Népszava, 1966. május (94. évfolyam, 102–127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

Kavargatom a feketét és körülnézek. Heverő, asztalka, amelyet lépcsős galéria választ el könyveitől, írógépétől. Itt, a Szabadsághegyen él az ország egyik leggazdagabb embere, dr. Gyetvai János. Hetvennyolc éves, de öregségnek, fáradtságnak nyoma sincs az arcán. Nyakkendője divatos, emlékezete hihetelenül friss. Áldozati borjú Egy mondat, egy kifejező kézmozdulat, s már ebbem varázsolja a múlt századi jelenetet, amely számára a kezdet kezdete lehetett Szekula kántortanító úr meglátogatta az apját: — Hát, János, most már határozatra kell jutni a gyerekkel... Az uradalmi bognár keze a nagybaba nyelén matat és a súlyosan beálló csöndben leszámol az egyetlen jószággal, amit »összefaragott«, az egész keserves világgal, ahol — akár valami ősi szertartáson — borjút kell áldozni a vágyakért Csak éppen nem oltáron, hanem piacon, hogy a gyerek gimnazista lehessen ... Először egy gőzmalomtulajdonos fiával verekedett a jászberényi iskolában. Később, nem is nagyon sokkal később már egyáltalán nem tudott haragudni a gőgös úrifiúkra. Haragja veszélyesebb lett, mert a vagyonos osztályok ellen fordult, amelyre természetesen nem a helybéli történelemtanár tanította, hanem néhány újságpéldány, számára rokonszenves fejléccel: «Népszava« Néhány »izgága« társával olvasókört is szervez, de valahogyan azért megússza a kicsapást Érettségi után jogot hallgat a fővárosban, s hogy megtehesse, huszonhét koronáért tanítóskodik, könyvel, futkároz. Közben szorgalmasan látogatja a Galilei Kör szemináriumait, ahol a szabadgondolkodással, Bergsonnal, Poincaréval ismerkedik. Szükségben nincs tilos Az 1912-es Vérvörös Csütörtökön döbbent-mámorosan fülel a Váci úti munkástömegek felzúgó dalára: »Szükségben nincs tilos —, Szükségben nincs tilos —, A mi zászlónk vérpiros, Úgy ám, vérpiros, — A zászlónk vérpiros ...« Pártfogója akad a Népszavánál, Révész Béla tanítja verekedni, de nem ám akárhogyan, hanem tollal. Megjárja Szerbiát, sebesülten kerül haza, tudja, mi a háború. Egyszercsak azt hallja, hogy két menetszázadot akarnak ismét a frontra indítani. Néhány társával rohan a pályaudvar felé, a katonatanács lázítja a bakákat. Izzik a levegő is. Bokányi az Iparcsarnokban harsogja tízezreknek: «Ide zarándokoltunk, hogy odadörögjük a háborúnak: félre az útból, emberirtó vérpad ...« „ Vége a háborúnak...!“ A Baross utcai telefonközpont előtti százláló katonának csak ennyit szól Gyetvai János: — Vége a háborúnak, hazamehet barátom... S a katona elhiszi. Pillanatok alatt átadják a telefonközpontot, de most már igazán nincs idő, röpiratot kell nyomatni a Népszava gépein. Éjszakára készül el, a többi között ez áll rajta: »Kitört a forradalom! Munkások! Elvtársak!... Ki az utcára!« Kavarog a tömeg a kései órákban, közéjük megy, kiválaszt csak úgy találomra egy maroknyi csapatot, akik reggel már szórják a gyárak előtt a felhívást... Fasiszta rohamcsapatok Az internacionalizmus érzésével az első világháborúban találkozik, az »őszirózsás« forradalomról, s méginkább a Tanácsköztársaságról már tudja, hogy az orosz munkásosztály nélkül sokáig el sem jöhetett volna. Megkérdem tőle: — Ekkor lett kommunista? — Az ilyesminek nincs pontos határideje, de azt hiszem, már régen az voltam.. A proletárdiktatúra védelmében a »Vörös Katona« című újságot szerkesztettem a fronton, Stromfeld Aurél parancsnoksága alatt. És Szolnokon nekem jutott a feladat, hogy a május elsejei nagygyűlésen a tömeghez szóljak... — Ez volt az utolsó májusi tüntetés, amelyben még fiatalon részt vett? — Magyarországon... Rövid bécsi emigrációm után a német kommunisták Berlinbe hívtak, ahol egy Valeriu Marcu nevezetű román elvtárssal megteremtettük az első , antifasiszta folyóiratot. ■ Közben a szovjet távirati ■ iroda kirendeltségén is ■ dolgoztam. Huszonháromóra már alakulóban voltak ■ a hitleri rohamcsapatok, mint a német párt tagjának, nekem is szerveznem kellett a május elsejei tüntetést. Egységes felvonulás helyett körzetekre osztottuk a várost, s úgy vittük ki a munkásokat az utcára. Hol itt, hol ott tűntek fel a fasiszta brigádok, botokkal, ököllel, kövekkel tudtuk csak viszszaverni támadásaikat... Ekkoriban cikkeket küldözget New Yorkba is, az »Új előre« című baloldali lapnak, hadd tudják meg ott is, mi volt, s mi készül Európában. Amikor tarthatatlanná válik Berlinben a helyzete, német elvtársak csempészik át a tengeren... — Útlevelet nem tudott szerezni? — Útlevelet? — kérdez vissza mosolyogva — Ilyen okmányhoz először 1949-ben jutottam, amikor már népi demokráciánk ankarai követeként mentem külföldre. A megláncolt lány Amerikában közel negyedszázadig kommunista lapokat szerkeszt. — Sztrájkokra, tüntetésekre hívta fel a dolgozókat? — Természetesen. De minthogy nemcsak újságíró, hanem párttag voltam ott is, a felhívások közzétételén kívül mindabban magam is szerepet vállaltam, amire a munkásságot szólítottuk fel. A májusi gyűléseken általában létrákról szónokoltunk, amelyek pillanatok alatt kerültek elő a kapualjakból. A rendőrség engem is számtalanszor lerángatott a létráról, ilyenkor menekülni kellett... — Mi volt a legemlékezetesebb május elsejei tüntetés, amelyet például New Yorkban látott? — A város központjában egy asszony szónokolt a létráról. Megérkezett a rendőri riadóautó, elfogták az asszonyt. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek a tömegben, hogy egy női hang folytatja a beszédet. Az emberek a rendőrökkel együtt a hang felé tódultak, majd döbbenten, némán megálltak __ — Miért, mi történt? — Egy lány odaláncoltatta magát a városi könyvtár épületének rácsos kapujához. A rendőrök több mint háromnegyed órán keresztül tehetetlenek voltak, előbb fűrészt kellett keríteniük, s verejtékesen dolgozniuk, amíg leverték a láncokat. S a lány csak beszélt az egybegyűltekhez a munkásság nemzetközi ünnepéről ... Gyetvai János most itt ül előttem szabadság-hegyi szobácskájában, eddigi, s készülő könyveiről beszél, amelyekben minderről számot ad. Még mindig kavargatom a feketét, lám, egészen kihűlt... Nincsenek itt vagyontárgyak, és mégis a gazdagság atmoszférája vesz körül. Mindennel »megszedte« magát, amit csak egy emberöltő felkínálhat a forradalmárnak. Mérhetetlen tapasztalattal, szerénységgel, a szüntelen alkotás igényével. Az uradalmi bognár nem is sejthette, milyen jó vállalkozásba fekteti az áldozati borjút. Fodor Gábor 1966. május 1 Ezekkben a napokban több viharsarki községben és városban — Orosházán, Endrődön, Békésen, Békéscsabán , — emléktáblát lepleznek le a magyar agrármozgalmak kiindulásának színhelyén. Ünnepi szónoknak csaknem mindenütt a munkásmozgalom veteránját, a MEDOSZ elnökét, Hunya Istvánt kérték fel. — Ugyan ki tudja ma már Magyarországon, hogy kik voltak annak idején a Viharsarokban a gatyás próféták? Nem is emlegetik így őket, pedig a századforduló előtti évtizedekben, az Alföld délkeleti részén nagy szerepük volt az agrármozgalmak megindulásában — idézi Hunya István sokévtizedes emlékeit és apai „örökségét". Az 1860—70-es években a Berettyó mentén megindult a vizenyős talajok lecsapolása, az ármentesítés. Munka volt, kenyér. Azok a zselléremberek, akiknek nem volt telkük vagy cselédeskedtek, vagy kubik munkából éltek. Mentek a Berettyóra. Nem is kerestek rosszul, különösen, amíg a magyar búza ára külföldön is nagy pénzt biztosított a földesuraknak. De amikor a búza iránti kereslet csökkent, az uradalmak sem foglalkoztattak annyi cselédembert, sok volt a munkaerő és a korábbi napi 400 forintos kereset a gátnál is leesett 1 forintra. A kubikosok, a gatyások bejárták az egész országot, sőt az egész osztrák—magyar monarchiát, munkát kerestek. — Apám is említette, hogy amikor Bécsben voltak kubikon és a dokkon sódert hordtak, együtt ünnepeltek mindig a bécsi munkásokkal. S ők valamennyien, akik járták az országot, világot, hozták a munkásmozgalom hírét haza, az elkeseredett nép közé a Viharsarokba. Ezekben az időkben különösen Orosházán, Endrődön sorra alakultak az úgynevezett munkáskörök, olvasókörök. Szegény parasztok, vándorló kubikosok, falusi suszterek, órások terjesztették a fővárosban hallottakat, a munkásoktól tanultakat. Ők és apáik terjesztették korábban Táncsics Mihály lapját, az Aranytrombitát is, később pedig az életükkel kapcsolatos fontos könyveket. 1891 áprilisában a budapesti szervezkedésekkel egyidőben az orosháziak is készültek májusra. Úgy döntöttek április 13-án tartanak egy olyan nagygyűlést, ahova egész Békés megyéből meghívják az olvasókörök tagjait és előkészítik a május 1-ét. Előadót Pestről hívnak. Nem volt ez jó jel a főszolgabírónak, mert a szervezők mind a felvilágosodott kubikos emberek és cselédek voltak. Azokat a kubikosokat, akik Orosházától Pestig és Bécsig tolták a talicska szarvát, most már nemcsak gatyás prófétáknak hívták, hanem mivel piros harisnyát, »trimflit« hordtak — ez az elnevezés is rájuk ragadt. A piros trimflisek így is akarták bizonyítani, hogy haladó gondolkodású emberek. Ez pedig veszélyes jel volt az uraknak. A főszolgabíró betiltotta az olvasókörök április 13-i gyűlését, de akkorra már sokan összejöttek. Annyian mindenesetre voltak, hogy döntsenek: ők is megünneplik a május 1-ét, egyszerre a fővárosi munkássággal. A Viharsarokban forrongott a nép, nagy volt az elkeseredés és még nagyobb a vágy a felszabadultabb, jobb élet után. Az olvasókörök tagjai sokat látott, olvasott emberek voltak. S az írott betű elhozta közéjük is a szervezettség erejének felismerését. S ki csodálkozik ma már mindezek tudtán, hogy a forradalmi érzelmű emberek május 1-én a tilalom ellenére is kitűzték a munkáskör tűzfalára a vörös zászlót? A főszolgabíró csendőrökkel vetette le, s néhány embert, a szervezők közül letartóztatott. Az orosházi szegény nép azonban ellenállt. A csendőrség gyengének bizonyult ellenük. A főszolgabíró katonaságot kért és sortüzet nyittattak. A nép gyerekeivel lövettek a népre. Meg is sebesültek néhány százan. Ez még csak olaj volt a tűzre. Május 2-án Békéscsabán kezdődött a nagy tüntetés. Nem lehetett megállítani akkor már a lavinát. A békéscsabai tüntetés nagy összetűzést hozott. Több zászlóalj, katonát és csendőrt hozattak, hogy megfélemlítsék a tömeget. Késő volt. Bár Békés megyében statáriumot hirdettek ki és külföldről hozattak sztrájktörőket, a paraszt-megmozdulások mégsem lankadtak. Az uralkodó körök minden eszközzel igyekeztek megfékezni és megfélemlíteni a jogaikat követelő parasztembereket. Júniusban a három nemzetiségű — román, magyar és szerb lakosú — Battonyán igyekeztek szembeállítani egymással az embereket, a népet — mondja Hunya István. — De a közös cél szembefordította az elnyomókkal a község lakóit: elmosódtak a nemzetiségi határok és ismét nem lehetett megállítani a forradalmi fellángolásokat egész Csanád megyében Makón, Szentesen is kitört ősz felé a forrongás, aztán már nemcsak a három viharsarki megyében, hanem tovább hullámzott az egész országban. Minden évnek megvan a maga krónikája. Hunya István úgy beszél róluk, mintha tegnap történtek volna, minden mozzanatról alapos feljegyzések, saját gyűjtései állnak rendelkezésére. Még a közelmúltban, mikor egykori lakóházukat bontották, találtak meg a helybeliek a tetőszerkezet, és a nád között két füzetet. A csendőrök elől bujkáló Hunya István dugta el oda feljegyzéseit. Ott nőtt fel Endrődön a parasztmozgalmak egyik, fellegvárában, ahol az apja a piros trimflis kubikos szervezte az olvasókört. Egy másik hozzá hasonló szegényember házánál volt a kör, s a szegényes, de akkor különösen nagy kincset érő könyvtár. Ugyan hol volt akkor még a gondolata is a gyönyörű klubhelyiségeknek, művelődési házaknak? A könyveket úgy hordták össze az ország és a világ különböző részeiből. — Ott tanultam meg én is a munkáskörben az igazi történelmet olvasni. A betűre éhes kubikosokkal együtt olvastam az Ökör és a Középkor című történelmi könyveket s így jutottam először Shakespeare-hez is. Azok az egyszerű emberek, akik elindították a századforduló előtt a parasztmozgalmakat, azok szerettették meg velem a betűt. És itt vállaltam én is apám nyomdokain a kubikosok sorsát, hogy egész életemet összekössem a forradalmi agrármozgalmakkal, amely ott Endrőd és Orosháza határában esküdött örök hűséget a munkásmozgalomnak. Lendvai Vera Viharos esztendők Gazdagabb folytatás Mire az ember arcán megsűrűsödnek és elmélyülnek a ráncok, haját fehérre koptatja az idő, már nehezen tudja számon tartani, hogyan és hányféleképpen mérte meg erejét, akaratát, szándékait az élet, de az évgyűrűkbe zárt, kötött anyagban szépítés nélkül, eredeti formájában marad meg minden élmény és indulat. Ezeket felszínre hozni gyakran történelemkönyveknél is izgalmasabb utazást jelent az időben. Egy öreg tímár segítségével ilyen utazásban volt részem az alatt a néhány óra alatt, amíg elmondtamagógokkal kellett akikor szemtől szembe kiállni. Ebben a kiállásban nem szavakat állítottak a szavak ellenében, ehhez tanulatlanok voltak s gyakorlatlanok, hanem a szocializmusnak a munkás számára kézzelfogható igazságát. Milyen kicsi még az őszinte irodalma ennek a munkáshatalomért folyó nehéz harcnak, milyen keveset mutattunk még meg azokból A Tanácsi vezetőnek akarták, de azt mondta, hogy szakmájában elsők között van iskolázatlanul is, ahhoz meg nem érzi elég fiatalnak magát, hogy negyvenéves fejjel más munkába vágjon. A kitérés nem jelentette azt, hogy Rull Lajos ezután kevesebbet akart vállalni a teendőkből. 1948-ban köztársasági érdeméremmel tüntették ki. A kitüntetés nem zárt le semmit, csak megfelelő fokon elismerte a legegyszerűbb érdemeket. — 1949 óta meg itt vagyok, ki sem mozdultam ebből a gyárból. Voltak napok, amikor ez szó szerint így volt Vác megfogta Ruilékat ma is ott laknak, onnan jár az öregbe mindennap. Reggel, befelé mindig ugyanazzal a busszal jön, de hazafelé az indul az egyszerű emberekből, akik személyes érdekeikkel semmit se törődve, éveket adtak életükből a munkáshatalom megteremtéséhez, s akik közül sokan, amikor feladatuk véget ért, újra »csak« munkások lettek. A hitelesség kedvéért, Rull Lajos figyelmeztet . Többször is kértek, hogy hagyjam a szakmá■ mat, mert máshol nagyobb szükség lenne rám. - mást a munka melletti teendők szabják meg. Az még mindig van, mert az idős tímár még soha nem volt gondokkal járó funkcciók nélkül. Éveken át volt pártvezetőségi tag, hosszabb , ideig párttitkár, szakszervezeti tisztségviselő. Most a szakszervezeti bizottság elnöke. Már csak ez marasztja benn, meg ha a napi munkában valami váratlan probléma adóddik. Régebben ehhez jötte a szövetkezeti szervezés, agitáció, falujárás, szemináriumok, amelyek esitéket, éjszakákat vittek el. Amikor megkérdem, hogy a család nem kívánt volna-e több törődést, kis szemrehányással néz. — A szülői kötelességet nem mulasztottam el — - mondja. A figár 4* Hull hajós negyven éve tímár, Újpesten, a Bőripari Vállalat Tinódi utcai gyárában dolgozik. Amennyire vissza tud emlékezni, minden őse ezzel a szakmával kereste a kenyerét. — Azt, hogy Európa melyik részéből indultunk el, s jutottunk el ide, nem tudom. Ha időt és energiát szánnánk rá, hogy a legrégibb szakmákban utána járjunk azoknak a családi kapcsolatoknak, amelyek nemcsak Európában, de az egész világon közös gyökérről ágaznak szét, olyan szövevényes és gazdagon termő munkáscsaládfákig jutnánk el, amikhez képest féltve őrzött nemesi családfák csak nyiszlett ágak lennének. De Rull Lajos egy tímárdinasztiának csak vadhajtása volt. A jobb hangzás miatt úgy mondták: hadiárva. Ez a jobban hangzó szó sem volt képes megóvni a könyökvédős hivatalnokok sunyi pillantásaitól, valahányszor a személyi adatait kellett bediktálnia. Amikor első házassága zátonyra futott, ezekre a sunyi pillantásokra visszagondolva döntötte el, hogy odaadja nevét annak a gyereknek is, akit felesége muszájból vitt magával a válás után. A tömör nyak vastag redőit a szégyenkezés vöröse futja be, hogy így kinyílott, sokáig őrzött titkát elmondta. — Ilyen világ volt az, amikor az ember előtt járt a neve. A második házassággal a nagyobbik gyerek jó anyát, Rull Lajos pedig megértő társat kapott. Egyszerű asszony volt, öntők mellett kisegítő, de szervezett újpesti munkás, aki ugyan igyekezett megóvni férjét a munkásmozgalommal járó veszélyektől, de mert egyformán érzékeny volt vele a társadalmi igazságtalanságokra, el nem térítette a munkásforradalmárok nehéz útjáról. Ez az út a csepeli Pollák Testvérek kesztyűgyárában viselt szakszervezeti tisztségeken át egyenesen a büntetőszázadig vezetett. Mire hazaért, Újpesten már nagytőkések nélkül dolgoztak a gyárak. Wiff Súlyos ökle az asztalon fekszik, szorosan egymás mellett mind a kettő. Azzal a régi indulattal zárja össze ujjait, amellyel a hazatérés utáni hónapokban kezdett munkához. — Azon az első május elsején, ahogy egymás mellett mentünk, Vácott — mert oda kerültem munkásnak a Hammerli céghez és rendcsináló, kommunista szakszervezeti vezetőnek — hátulról a második legrövidebb oszlop volt a miénk, kommunistáké. Mutatja, hogy jobban elhiggyem. — Sanda szándékú talpnyalókkal, nagyszájú de- es Volt ugyan időszak amikor nehéz szívre egyezett bele, hogy fiából pilóta legyen, de szerencsére az a néhány év még segített is a neveléshez Miután Rull Mihály leszerelt, olyan szorgalommal kezdett tanulni, hogy az Egyesült Izzó váci gyárában a nehezebb úton is eljutott a mérnöki beosztásig. Csöndesen hozzáteszi: — Ez a legnagyobb örömöm, hogy az életem folytatása ilyen gazdag lett. Nem tudom, hogy csak a fiára gondol vagy a saját életére is, ezért megkérdezem: — Elégedett az életével? — A magaméval igen. — S mivel elégedetlen? *alád * 1 — Közelebb hajol, s úgy ■1 mondja: 1 — Amikor a szövetkezeteket szerveztük, az egyik paraszt megkérdezte tőlem, hogy mondanám meg, mit fizetnek nekem - azért, hogy őt beviszem a közösbe. Magyarázhattam én, amit akartam, akkor se hitte el, hogy ezért semmi nem járt. Hiszen megértem, hogy pénzzel élünk, de rossz érzésem is van, valahányszor azzal lát valaki munkához még most is — és hány ilyet ismerek! —, hogy na, ezért mennyi jár? Ilyen forintra mért öntudattal nehéz boldogulni. Miután ebben magam is így gondolkozom, nem hagyhattam el ezt a megjegyzést az öreg tímárvázlatos élettörténetéből. Diósdi László NÉPSZAVA.