Népszava, 1960. szeptember (88. évfolyam, 207–232. szám)

1960-09-01 / 207. szám

ki 1960. szeptember 1 »Jegyzékváltás“ — Angyalföldön Vannak csöndes viharok. Hangos háborgás nélkül , jönnek, de mélyen járnak. Az üzem köznapi képe semmit sem változik, az élet és a munka rendje nem szenved törést. Néha csak egy írás indul el egy kormos műhelyből az igazgató asztala felé, mint egy diplomáciai jegyzék, amelyet egyik hatalom intéz a másikhoz A fogalmazás higgadt és udvarias, egyenrangú felek hangján beszél, de a vezető ember, aki átveszi, azért vezető ember, hogy a sorok közt is olvasson. Ez az üzemi diplomáciában — aranyszabály. Ilyen jegyzékváltás történt Angyalföldön, a Gázkészülékeket Gyártó Vállalatnál is augusztus elején. A jegyzéket a fémcsiszolók küldték az igazgatóságra. A jegyzék mindössze nyolc sor volt, de benne volt a vihar magja, mint egy kis, fekete badacsonyi felhőben a veszedelmes balatoni orkán. Ellentétes erők feszültek benne s hogy az ellentéteket megértsük, nézzük meg előbb közelebbről a gyárat. ötven emberből — három A Gázkészülékeket Gyártó Vállalat a Révész utcában van, az Elektromos Művek, egy TÜKER-telep és két utca határolja. Mozgási és terjeszkedési lehetősége tehát — nincs, mint annyi más üzemnek a zsúfolt ipar kerületekben. Feladatai azonban nagyok és egyre nagyobbak. Épülnek az új házak, bővül a háztartási gázhálózat, s ahhoz mérő- és fogyasztó-be- rendezésekre van szükség. Munka tehát van ... Kemény és fáradságos munka. Jól fizetik, az átlagbérek magasak, de a munkásvándorlás is magas. — Miért? — Azért — mondja Siklósi József igazgató —, mert nagyot fordult a világ kereke. A mi nem válogathatunk a munkásokban, a munkások viszont válogathatnak a munkában. És válogatnak is ... Ahhoz, hogy 2—3 munkás tartósan megmaradjon a gyárban, legalább ötvenet kell felvenni, majd elengedni, mindezt adminisztrálni és lebonyolítani, közben szüntelenül arra ügyelni, hogy a termelésben ne legyen a legkisebb zökkenő sem, mert mit szólna az a munkás, aki otthont kap egy új házban, de nem tud vacsorát főzni, mert nincs gáztűzhely és mérő? Az új emberek óriási százaléka belép, az első nap nézelődik, ismerkedik, aztán azt mondja: »majd meggondolom ...« Ez rendszerint azt jelenti, hogy nem jön viszsza ... Aki viszont dolgozni akar, az ittmarad és jól keres. Az üzem nem a legkorszerűbb, de minden megvan benne, amit a munkások egészsége, és jóléte érdekében a törvények előírnak. A szakszervezeti emberek a helyükön vannak, az igazgató maga is munkás volt, a teljes harmóniának tehát megvannak a feltételei s mégis, augusztus elején útrakelt a fémcsiszolók jegyzéke: »T. Vállalatvezetőség!...« Csökkentik a munkaidőt Elindult a jegyzék, s a jegyzékben a csöndes vihar. A törvény értelmében a gyárban is bevezették az egészségre ártalmas munkahelyeken a csökkentett munkaidőt , s ez rendkívül bonyolult helyzetet teremtett. A bonyodalmak ma is fennállnak, hiszen van a gyárban egy-, kettő- és háromműszakos részleg, vannak 36, 40, 42 és 48 órát dolgozó emberek, s ráadásul ötféle időpontban kezdik a munkát. Tavaly október 1-én vezették be a gyárban a csökkentett munkaidőt a javító- és bontórészlegben, az öntvénytisztítóknál és még két-három szakmában, amelyeket a hivatalos rendelet megjelölt. Volt azonban még néhány munkahely — szintén nem magaslati üdülőhelyek —, amelyekre akkor még nem vonatkozott a rendelet. A szakszervezet munkához látott és meglehetősen rövid idő alatt eredményt ért el. 1959. december 29-én megkapta a gyár a Budapesti Vas- és Szerelőipari Tröszt átiratát, amelyben a fémcsiszolók, galvanizálók és zománcégetők munkaidejét is csökkentették 1960. január 4-i hatállyal. A kedélyek megnyugodtak? Minden jel arra vallott, ám 1960. augusztus 2-án mégis megjött a jegyzék az igazgatósághoz, amelyben a fémcsiszolók és galvanizálók nevében hat aláíró kéri, hogy 1959. október 1-ig visszamenőleg, amikor a többi üzemekben bevezették a csökkentett munkaidőt, az akkor ledolgozott többlet-munkaórákat a vállalat fizesse ki... Súgók és beszélők De miért most, augusztus 2-án? Hol lappangott addig az igény, miért hallgattak a munkások, ha jogosnak érezték a követelést? Ma már nem az a viszony munkás és munkaadó között, mint a régi világban: »Hallgass és dolgozz!« Mi van a kései jegyzék mögött? — Nyilván az — mondja Kiss Benjámin a szakszervezeti bizottságon —, hogy itt sokféle ember van, de nagyjából két csoportra oszlanak: súgókra és beszélőkre__ — Talányos megállapítás. — De meg lehet magyarázni. Amint már elmondták, itt nagy a munkásvándorlás. Vannak ,tősgyökeres, régi munkásaink, mint Szabó Imre bácsi, aki hetvenéves, negyven éve van a gyárban s mellette még sok vérbeli szaki, aki fejlődésében nézi az életet, a régit és a mait. Aki tud összehasonlítást tenni a régi munkásélet és a mai között. És vannak sokan, akik óriási kerülőkkel, üzemről üzemre járva érkeztek hozzánk. Akiknek csak a boríték a fontos, akik súgni kezdenek és addig suttognak a régiek fülébe, amíg azok kiállnak és elkezdenek beszélni. Mint ebben az esetben ... Ez a követelés, amelyet a »jegyzék« tartalmaz — jogtalan követelés, mert a tröszt a rendelet értelmében csak 1960. január negyedikével vezette be a csökkentett munkaidőt, de nem visszamenő érvénnyel. Mi sem támogathatjuk, mert a szakszervezet a munkásokért van, de nem a törvények ellen. Az igazgatóság elutasította egyébként a követelést, mert a teljesítésére nincs jogalap ... — És most? — A régi munkások megértették, a súgók azonban futkosnak, fújják a parazsat, s ez a munkájukon is meglátszik. Konjunktúraemberek ezek. Arra számítottak, hogyha megnyernek néhány jó szakmunkást a céljaiknak, mindjárt hullik a pénz ... Pedig a pénz nem hullik. A gyári vihar ilyenkor csak művihar, nem hull a nyomában eső, legkevésbé pedig pénz. Mesterséges morajlása nyomban megszűnik, mihelyt a valóság fénye belevilágít. Baróti Géza Az asszony a fészerben teregette a frissen mosott ruhát. Ezen a nyáron már nem szívesen ment fel a padlásra. Ha esős volt az idő, akkor sem. A néhány lépcsőfok is fárasztotta. Meg félt is. Az öreg, régen kiszolgált, minden lépésre feljajduló lépcsőkön bizonytalankodott. Télen is úgy vitte fel a vizes ruhával teli kosarat, hogy lépcsőről lépcsőre maga elé tette, aztán utána lépett. Az utolsó darabot tette a kötélre, amikor megállt a szekér a kapu előtt. Régen volt, hogy a hazatérő gazda leugrott a szekérről, besietett a kis ajtón, kitárta a kaput, a zabla mellett elkapta a gyeplőszárat, mert Rozi a hazatérés örömében hirtelen rántott és prüszkölve, nyerítve rángatta a szekeret az udvarba. Most a gazda fáradtan, szobor mozdulatlanul várta, hogy az aszszony kaput nyisson. Rozi sem türelmetlenkedett. A kapu előtti kis emelkedésről visszaeresztette a szekeret, hogy lazuljon a ráizzadt hám — már az is jólesett. Fejét lógatta, nem rázta meg akkor sem, amikor legyek lepték el szeme környékét. A leereszkedett kaput nehezen tárta ki az asszony. Mindkét szárnya a földet súrolta, félkörben vonalakat rajzolt, szabályosakat, mint a körző. Rozi nekifeszült. Az udvar közepén, vezényszó nélkül megállt. A gazda lekászálódott a szekérről. Levette szürkére fakult fekete kalapját, tenyerével végigsimított portól, izzadságtól viszkető homlokán, beletúrt hófehér, erősen ritkuló hajába, aztán viszszatette fejére kalapját. Kezdte kifogni Rozit. — Jött levél? — kérdezte. — Jött — mondta az aszszony. Több szó nem esett közöttük. Rozi jólesően megrázkódott, amikor megszabadult a hámtól. Lassú léptekkel indult az istállóba. Nyolc éve vették. Akkor, ha kifogták, rendszerint megugrott. Hátra futott a szérüskertbe, hempergőzött, úgy kellett visszacsalogatni zabos zsákkal. Most már óvatosan lépkedett, öregesen, vigyázva lépte át az istálló korhadó küszöbét. Az asszony, ma először, utána nézett. — Te ... Mintha pókos volna... — Fenét! — jegyezte meg a gazda, indulat nélkül, inkább megnyugtatásképpen. Lerakodott a szekérről, de ahhoz már fáradt volt, hogy helyére tolja. Az istállóba ment, szénát dobott Rozinak, aztán körülnézett az udvarban. Nézte a nagy kaput, gondolta, amennyire lehet, rendbe hozza, de sokkal fáradtabb volt, semhogy hozzáfogott volna. A konyha bejáratánál kis kecskelábú asztalnál vacsoráztak nyáron. Lehuppant a székre, várta a vacsorát. Az asszony kedvenc ételét tálalta. Paprikás krumplit kolbásszal. Elégedetten bólintott. Ettek. Vacsora után a gazda megtömte pipáját, rágyújtott. Ezután szólt megint: — Mondjad, na, mit irt? — Azt, hogy csak karácsonyra tud jönni, két hétre. A levelet a fiuk írta. Pesten dolgozik, három éve, hogy elment. Negyvenötben négy holdat kaptak, a fiú akkor még kicsinyke volt. Ahogy cseperedett, mindjobban segítségükre volt. Látástól vakulásig velük dolgozott. Csak vasárnaponként járt be a kultúrházba, a falu fiataljai közé. Egy napon azzal hozakodott elő, hogy jó volna belépni a »közösbe«. Nem haragudtak meg rá, csak éppen nem helyeselték. Szelíd volt a beszélgetés, még csak vita sem alakult ki. Három évvel ezelőtt ismét szóba hozta a belépést a fiú. Az apja csendesen leintette. Az asszony pedig ráhagyott mindent az urára. A fiú magyarázgatta, hogy kilátástalannak látja így a jövőt. Előbb-utóbb nősül, két családnak szűk a ház, kevés a négy hold. Ő elmegy. Beáll valahol segédmunkásnak, aztán majd csak előrejut, szakmát tanul, mint többen a faluból. Harag nélkül váltak el. Azóta is sűrűn leveleznek. A fiú már hegesztő. Jól keres, szeretne nősülni. Legutóbb azt írták neki, vegye ki aratásra a szabadságát. Jöjjön, segítsen. Nehezükre esik már a munka. Erre jött a levél, hogy csak karácsonykor jöhet. — Olvasd fel, na ... — mondotta vacsora után a gazda. Az asszony kihozta a levelet. Lámpát gyújtott és akadozva felolvasta. Mire a végére ért és a jó egészséget kívánó sort is felolvasta, már elcsuklott a hangja. A gazda az udvar sötétjébe nézett. Pipája kialudt, nem tömte meg újra, a rágyújtással sem akarta zavarni a beállott csendet. Az asszony szótlanul törülgette szemét. Nem váltottak szót, úgyis tudták, mire gondol a másik. Itt az alkony... megöregedtek. Máris alig bírják. Rozi is velük öregedett, kicserélni sem lehet, sok pénz kell ahhoz. Vágónak eladni, másikat venni... Mi lesz?... A kérdés ott lebegett a sötét csendben. Mákszemnyi pillék rajzottak a lámpafényben. A gazda nézte egy ideig, aztán csendesen megszólalt: — Írjad meg neki, hogy ráíratom ... lépjen be ő vele. Az asszony szeme egyszeriben kiszáradt. Mosolyogva bólintott: — Megírom azt is, hogy Szabó Zsuzsi is várja... — Megírhatod, mert igaz. A ház is bővíthető ... Van hely. — Íratok neki, vele is... Nézték a pilléket. Megbékéltem Felkai Ferenc: Alkonyat (Küchler Vilmos rajza) ŐSSZEL, a diákokat első órára hívó csengettyűszóval egy időben, mintha ezer és ezer titkos gombot nyomnának meg valamennyi felnőtt lelkiismeret ajtaján. Mindenféle tanügyi rendtartásnál szigorúbb figyelmeztetés ez a felelősségre, amellyel az ifjú nemzedéknek tartozunk. Hogy ez mennyire így van, azt eddig is tudtam. Láttam iskoláskönyveket vásárló szülőket, szertárt és gondolatokat rendezgető pedagógusokat, várakozással teli gyermekarcokat. De a maga valóságában talán most, ezen az őszi csengetésen érzem először, hogy mindez mit jelent, mert —első osztályos lett a fiam. Ezért a szokásos köszöntő helyett inkább hadd mondjam el, hogy milyen elképzelésekkel akarom őt útnak indítani. MINDENEKELŐTT persze szeretném, ha az elkövetkezendő esztendők során sok hasznos ismeretet szívhatna magába. Olyanokat, amelyeket nem valamiféle elvont, csupán bölcselkedésre hajlamos tulajdonságokkal ruháznák fel, hanem a való életre készítik elő. - Ehhez megvan minden reményem. S ezt egész tárgyilagosan vallhatom, hiszen magyar iskolapolitika még sohasem tűzött maga elé ebben a tekintetben olyan egyetemes célt, mint éppen napjainkban. De ha ezen az őszi csengetésen csak ez jutna eszembe, bizony megérdemelném, hogy elkérjék tőlem a felnőttek intőkönyvét és piros tintával jegyezzék rá a gondatlanságot. Mert a felkészültség önmagában vajmi keveset ér. Lehet a fiam bár mindvégig kitűnő matematikából vagy fizikából a felsőbb osztályokban majd, ha már a kezdet kezdetén nem tanul józan ítélőké Őszi csengetél zességet és igazságérzetet — ami képessé teszi arra, hogy a szocializmus feltétlen hívévé váljék —, akkor egész ember sohasem lehet. Ezért tiszta szívvel kívánom neki, hogy életét kösse össze a társadalmi haladás ügyével, mert tudom, hogy csak úgy lehet boldog. És szeretném önzetlen embernek látni. Olyannak, akiben már az első osztálytól kezdve kialakul a közösség szeretete és a közösség tudata. Hogy számíthatnak rá, ha fásítani kell az iskolaudvart, vagy segítségre van szüksége megbetegedett társának, s akinek nincsen oka abban kételkedni, soha, egyetlen percben sincsen egyedül, mellette is ott állnak a társak minden apró gondjában. Ez nagyon fontos, mert a mizantrópok, az emberkerülők világa örökre letűnt. Tehát érthető okokból nagyon fájna, ha nem tudna feloldódni a közösségben, és ezért elveszítené a talajt a lába alól, meghasonlana önmagával. Jó az a tudat, hogy ettől a veszélytől aligha kell tartanom. SOROLHATNÁM a szülői vágyakat és aggodalmakat, de én ezekből még kettőt szeretnék csak megemlíteni. Az egyik, hogy vajon elég következetes ember lesz-e a fiamból? Ugyanis — és minek titkolnák? — vannak olyan fintalok, akiket nemes és igaz célok hevítenek, de az ifjúság szeleburdiságával kapkodnak; a céljaikhoz vezető biztos utat, a következetes munkát olykor felcserélik a »könnyebb érvényesülés« délibábjának kergetésével. Persze, a többség nem ilyen, de azért van ebből a fajtából is. És ezeknek keservesen meg kell szenvedniük a szülő, a pedagógus — sokszor nehéz pontosan megállapítani — vagy mindkettő gondatlanságáért. Amint mondottam, ez az egyik, ami aggaszt. A másik, hogy sikerül-e beleoltani a kellő szerénységet? Mert a szerénység nem csupán jó modor kérdése, nemcsak a mi társadalmunk íratlan érintkezési törvénye. Több annál. Egy olyan belső tulajdonság, amely nélkül az elébe tornyosuló akadályokat aligha győzheti majd le az életben. Hiszen éppen a szerénytelen emberekből hiányzik az az örökös belső elégedetlenség, ami pedig minden bizonnyal előre kell hogy hajtsa a munkában és tanulásban az én fiamat is. De ezt csak akkor teheti meg, ha tisztelettel tud adózni arra érdemes embertársainak és a kultúrának, technikának, tudománynak egyaránt. Mi sem lenne egyszerűbb, mint most azt kérni a pedagógusoktól, hogy a fenti célok szolgálatába állítsák minden nevelési tapasztalatukat és készségüket, s ezzel lezártnak, elintézettnek tudni az ügyet. Igen, ez egyszerű lenne, de éppoly kevésbé becsületes, mint célravezető. Mert ilyen hatalmas feladatot csak a családi otthon és az iskola együttesen vállalhat magára. Azonban számot vetve ezzel is, azzal is, nincsen okom kételkedni a sikerben. ILYEN ELKÉPZELÉSEKKEL bocsátom ezen az őszi csengetésen a fiamat iskolába. Ezeket szeretném neki, ezeket írom elő a magam számára s kérem az iskolától. De nemcsak neki! Ezeket kívánom én — minden iskolásgyermeknek. Mert — és ki kételkedhetnék ebben? — a fiamnak csak a legjobbakat akarom. Fodor Gábor Befejezte tanácskozásait az élelmezésipari dolgozók világkonferenciája Szerdán folytatódott az élelmezési, dohány- és vendéglátóipari dolgozók 3. világkonferenciája. A délelőtti ülésen ismét több külföldi delegátus szólalt fel, többek között Kuba, a Német Demokrattikus Köztársaság, Franciaország, Svédország és Kongó ♦ képviselői fejtették ki orszá♦ gaik dolgozóinak álláspontját. ♦ A délutáni ülésen a munka♦ bizottságok terjesztették elő ♦ jelentésüket, majd a konferencia üdvözölte Kuba, Japán, Kongó és Algéria dolgozóit és támogatásáról biztosította őket. Ezután megtárgyalták és elfogadták az előterjesztett határozati javaslatokat. Végül a konferencia részvevői megválasztották a nemzetközi szervezet új vezetőségét, majd Vincenzo Ansanelli, a szövetség újonnan megválasztott elnökének zárszavaival véget ért a konferencia. NÉPSZAVA Rendelet a mezőgazdasági termelőszövetkezetek üzemi balesetelhárításáról A Magyar Közlönyaugusztus 30-i száma közli a földművelésügyi miniszter rendeletét ♦ a mezőgazdasági termelőszö♦ vetkezetek üzemi balesetelhárításáról. A mezőgazdaságra vonatkozó balesetelhárítási és egészségvédelmi óvórendszabályokat a termelőszövetkezetek sajátosságai és az anyagi lehetőségek figyelembevételével kell alkalmazni. Lengyelországba utazott a SZOT titkárságának küldöttsége Szerdán Somogyi Miklós- nak, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a SZOT el-nökének vezetésével a SZOT titkárságának négytagú küldöttsége elutazott Lengyelországba. A küldöttség tagjai: Varga György SZOT-tit-kár, Fabók Zoltán, a SZOT szervezési és káderosztályának vezetője és Szilágyi Sándor, a SZOT nemzetközi kapcsolatok osztályának vezetője. A küldöttség búcsúztatására a Feriihegyi repülőtéren megjelent Brutyó János, a SZOT főtitká- ra, valamint a SZOT elnökségének több tagja. Hazaérkezett a Japánban és Indonéziában járt magyar szakszervezeti küldöttség Szerdán délután hazaérkezett Beckl Sándor, a SZOT titkára és Bognár Ferenc, a SZOT nemzetközi kapcsolatok osztályának munkatársa, akik a magyar szakszervezetek képviseletében részt vettek a japán és indonéz szakszervezetek kongresszusain, valamint az atomháború ellenes világkonferencián. A küldöttséget a Ferihegyi repülőtéren Brutyó János, a SZOT főtitkára és a SZOT elnökségének több tagja fogadta. Ünnepi magyar operahetek az Operaházban Nádasdy Kálmán, az Operaház igazgatója szerda délután sajtófogadáson ismertette az Állami Operaház és az Erkel Színház szeptember 27-én kezdődő ünnepi magyar operaheteinek műsorát. Elmondotta, hogy az Erkel Színház szeptember 27 és október 2 között előadja a Hunyadi Lászlót, a Bánk bánt, a Farsangi lakodalmat, a Háry Jánost, az Arany meg az as-szonyt, a Bűvös szekrényt ésa Ludas Matyit. Az Operaház anyaépületében október 4— 9-ig bemutatják a Hunyadi Lászlót, a Szikálló herceg várát, a Fából faragott királyfit, a Csodálatos mandarint, a Székelyfonót, a Csongor és Tündét, a Kádár Katát, a Furfangos diákokat, a Báthory Zsigmondot és a Bánk bánt. A három Bartókművet — amely október 5-én kerül színre az Állami Operaházban — a Magyar Televízió, valamint az Eurovízió is követíti. Az ünnepi magyar operahetekre igen sok vendég érkezik a magyar fővárosba a szocialista országokból és a nyugati államokból. (..) • Csütörtökön temetik Szőnyi Istvánt , Szőnyi István Kossuth-díjas festőművészt, a Magyar Népköztársaság kiváló művészét csütörtökön 17 órakor tehetik a zebegényi temető halottasházából. (MTI)