­járulni. — Tervbe vettük még egy pályázat kiírását is. Ezzel azt reméljük, hogy sok fiatal, kép­zett zenész és tanult szövegíró kapcsolódik majd be a mai igényeknek megfelelő új tánc­dalok megalkotásához. S­am­arjai Tibor

Next