Népszava, 1959. április (87. évfolyam, 76–100. sz.)
1959-04-01 / 76. szám
A gyár, ahol nemcsak a kazán melegít Közönségszervező dédmama — Stafírung nyereségrészesedésből Korán kelő konyhaellenőrök, túlórázó uborkások között Uborka, uborka, uborka! Üvegben és alumíniumborítású ládában, ecetesen, savanyúan, girbe-gurbán és egyenesen, közöttük pedig fehér köpenyben és a föléje húzott pufajkában egész csapat aszszony buzgólkodik. Elkél a vattás mellény, mert bizony »cidri« van itt a pincéA tréfák a dédmamától indulnak ki, Hozlinger Irén nénitől, aki dédmama létére 1956 novemberében gyalog járt be tíz kilométerről, szabad idejében közönségszervező és már operára is rá tudja beszélni a lányokat. Nevetni viszont a legnagyobbakat Schuszter Erzsi nevet a tréfákon, termetes, kétbeszélgetőket mamás mosollyal figyeli egy kékköpenyes, szelídszemű asszony: «■Rózsika.« Rózsika, az szb-elnök Loránkáné, mindenkinek Rózsika. Gizi néninek is, aki a kislánya súlyos operációja miatt aggódik. Esőben megyünk át a gyárudvaron, de Rózsikát hatan állítják meg öt perc alatt. És hárman várják az szb-irodán. Legjobb nem beleavatkozni: »Rózsika« kíséretében figyelem az életet, néhány órán át itt, Weiss Manfréd egykori konzervtelepén, a mostani holtszezonban körülbelül 800 emberrel dolgozó Budapesti Gyümölcs- és Főzelékkonzerv Gyárban. Néhány jelenet dióhéjban: Mária néni brigádja panaszkodik. Mutogatják a bérelszámolótól kapott hosszú papírszalagokat, van, amit nem értenek rajta. Semmi esetre sincs valami emelkedett hangulat, de sehol egy bizalmatlan pillantás. Nyíltan, szemtől szembe hangzik itt panasz, dicséret, gond ... A szomszéd brigádot Gyöngyi néni vezeti. Gyöngyösinét becézik így. Nála aztán éppenséggel nincs hiány nyíltságban, sürög-forog, mint az orsó és nem fukarkodik a díszítő jelzőkkel sem azokra vonatkozólag, akik kényelmeskednek, sem a régi időkről, amikor »egy vödörből mosakodott az egész banda, 28 fillér volt az órabér és nem rakták senki alá a széket«. (Az idézet nem egészen pontos.) Mert Vermesben, ahol Ambrus Klára brigádja dolgozik. — Nem fáznak? — kérdem és nevetve felelik: — Mozgunk ám! De különben is: most javítják a nagy kazánt, hát ilyenkor nem lehet jobban fűteni. (Hideg, nem hideg: az egész brigád úgy nevet, mint egy csapat diáklány,) vér taksonyi lány, és nagy kuncogások közt elárulja: őt »Cipész Lizi« becenéven tiszteli a brigád. Lizinek a tavalyi nyereségrészesedésből van három ágyhuzata, két lepedője, s az is holtbiztos, hogy a csepeli lemezhengerész papa még megtoldja majd ezt a hozományt. ter néninek« — ahogy nemcsak a háta mögött hívják — nemigen lehet »mesélni« azokról a bizonyos régi jó időkről, s itt volt akkor is. A konyhában a Grammoszhegység egykori harcos partizán-főhadnagya, Kosztoglusz János a kapitány. Büszkék Glaser bácsi újítására, amely a vácuumozó gép kezelőjét védi, ha el is törik ezentúl az üveg kezelés közben, egy lehúzódó plexi-henger mindenképpen megóvja a munkást. Az asszonybrigád itt nagy üvegből tölt kis üvegbe sárgabarackot és bár itt is érzik a nagy kazán hiányát, még ők figyelmeztetnek, nehogy hibának rójam fel a hideget. — De legalább a lábuk alá tegyenek valamit, deszka állványt, akármit. Úgy néznek rám, mintha sürgősen orvosi kezelésre lenne szükségem. — Deszkát? Ide? Abban mikroorganizmusok lehetnek! • A sasmadár lecsap a konyhára Szándékosan a gondokról beszélek, noha ideírhatnám az iskolára felterjesztettek, az üdülők névsorát, a fiatalasszonyok munkáját, akik sokadik hónapban lévén, most könnyebbség kedvéért csak címkét ragasztanak; írhatnék Cila néniről, aki szakemberek szerint a raktározás professzora lehetne, és személyesen ismer minden üveg málnadzsemet; leírhatnám a beszélgetést, amely az szb-elnöknő és Lukács Laci bácsi, a főszakács közt folyt le. Régi háború dúl köztük, mert az szb — alulról jövő kezdeményezésre — sűrűn kritizálja a szakácsokat. Vigyázniuk kell minden nap — mert Záhorszkynénak, a munkásellátási felelősnek olyan a szeme, mint a sasnak, s méghozzá korán kelő sasmadár, képes reggel 6-ra bejönni, hogy ellenőrizze az anyagnorma betartását. Még néhány tényt távirati stílusban: most adtak be három szomszéd gyárral közösen kérelmet az Autóbusz Vállalathoz, álljon meg a busz a Földvári utca sarkán, ne kelljen csaknem egy kilométert gyalogolniuk; Dobos Rózsi néni, aki 40 éve dolgozik a gyárban, Gályára megy üdülni; Győry elvtárs, az igazgató csak úgy mellesleg megjegyzi, hogy az uborkás brigád tegnap »mukk nélkül«, természetes módon ittmaradt túlórázni abban a nem túl meleg szuterénben. De osztrák exportról volt szó. A gyár becsülete is, meg a nyereségreszedés is ettől függ. • A lekvárosüvegek tanúságtétele Nem becsülöm le az anyagiak szerepét — de fogadni mernék egy nagy láda eper- dzsembe, hogy az uborkás- brigád, a szemüveges dédmama, a mosolygós Lizi, meg a többiek — nemcsak a nyeresé-yért maradnak bent. Honnan veszem? Ebben az üzemben az 1956-os 650—800 forinttal szemben most 900—1300 forint a kere- set. De ebből az üzemből 1956. őszén sem tűnt el még csak egy üveg lekvár sem. S most, hogy hosszú sorbankészülnek a statisztikák a gyáriak által vásárolt lemezjátszókról, az épülő saját házak-ról, még talán »Cipész Lizi« stafírungjáról is, ezek a sok gonddal küszködő, nagyon egyszerű munkát végző lányok és asszonyok figyelik a szavakat, összevetik a tettekkel. És gondolkodnak. Tudják, hogy a kazánt javítani kell — de ők mindenesetre ide tartoznak, akkor is, ha hideg vízbe kell nyúlni, vagy ha néhány napra hideg a szuterén. Mert nemcsak a kazán melegít. Baktai Ferenc Cipész Lizi hozománya. Aki mindenkinek Rózsika 1959. április 1 VIRÁGBA BORULTAK A FÁK, rügyeznek a vadgesztenyefák a Gellérthegy déli és északi lejtőjén (MTI Fotó : Vadas Ernő felvétele) Slágerszöveg: Wurlitzer és a szórakozóhelyek műsora Beszél a zeneszerző, a szövegíró és a Szórakoztató-zenei Központ • Szól a zene a fehér asztalok között, táncolnak a párok. Ilyenkor kevés szó esik a »Csini baba« értékéről, vagy születésének körülményeiről. De azért napjainkban sokfelé ■ vitatkoznak a könnyűzenei műfaj egyik problémájáról, a tánczenéről, a slágerről. Valóban nem mindegy, milyen zenére táncol a fiatalság. Nem mellékes kérdés, milyen szöveget énekel a mikrofonba a táncdalénekes... Vizsgázzék a zeneszerző is! A Váci utcai eszpresszóban Wurlitzer szól. Az elég han■ gos zenegép mellett beszédezünk Horváth Jenővel, sok sikeres sláger szerzőjével. — Szívesen beszélek slágerkérdésről. Tényleg tenni kell valamit a könnyű zene dolgában, mégpedig minél előbb. Sajnos, sokan holmi vadászterületnek tekintik a könnyűzeneszerzést. Nem ritkán egyszerűen üzleti vállalkozásnak nézik ezt a szerintem egyáltalán nem könnyű művészi alkotómunkát. Szerencsénkre a zenemasina néhány perces szünetet tart. Úgy látszik (vagy a gép, vagy a kezelője) megérezte, hogy róla is szó esik most. — Ha rajtam múlna, elsősorban csak azoknak a dalait, slágereit adnám ki, akik előbb bebizonyítanák, hogy megvan a szükséges zenei felkészültségük — mondja Horváth Jenő. — Nehogy azt higgye, én most a fiatal tehetségek ellen beszélek. Erről szó sincs. Nagyon szívesen segítem a kezdőket tanácsokkal, útbaigazításokkal, sajnos, azonban ezt a segítséget nem igénylik... S ha már itt tartunk, ne csak az énekesektől és a zenészektől kívánják meg az időszaki vizsgálóit, hanem a zeneszerzőktől is. • Tekintete most a »szünetelő« Wurlitzerre esik. • Ennek meg az a hibája — bólint a gép felé —, hogy magyar számot egyáltalán nem játszik... Nem vagyok gépellenes, azonban attól tartok, hogy idővel kiszorítja a szórakozóhelyekről ajó zenekarokat, zenészeket... Mikor a dalszövegekről érdeklődünk, hangja bizonytalanná válik. — Az utóbbi időben kevés jó szöveget kapok. Mintha a szövegírók kikoptak volna a mondanivalóból... Pedig a mai életünk sok-sok témát ad. Alig akad kezembe olyan szöveg,amelyik az élet frisseségét és az alkotás optimizmusát árasztaná... A jónevű költőktől, íróktól várnám elsősorban, hogy segítsenek nekünk, zeneszerzőknek jó versekkel. Bizony nem gyerekjáték A Budapest Varieté pénztára előtt hosszú sor kígyózik. Úgy látszik, a műsor tetszik a közönségnek. A varieté irodájában beszélgetünk Szenes Ivánnal. Neki könnyű felelnie a slágerfront minden problémájára, hiszen eddig közel hatszáz dalszöveget írt — gondoltuk. — Emlékeztetni szeretném varieténk műsorának címére — mondotta némi kis öngúnynyal. »Nem gyerekjáték« — jut eszünkbe a falragaszról annyiszor olvasott műsorcím. — Hát tényleg nem olyan egyszerű dolog a dalszövegírás? — Bizony nem. A közönség igénye szabja meg, mikor lesz a dalszövegből sláger. Mindjárt leszögezem, hogy a közönségben a jó ízlésűek vannak többségben. Mit és miről írjunk? Régente azt mondották: a téma az utcán hever. Ma ezt úgy fogalmaznám: mindenről írjunk, amit az élet felvet, megmutat, és segíti a nemes értelemben vett dallam és ritmus győzelmét az álművészi, vagy akár a népieskedő, idejétmúlt számok felett. A legtöbb rajtunk, dalszövegírókon is múlik, de — s ez a legdöntőbb — szívesen vennénk, ha a komolyzene művelői írnának tánczenét is... NÉPSZAVA x Gogol. /Az alku —■ önnek holt telkekre van szüksége? — kérdezte Szobakevics igen egyszerűen, a legcsekélyebb meglepetés nélkül, mintha gabonáról lett volna szó. — Igen — felelte Csicsikov, és ezúttal is enyhítve a kifejezést, hozzátette: — nem létezőkre. — Akadnak, mert ne akadnának ... — Ha vannak, akkor önnek bizonyára ... kellemes lesz megszabadulnia tőlük? — Kérem, szívesen eladom őket — mondta Szobákevics, most már kissé följebb emelve a fejét; észrevette, hogy a vevőnek ebből a dologból alkalmasint valami haszna származnék. »Ördög vigye — gondolta magában Csicsikov —, ez már eladást emleget, mielőtt én egy mukkot szóltam volna róla.« Fennhangon pedig így szólt: — És ami az árat illeti?... Noha természetesen ... hát... ez olyan dolog, hogy ennél igazán furcsa árról beszélni. — Hát hogy túl sokat ne kérjek, darabja, mondjuk, száz rubel. — Száz rubel. — kiáltott fel Csicsikov. Elképedésében még a száját is nyitva felejtette, úgy bámult egyenesen Szobákevics szemébe, nem tudta, ő hallott-e rosszul, vagy Szobákevics nehezen forgó nyelve botlott-e meg és nem azt a szót . Ny. V. Gogol, a nagy orosz realista százötven éve, 1809. április 1-én született. A fenti részlet a »►Holt telkek«-ből. A világhírű szatíra nagy jelenete, a gazember Csicsikov alkuja a holtak lelkére — voksaira, mondta ki, amelyet akart, hanem egy másikat. — Mi az? Talán drágáia? — kérdezte Szobakevics, aztán hozzátette: — Hát ön milyen árra gondolt? — Milyen árra? Úgy látszik, nem egészen értjük egymást, vagy tévedünk és elfelejtettük, hogy tulajdonképpen miről van szó. A kezemet a szívemre téve, őszintén mondom, úgy, ahogy gondolom: darabjáért nyolcvan kopejka a lehető legelőnyösebb ár! — Ugyan! Hova gondol? Nyolcvan kopek?! — Az én véleményem szerint többet nem is lehet, nem is szabad adni értük. — Azt gondolja, talál olyan bolondot, aki hajlanló lesz önnek nyolcvan kopekért lelkeket eladni? » — De, bocsánat, miért nevezi őket telkeknek? Hisz azok már rég meghaltak, csak az emlékük maradt meg. Egyébként pedig, hogy elejét vegyem a további vitának, adok darabjáért másfél rubelt, ha tetszik. Többet semmiképpen sem adhatok. — Ezt még kimondani is szégyen, de hát ön is csak alkudozik. Mondjon végre rendes árat. — Nem tehetetti, Mihail Szemjonovics, higgyen nekem, telkemre mondom, többet nem adhatok: ami nem lehet, az nem lehet — jelentette ki Csicsikov, hanem azért egy fél rubellel megtoldotta az árat. — De hát mit fukarkodik? — mondta Szobakevics. — Én igazán nem kértem sokat. Más az én helyemben, valami gazember, még becsapná és nem lelkeket adna el önnek, hanem mindenféle szemetet, az enyém pedig mind egészséges, mint a makk, csupa válogatott legény, ha nem mesterember, akkor valami más, jóravaló muzsik. Nézze csak, itt van például Mihejev, a kocsigyártól Hiszen az soha nem is készített mást, mint csupa ruganyozott hintát... Csicsikov már kinyitotta a száját, hogy megjegyezze: hiszen Mihejev már régen elköltözött az élők sorából, de Szobakevicset már, mint mondani szokás, elragadta a szónoki hév, és felbuzdultan folytatta: — És Probka Sztyepán, az ács? Levágatom a fejemet, ha valahol talál hozzá hasonlót. Micsoda vasgyúró volt az! Ha a testőrségnél szolgál, isten tudja, mi lehetett volna belőle, hatalmas szál ember volt, ölesnél magasabb!... — De már engedjen meg — tört ki végre Csicsikov, elámulva ettől a szóáradattól, amelynek, úgy látszott, se vége, se hossza —, miért sorolja föl minden tulajdonságukat?Nincs ennek most semmi értelme, hiszen azok már valamenynyien halottak... Két rubelnél többet nem adhatok. — No, nem akarom, hogy azt mondhassa: sokat kérek, és nem akarok önnek semmiféle szívességet tenni, hát tessék, odaadom darabját hetvenöt rubelért — de bankjegyekben! —, igazán csak azért, mert jó ismerősök vagyunk. «Vajon mit akar ez? — gondolta magában Csicsikov. — Tán bolondnak tart engem, vagy mi?« Aztán fennhangon folytatta: — Igazán nagyon különös ... Az én véleményem szerint ön elég értelmes ember, azonkívül műveltsége is van. A szóban forgó dolog pedig egyszerűen semmiség. Mi értéke van annak? Kinek kell az? — De hiszen ön is meg akarja venni, tehát van, akinek kell. Csicsikov az ajkába harapott, erre nem tudott mit felelni. Családi dolgokról kezdett beszélni, de Szobákevics miinderre egyszerűen csak enynyit mondott: — Nekem nem fontos, hogy ismerjem az ön körülményeit: családi ügyekbe nem avatkozom, az az ön dolga, önnek telkekre van szüksége, nekem pedig vannak eladó lelkeim, majd bánni fogja, hogy nem vette meg. — Két rubelt adhatok darabjáért — mondta Csicsikov. — No hiszen!... Mondjon már valami elfogadható árat. »Hát vigye az ördög — gondolta magában Csicsikov —, adok még fél rubelt a kutyának.« — Jól van, no — mondta fennhangon —, fél rubellel megtoldom. — No, hát akkor én is kimondom az utolsó szót: ötven rubel. Igazán veszítek a dolgon, ilyen kitűnő jobbágyokat sehol nem kap ilyen olcsón!... — De hát tulajdonképpen mit képzel?... mintha bizony valami komoly értékről volna szó, ezt a portékát én máshol ingyen is megkaphatom. Sőt, mindenki szíves-örömest engedné át, hogy mennél hamarabb megszabaduljon tőle. Vagy talán nem bolondság holt lelkeket tartogatni, és még adót is fizetni értük? — Az ám, de tudja-e, hogy az efféle portéka vásárlása — erre csak így magunk között, barátságból figyelmeztetem — nem mindig megengedhető, s ha valakiről ilyesmit — akár tőlem, akár mástól — megtudnának, ahhoz az emberhez többé senkinek sem lenne bizalma, mikor szerződésekre kerülne a sor, azzal többé nem lépnének alkura, és nem kötnének vele előnyös vásárokat. «Éjha, mikre célozgat a gazfickó!« — gondolta Csicsikov és rögtön felelt is neki, mégpedig látszólag a legnagyobb hidegvérrel. — Cselekedjék tetszése szerint. Én nem azért akarok holt lelkeket vásárolni, mert valami hasznot remélek a dologból, mint ön gondolja, hanem csak úgy, kedvtelésből. Ha két és fél rubel sem elég önnek, akkor búcsúzom is ... — Maradjon még egy percig, mondok egy kellemes szócskát, meg lesz elégedve. — Szobákevics közelebb lépett hozzá és halkan súgta a fülébe, mint valami titkot. — Adom darabját egy csücsökért — akarja? — Vagyis huszonöt rubelért? Nem, nem, nem! A csücsöknek még negyedrészét sem adom, egy árva képekkel sem adok többet. Szobákevics elhallgatott. Csicsikov is. — Hát mi az ön utolsó ára? — kérdezte végül Szobákevics. — Kettő és fél. — Szóval ön szerint az emberi lélek csak annyit ér, mint: a főtt répa? Adjon legalább három rubelt. — Nem adhatok. — No, látom már, hogy ön- nel sehogy sem boldogulok.', hát tessék, kettő és félért! Ső', hát veszítek rajta, de hát olyan', kutya természetem van, hogy', felebarátaimtól nem tudok', megtagadni semmi szívességet.', Így kötötték meg a vásárt. ". Pályázat új táncdalokra A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége székházának a Gorkij fasorban levő központjában székel az Országos Szórakoztató-zenei Központ, melynek egyik feladata, hogy a vendéglátóipari és egyéb rendezvényeken fellépő zenészek és énekesek legkülönbözőbb problémáival foglalkozzék. Harmat László, a központ művészeti osztályának vezetője egyszerre három zenésszel is tárgyal, midőn bekopogtatunk szobájába. — Számunkra sem közömbös, hogy a zenekarok és énekesek milyen műsorral lépnek a közönség elé — hangzik a válasz. — Több elképzelésünkvan a slágerkérdés megoldására. Egyik tervünk: stúdiót akarunk létrehozni, ahol az énekesekkel korrepetálunk — a természetesen képzett szakemberekkel —, s néhány új, valóban mondanivalót tartalmazó számmal bővítenénk műsorunkat. Ezenkívül létrehoztunk egy huszonnégy tagú művészeti tanácsot, mely a többi között a könnyűzenei műfaj, s ezen belül a slágerkérdés megoldásához kíván majd hozzájárulni. — Tervbe vettük még egy pályázat kiírását is. Ezzel azt reméljük, hogy sok fiatal, képzett zenész és tanult szövegíró kapcsolódik majd be a mai igényeknek megfelelő új táncdalok megalkotásához. Samarjai Tibor