Népszava, 1959. október (87. évfolyam, 230–256. sz.)

1959-10-01 / 230. szám

Szavak a kínai Nagy Falon STÍNA ÜNNEPEL. Tíz éve született a Kínai Népköztársaság, tíz éve győzött soksokszázados harc után először és véglegesen Kína dolgozó népe. Évezredek vérrel és verejtékkel írott története zárult le Ázsia legnagyobb országában is, hogy megkezdődjék az igazi történelem, az alkotó nép hatalmának története. Alig több, mint egy évszázada, hogy a tajping-felkelés első híreiről hallva, Mara Károly toldat ragadott. »Lehet — írta —, hogy a kínai szocializmus olyan viszonyban van az európaival, mint a kínai filozófia Hegel filozófiájával. Mégis örvendetes, hogy a világ legrégibb és legtartósabb császársága az angol burzsujok vászonbáláinak hatására nyolc év alatt olyan társadalmi fordulat elé jutott, amelynek mindenesetre rendkívül fontos eredményekre kell vezetnie a civilizáció számára. Amikor európai reakciósaink a közeljövőben bekövetkező Ázsiába menekülésük során végül is a Kínai Falhoz érnek, azokhoz a kapukhoz, amelyek a legfőbb konzervatív erősséghez vezetnek, nem lehettudni, nem találnak-e ott ilyen feliratot: ,Kínai Köztársaság — Szabadság, Egyenlőség, Testvériség’.« A tajping-felkelés akkor elbukott, túlerő és saját hibái ölték meg. De most, egy századdal később, a Kínai Falon már nem is a Liberté — Égalité — Fraternité hármas jelszava, hanem annak a mi korunk színvonalán álló megfelelője, a kommunizmus jelszava áll. IDVEZREDEK mozdulatlan •*- emlékei és hihetetlenül gyors változás megragadó képei, így köszönti messzi földből jött látogatóit Kína. A repülőgép ablakából látni az odalenn kanyargó kétezeréves Nagy Fal palaszürke csíkját a zöld erdők, szabályos geometriai formákba ültetett ligetek és csillogó víztárolókkal tarka rizsföldek között. Másnap már Pekingben pillantottunk fel a Tien An Men híres erkélyére s hallgattuk a szerény, komoly szavakat: »Most május van és ott szemben csak építőállványokat látnak — de október elsejére állnak majd az új épületek, az Államtanács palotája, a Nemzetiségek Háza, az új Nemzeti Múzeum és a színház.« Éppen csak a minap érkeztek a híreik, hogy az ünnepre elkészült a palotasor — éppoly pontosan betartva a határidőt, mint ahogy napra megmondták a vuhani acélkombinát mellett épülő új nagyváros munkáslakóinak, ekkor költözhettek. A múlt emléke és egyúttal a jelen gyors iramának jelképe még az a fából készült géppark is, amit az egyik kommuna bognárműhelyének udvarán láttunk sorakozni. Hiszen a fából barkácsolt vetőgép a múltat idézi — de vajon nem a legforróbb jelen szava, amit a bognár mondott? »Csak egy-két évre kell fagép. Épülnek a nagy acélművek, lesz elég vas, fém, jó gép. De amíg az elkészül, amíg gép bőség lesz, több rizst, több főzeléket kell adni a városnak. Megnéztünk hát a kiállításon néhány ügyes masinát és addig is, amíg lesz belőle elegendő minden kommuna számára, megcsináltuk fából...« EZ MÁR A JELENT kihar■*-’ coló közelmúlt visszfénye. A japánellenes háború nehéz évtizedeiben a felszabadított körzeteikben nem volt falu, ahol a parasztok ne láttak volna hozzá, hogy ha a legkezdetlegesebb eszközökkel is, de néhány gépet eszkábáljanak öszsze, haditechnikáról sose hallott vén földművelőik tízezerszám gyártották az ellenséget pusztító aknákat, a semmiből megteremtették a népet és hadsereget ellátó textilipart, isten háta mögötti kis falukban konzervgyár, gyufagyár létesült. A FELSZABADÍTÓ HÁBORÚ, a népi Kína szülője, kivívta az egész világ bámulatát. Még a legkonokabb ellenfél, az amerikai imperializmus is csak döbbent ámulattal figyelt a győzelemre. Éppen tíz éve múlt, hogy a Pekingbe bevonuló néphadsereg oszlopainak láttán ezt írta A. T. Steele, a New York Herald Tribuneban: »A felvonulásban sok száz amerikai teherautót láttam, amelyet a Kuomintangtól zsákmányoltak. Ezeket az amerikai tüzérségi felszerelés egész özöne követte. Egész csomó amerikai légelhárító ágyú, nehéz géppuska és automatafegyver következett, japán felszereléssel keverten. »Itt megy a pénzünk« — mondotta kesernyésen egy mellettem álló amerikai.« Az imperializmus számára valóban aligha lehetett keservesebb lecke, mint amit a népi Kínától kaptak: a zsoldost amerikai fegyverrel, a nép ellen támadótól elragadott fegyverrel űzték ki az országból... A NÉPI KÍNA TÍZ ÉVE hasonló vereséget hozott az imperializmusnak és még nagyobb győzelmet a kommunisták vezette népköztársaságnak. A pénzét sirató amerikai tőkés társaság blokáddal akarta megfojtani a kínai néphatalmat. Ez a politika ostobának és rövidlátónak bizonyult: a blokád és az amerikai kiviteli tilalmak szinte segítettek, hogy Kína meggyorsítsa a gazdaság félig gyarmati, függő jellegének megváltoztatását és megrövidítse az utat —a szocialista országok, elsősorban az »■idősebb testvér«, a Szovjetunió segítségével — a gazdaság teljes függetlenségének és önállóságának elérésére. A tőkés világ vezető hatalma, az Egyesült Államok, most, tíz esztendővel a népi Kína megszületése után is az »el nem ismerés« álláspontját követi a Föld egyik legrégibb és legnagyobb országával szemben, minden erővel küzd az ellen, hogy a Kínai Népköztársaság elfoglalja helyét az ENSZ-ben. Ha Amerikában visszapillanatanalk az elmúlt évtizedek történetére, kissé szégyenkezve vallhatják meg, hogy a szocialista világ vezető hatalmát, a Szovjetuniót sem akarta »törvényesnek« elismerni az amerikai politika — majd másfél évtized telt el a Nagy Október után, amikor a két ország diplomáciai kapcsolatba lépett... S ahogyan a Szovjetuniónak csöppet sem ártott a washingtoni el nem ismerés, a népi Kína diadalmas fejlődésének sem állít gátat, hogy Amerikában félrenéznek, ha a térképen Kínát látják... A TÍZ GYŐZELMES ESZTENDŐT ünneplő októberi napon a magyar dolgozók jókívánságainak, testvéri köszöntésének melege száll Kína népe felé. Sok ezer kilométer választja el országainkat, más szokások, más történelem formálta népeinket — de az út, amelyen ma haladunk, közös. A Kínai Nagy Fal fölött ugyanaz a jelszó áll, most már örökké, ami a mi hazánk s az egész szocialista világtábor jelszava: a kommunizmus igéje. Gárdos Miklós Tu Peng Csen: A völgyszobás A hó magas dombjai ködös, fehér függönyt vontak az ég és a föld közé. Negyven kilométerre követtem az épülő vasút vonalát s bár valahol a hátam mögött a völgyben zúgtak a gépek, nem találkoztam munkásokkal, nem botlottam egyetlen munkahelybe sem. Ahogy a Dingkuan-völgyszorosba értem, ingerülten pillantottam körül. Itt a nap soha nem sütött, még tiszta időben sem, és most, akármerre néztem a hegyháton, csak az orom szaggatott szélét láttam, még az ég szürkéjéből is csak egy tenyérnyi darabot. A szélvihar erősödött, minden lépés küzdelem volt az örvénylő hópihékkel. A völgyben építettünk. Szerte munkahelyek lehettek, hallottam a zajt, légkalapácsok, áramfejlesztők, betonkeverők dolgoztak és messzire még a sárga villanykörték homályos fényét is felfedezni vélem. Keresztül-kasul, akárcsak egy óriási pók hálójának szálai, villanydrótok húzódtak s ha megerőltettem a szememet, felfedezhettem a messzeségben a völgyi fölött lengő, ide-oda suhanó, megrakott csilléket is. Farkasordító hideg volt, már éhes is voltam — s egyszerre csak megbotlottam, elestem s felsértettem a kezemet. Ebből elég volt! Találtam egy helyet egy kőszint alatt, itt majd kihúzok néhány órát. Ha reggel tízig elérek az anyagraktárig, semmit sem késtem. Ha ebben a mély, szürke homályban botladozok tovább, belezuhanok valamelyik szakadékba és ezzel aztán vége, felírhatnak a munkából eltávozottak névsorába... Egy ösvényt pillantottam meg: egy barlangba vezetett a sziklafal mentén. A barlangszájnál függöny munkások lakhatnak itt. Ágakba kapaszkodtam, a meredek ösvényen felvonszoltam magam a bejáratig és beléptem. Különös látvány! A barlang szájánál aprócska zsámolyon egy kisfiú ült. Hét-nyolcéves lehetett, térdére könyökölt, arcát tenyerébe hajtotta. Egészen megdermesztette a hideg, de csak ült mozdulatlanul és a függöny hasadékán át a szemközti sziklára bámult. Amikor beléptem, kurtán rám pillantott, aztán tovább figyelt. A jókora barlangban legalább nem fújt a szél, s láttam, még tűzhely is van edényekkel megrakva. A falnál úgy állt, fölötte színes újévi kép, a képen pufók répaszedő gyerekek mosolyogtak. A fal különben mindenütt vén újságokkal volt kitapétázva, a tűzhely füstje már szürke-feketére pácolta a lapokat. — Nincs itthon senki? — kérdeztem, s levertem a havat kabátomról és sapkámról. A kisfiú megrázta a fejét s harag csillant meg a szemében. »Hát én senki vagyok, bácsi?« — kérdezte, felállt s elindult felém. Kezét a háta mögött ■ tartotta, kidüllesztette a mellét, mintha csak azt mondta volna: nemcsak, hogy vagyok valaki, nagyon is felnőtt valaki vagyok! Megsimogattam kerek kis arcát. »Talpraesett kis kópé vagy, komám!« Eltolta a kezemet. Fejét féloldalt fordította, ökölbe szorított kézzel szólt. »Miért lennék kópé? Van nekem nevem!« Az ágyon egy kislány aludt, rámutatott: »Az ő neve Pao cseng, az enyém meg Cseng-ju!« persze, ez a két gyerek a sok-sok ezer közé tartozik, akik itt születtek és itt nevelkednek a nagy építkezéseken! Szüleik szívesen választanak nekik olyan nevet, amely szülőhelyükre emlékeztet. Cseng-tu valószínűleg a Csengtu-Csunking-vasút építkezésén látta meg a napvilágot, kis húga, Pao-cseng pedig nyilván itt született, az épülő Paocsi-Csengtu-vasút valamelyik munkahelyén! A kályhához ültem, rágyújtottam és dörgölni kezdtem a kezemre száradt agyagot. Cseng-ju az ölembe kúszott és a szemembe nézett. »Holnap is havazni fog, bácsi?« — kérdezte. Megnyomtam pici, piros, hideg orjrát. »Mihelyt elkészül a közvetlen telefonvonal az éggel, válaszolok neked...« Haragosan ugrott fel és mogorván rám bámult. »Ne ugrass bácsi! Látom, ott az újság a zsebedben. Nem olvastad el az időjárásjelentést?« Visszaült a kis zsámolyra, arcát újra a tenyerébe hajtotta és tovább bámult a messzi sziklára a függöny- hasadékon át. Megkérdeztem, van-e '■ meleg vizük, de nem felelt. Meg- bánthattam kis házigazdámat... — Miért akarod tudni, lesz-e hol- napi havazás, Cseng-ju — kérdeztem. — Talán azért, mert ha havazik, nem mehetsz ki játszani? — Micsoda harag volt a szemében, amikor felett! — Apa azt mondta, hogy ha csendesedik a hóvihar, jobban megy a munka! — Mit csinál apa? — ő vág utat a hegyekben. — Hol? Cseng egy mozdulattal jelezte: ott szemben, a sziklák között. ITinéztem a függönyhasadékon át A reflektor sárgás fényében minden olyan volt, mintha a hegy és az ég összenőtt volna s a bizonytalan világosságban éppen csak sejthettem, hogy odaát emberek dolgoznak a toronymagas sziklán; a dinamittöltetek nyílásait fúrják. A sziklában feketén ásítottak a frissen fúrt nyílások; egy, az égig vezető létra fokainak tűntek... — Ott, azok között dolgozik apa? Honnan tudod? — Most nem láthatom őt. De apa azt mondta, ő mindig lát engem. Azért is ülök mindig itt, hadd lásson ... — Anya mindennap elmegy? — simogattam meg a kisfiút. — Dolgozik? Cseng-ju a barlang alatt húzódó útra mutatott. lő meg kellett erőltetni a szememet , — valakit láttam egy telefonoszlop mellett. Forgalomirányító, gondoltam hirtelen. Az út bizony , keskeny volt, nehéz itt a sziklából , helyet robbantani a közlekedés- ■ nek... Itt, ha az idő engedi, tali-gák, csacsik, öszvérek hordják a terhet, emberek sietnek mindkét , irányba éjjel-nappal... Valakinek mindig ott kell állnia, irányítania kell a keskeny utacska forgalmát... De hát ma s ma éjjel — ki járna ebben a hófúvásban! • Az asszony nyugodtan itthon tölthette volna a napot... De csak ott állt — néha felemelte a fejét, hogy felnézzen a gyerekekre vagy a férjére. A férjére, aki a sziklákat bontja ég és föld között... S az apa is, ha egy pillanatra megáll, letörölni homlokáról az izzadtságot, láthatja a felesége mozdulatlan alakját, a színes függönyt, amely mögött ott vannak a gyerekek. Havas, szeles az éj, vihar dobálja a havat, talán nem is látják egymást egyetlen másodpercig sem — de érzik a jó meleget, a család közeli összeölelkezésének örömét ... A gyerekre néztem. Behúzta a kezét, a kabátujjba, nyakát a kabátgallérba, elszenderedett ültében. — Megfagysz, kicsi! Jobb lenne, ha te is bebújnál az ágyba és szundítanál egyet! Felriadt, álomittasan nézett rám, talán azt álmodta, hogy már hazajött apa és anya. Aztán rádöbbent, hogy tévedett s hevesen megrázta a fejét. — Nem, nem akarom! — Miért? — kérdeztem, amikor a kicsi öklével dörgölte ki szeméből az álmot. — Apa és anya azt mondták: az ember sohasem hagyhatja el a helyét. Átöleltem, megsimogattam. Aztán felkeltem, begomboltam a kabátomat, fejembe nyomtam a sapkát. Kiléptem a barlangból a meredek ösvényre, a sziklába robbantott úton már majdnem futottam. Várt a munka. Nem akartam késni egyetlen órácskát sem, mielőbb ott akartam lenni a telepen. * (Lin Wan-Csud rajzával) Mao Ce-tung: 1950-BEN, a felszabadulás ünnepén, A SZÍNHÁZBAN (Válasz Liu Ja-ce úr versére) . A lassan derengő kínai éjben száz évig ördögök ropták táncukat ötszázmilliós nép nem talált utat. II. Kakas kukorékolt, kelt a pirkadat, tízezer táj népe szüntelen vigad, s a költő kedve még határtalanabb. (Weöres Sándor fordítása) Kuo Mo-zso : MIÉNK A BIZTOS GYŐZELEM Barátaim, akik most itt halomba bezsúfolódtunk Sanghaj börtönén, hová nem süt nap és nem hull be fény, s az ablakra nem bókol zöld fa lombja, s madár se szól az udvar rejtekén, csak fal mered, sok fal, akár a bástya, s hiába leng a menny azúr palástja, mit látunk ebből itt most, ti, meg én? Kis kék kockát egy akna fenekén. Bús sorsotok most veletek megosztom, De csüggedésre nincs okunk, ha mondom! Nem soká leszünk már itt e rabkoszton, mert sugarat bíbor kévékre bontón már kél a nap a párás horizonton! Rabságunk kínja nem lesz hát örök, megnyílnak egyszer mind a börtönök. Sokszor láttam búsan s elborultan, mint korcsosult a lélek itt a múltban, s hogy romlott népünk ősi szelleme. A szolgaság lett úr az ősi földön, s a nép lelkébe költözött a börtön, s már nem küzdött, mint egykor ellene. Úgy élt a nép itt búsan, kedveszegve, mert sűrű ködbe jártunk tévelyegve. A Pénz trónolt felettünk, mint a bálvány, s arannyal volt a marka fönt teli, s mi balga hittel templomába járván nem mertük trónját porba dönteni. Bizony nem mertük, bátran rája rontva széttörni-zúzni kincses trónusát. A nép csak tűrte vért és könnyet ontva, hogy a Pénz tépje eleven húsát. De nem leszünk már többé ostobák! Hát föl barátim! Bátran mind a frontra! Küzdjük ki népünk szebb és jobb honát. A frontokon már új hősök születtek, Ne várj, gyerünk! És te is jász velem! Nem szavak kellenek most itt, de tettek, s akkor miénk a biztos győzelem! (1947) (Donászy Kálmán fordítása) A NAGY UGRÁS A Kínai Népköztársaság első három éve (1949—52) a helyreállítás időszaka volt. Az első ötéves terv sikeres végrehajtása után 1958-ban a »nagy ugrással« kezdődött meg a második ötéves terv. Középső grafikonunk az első ötéves terv teljesítését mutatja be. A két szélső grafikon a »nagy ugrás« néhány adatát érzékelteti. Az 1959. évi adatokat az első félév tervteljesítési adatai alapján rajzoltuk be.