Népszava, 1967. március (95. évfolyam, 51-76. sz.)

1967-03-12 / 61. szám

Egy nemzet részvéte kísérte utolsó útjára Kodály Zoltánt Szombaton­­ — végaka­ratának megfelelően — a Farkasréti temetőben he­lyezték örök nyugalomra Kodály Zoltánt — ahol első feleségének hamvai is pihennek. A temetésen szinte az egész ország la­kossága képviseltette ma­gát. A párt és a kor­mány, a Magyar Tudo­mányos Akadémia, a Mű­velődésügyi Minisztérium, a Hazafias Népfront, a KISZ, a Magyar Zenemű­vészek Szövetsége és más vezető társadalmi intéz­mények koszorúin kívül száz meg száz helyről ér­keztek a kegyelet és meg­emlékezés virágai. A végtisztességen részt vett a párt és az állam, a társadalmi és kulturá­lis élet sok vezetője. Ott voltak Kállai Gyula, a Minisztertanács elnöke és Szirmai István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Ilku Pál művelő­désügyi miniszter, a Po­litikai Bizottság póttagja és Cseterki Lajos, a Köz­ponti Bizottság titkára. A főváros lakosainak tízez­rein kívül eljött a teme­tésre Kecskemét, a szülő­város küldöttsége és sok dolgozója, öregek és fia­talok az ország minden részéből nagy számban utaztak fel a fővárosba, hogy leróják kegyeletüket a magyar nép nagy fia előtt. Ott volt a temetésen a diplomáciai testület szá­mos vezetője és tagja, va­lamint a külföldi zenei élet sok neves személyi­sége. A Szovjet Zeneszer­zők Szövetségét R. Scsed­­rin professzor, a titkárság tagja és I. Nyesztyev pro­fesszor képviselte. A cseh­szlovák Művelődésügyi Minisztérium és Zene­szerző Szövetség képvise­letében Eugen Suchon, az ismert zeneszerző és fe­lesége, a Lengyel Zene­szerzők Szövetsége részé­­ről St. Sledzinski elnök é® A. Dobrowolski főtitkár, az NDK Zeneművészei Szövetségének nevében N. Notowitz elnök vett részt a temetésen. Az NDK mű­vészeti akadémiáját J. Cilensek, a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskola főigazgatója képvi­selte. Ott volt Mr. Dahl, a norvég kulturálisügyi minisztérium zenei osz­tálytanácsosa, valamint a nagy nemzetközi zenemű­kiadók képviselői, dr. Ernst Roth, a londoni Boosey and Hawkes Cég, a világ legismertebb ze­nei kiadójának elnöke és felesége, Mr. Crooms, a cég kanadai igazgatója, dr. Alfred Schlee, a bécsi Universal Kiadó vezér­­igazgatója és Julius Albi­it, a Döblinger Kiadó képviselője. Ott voltak a Szlovák—Magyar Társa­ság, a Cemadok és Galán­­ta küldöttei.­­ Az egyházi szerta­llás után a koporsót a téren felállított ravatalra he­lyezték. A ravatal melllett állít Kodály Zoltánná a család tagjaival. A ko­porsót Kodály Zoltánná és a család fehér szegfű­ből készült koszorúi borí­tották. Előtte helyezték él bíbor­vánkoson az el­hunyt kitüntetéseit. A ra­vatal körül a párt és a kormány, az Akadémia, a Művelődésügyi Miniszté­rium, a Magyar Zenemű­vészek Szövetsége, a Ha­zafias Népfront, a KISZ és más vezető testületek, külföldi követségek ko­szorúit helyezték el. A ravatalnál díszőrsé­­gét állták a magyar mű­vészeti, irodalmi és tudo­mányos élet neves sze­mélyiségei, a KISZ köz­ponti bizottságának és más társadalmi szervek­nek képviselői. Ott voltak a dísz­őrségben Kecske­mét képviselői, valamint st. Sciedrin, a szovjet, sz. Sledzinski, a lengyel és N. NoteWitz, az NDK zenésztársadal­mának kül­dötte. Az utolsó díszőrségben Kállai Gyula, Szirmai István, Ilku Pál, Cseterki Lajos, Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront Orszá­gos Tanácsának főtitkára, Rusznyák István, a Ma­gyar Tudományos Akadé­mia elnöke, Szabolcsi Bence akadémikus és Tóth Aladár, az Operaház nyit­ „Életművi de művének és Elsőnek Ilku Pál műve­lődésügyi miniszter mon­dott búcsúbeszédet a párt és a kormány nevében, a nagy halott ravatala előtt. — Kodály Zoltánnak, a magyar nép világhírű al­kotóművészének halála mélységesen megrendítet­te népünket, az egész ze­neismerő világot — mon­dotta a többi között. — Élete, egész munkássága a hazaszeretet példája. Mi adhatott erőt és biztos iránymutatást hatalmas művén való szakadatlan tevékenykedéséhez? Bar­tók válaszolt erre: »Ko­dály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében». Ennek a jövőnek Kodály cselekvő formálójává vált a felszabadult hazában. Életműve lezárult, de mű­vének élete folytatódik. A magyar művelődésügyi kormányzat nevében ígér­jük, hogy hűségesen őriz­zük ezt az életművet, hogy nemes törekvéseit szocia­lista rendszerünk erejével továbbra is támogatjuk. Tisztelettel, szeretettel adózunk emlékének. Rusznyák István elnök a Magyar Tudományos Akadémia nevében be­szélt. Arra a nagyszerű összhangra mutatott rá, amely Kodály tudomá­nyos és művészi munká­jában megnyilvánul. »A tudomány és a művészet nem lehet meg egymás nélkül«­ — idézte Kodályt. Korokat, kultúrákat átfo­gó, Szintézist teremtő egyéniség volt. Mindazt az indítást, amit tőle nyer­tünk, nem hagyjuk ve­szendőbe menni, hanem az ő szellemében munkál­kodva megőrizzük és egész népünk javára ka­matoztatjuk. Ezt ígéri az Akadémia Kodály Zoltán­nak, aki szerette az aka­démiánkat, úgy, ahogyan mi is szerettük őt. Szabolcsi Bence akadé­mikus, a Zeneművészeti Főiskola professzora, a Bartók Archívum igazga­tója a magyar zenésztár­­sadalom és Vezető intéz­ményei nevében búcsúzott a mestertől. — Utolsó óriása annak a nemzedék­nek — mondotta Kodály­ról —, mely a századfor­duló idején s az utána kö­vetkező évtizedekben megváltoztatta Magyaror­szág szellemi arculatát. Ady Endre, Móricz Zsig­­mond, Bartók Béla nem­zedéke volt ez, a terem­­tőké és felfedezőké, a fal­­törőké és sziklabontóké. Berzsenyi, Kölcsey, Vö­rösmarty és Arany réteg­­ké lört Zeneköltő-testvéré­nek nevezte Kodály Zol­tánt. Tanítványa volt minden m­agyar költő, művész és muzsikus, min­den alkotó szellem, tanít­ványa volt egész Magyar­­ország. Ady »Isten harso­nája« című versét idézte, amelyet Kodály még most, élete végén meg akart ze­­nésítetti. Erre utaltak zá­ró szavai: —­ Az élet és az öröm, ezt hagyta búcsú­szóként nemzetére. Rajeczky Benjamin tu­dományos osztályvezető a legközelebbi munkatársak, a népzenekutató csoport fájdalmát tolmácsolta. Beszélt a többi között Ko­dály nemes internaciona­lizmusáról. A kutatásban is állandó, meleg érdeklő­déssel fordult a rokon­ né­pek, a közeli és távolabbi szomszédok népzenéje fe­lé, végső soron azt a közös hangot keresve, mely nem csak dallarrttípusokat, ho­galmazott igazgatója állt Kodály Zoltán koporsója mellett. Pontosan 11 órakor kez­dődött a gyászszertartás Kodály Székely keserve­sének hangjaival, amelyet a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főisko­la vegyes­kara adott elő Vásárhelyi Zoltán vezénylésével. Ő lezárult, Eze folytatódik, nem lelkeket is egymás közelébe hoz. Mesterünk munkájának legmélyebb alapja a mindent átölelő emberszeretet volt. * A gyászszertartás Ko­­dály-dallamokkal fejező­dött be. A »Hegyi éjsza­kák­ (Árva vagyok című I. tételét) a Leövey Klára Gimnázium Kodály-kóru­­sa adta elő Andor Ilona vezetésével, majd a ne­gyedik tétel — Meghalok — következett a Debre­ceni Kodály-kórus tolmá­csolásában, Gulyás György vezénylésével. A gyászszertartás befe­jeztével Kodály Zoltán érckoporsóját gyászkocsi vitte az akadémiai kö­­röndben levő sírhelyhez. A koporsót tízezrek kísér­ték végig az úton. Kodály Zoltán földi ma­radványainak elhantolá­­sakor a temetésén egybe­gyűltek a Himnusz elének­­lésével búcsúztak a ma­gyar zene nagy alkotójá­tól, majd a sírt a tiszte­let, a hála és a szeretet koszorúi elborították. ------------ - Kodály-­ a szovjet Dmitrij Sosztakovics, a világhírű szovjet zene­szerző megrendülten nyi­latkozik Kodály Zoltán elhunytáról a Szovjetsz­­kaja Kultúrában. Meleg szavakkal méltatja Ko­dály művészetének mély hivatástudatát, népiségét, elismeréssel szól zenetu­dományi és zenepedagó­giai munkásságáról. Szintén a szombati Szov­­jetszkaja Kultúrában je­lent meg Iván Martinov­­nak, az ismert szovjet ze­netudósnak, a Szovjet Ze­neszerzők Szövetsége tit­kárának nagy cikke Ko­dályról. leitatások , sajtóban így élnek a „fehér bau­ xikát nem hiába neve­zik »bauxitvárosnak«: itt közvetlenül egymás mel­lett található a timföld­­gyár meg az alumínium­kohó. Éppúgy, ahogyan a »bauxittelep« — az üze­mi lakótelep —­ modern, emeletes házaiban is köz­vetlen lakásszomszédság­ban élnek a »timfölde­­sek« meg a kohászok. Az ember azt hihetné, hogy életkörülményeik észre- Fejlődő üzem, gy. Faragó Pál 1941-ben ke­rült ide, már a gyár ala­pozásán, építésén is dol­gozott. Nemrégiben vette át a 25 éves jubileumi ju­talmat. Tősgyökeres »tim­földgyári család«: Fara­góné is ott dolgozik, fér­jének 1100—1800, neki mint fajsúlymérőnek, 1200 —1300 forint a havi kere­sete. A 3000 forintból har­­madmagukkal, Vll.-es Ma­rika lányukkal élnek. Ta­­karékosan, ám nagyon szépen, okosan, fokozato­san gyarapodva. Faragó Pál azonban »a háztáji eredmények« felsorolása előtt a timföldgyár fejlő­déséről beszél: — Hosszú volna felso­rolni, mi mindent kap­tunk, mennyivel lett fo­kozatosan könnyebb a munkánk 1949—50 óta. S a fejlődés, úgy látszik, még sokáig nem áll meg. Most éppen egy külső sa­va­zóközpont létesítéséhez kezdenek . Szerelők. Ha elkészül, zárt csőrendszer- kereskedele — Pedig Ajkán nagyon drága ám a piac, főleg a zöldségféle, gyümölcs meg az élő baromfi — jegyzi meg Faragó Pál. —­ A tsz-ek elkerülnek bennün­ket, az őstermelők pedig kihasználják, hogy magas a bányászfizetés. Ehhez srófolják az áraikat, szá­mítva rá, hogy a bányász­­feleségek könnyebben megvehetik a portékát. Egyáltalában nem szem­rehányó hangon mondja, csak egyszerű ténymegál­lapításként. Pontosan úgy, ahogyan Tatabányán, Ino­­tán is a nagyobb jövedel­mű bányászoknak tulaj­donítják a magas piaci árakat. Azt senki sem ál­­lítja, hogy érdemtelenül keresnek sokat, irigység sem csendül ki a száraz megjegyzésekből, ám még­is észre kell venni, hogy arany­­munkásai Az ajkai hitváros vehetően eltérnek, hiszen az előbbiek átlagkeresete az üzemi statisztika sze­rint 1740, míg az utóbbia­ké 2050 forint. Ez az anyagi különbség azon­ban egyáltalában nem lát­szik meg a háztartások berendezésén, bútorzatán. Ilyen »külső jelek« alap­ján nehéz lenne megkü­lönböztetni, ki kohász és ki timföldgyári,­ arapodó emberek­ ben jön majd a sav és a lúg, nem szenvedünk töb­bé kellemetlen kigőzölgé­süktől. Épül egy hatalmas központi fürdő is. És ez­után jön még a java: az idén megkezdik a gyár nagyarányú bővítését, há­la a magyar—szovjet alu­mínium-egyezménynek, amely zöld utat nyitott a timföldgyártás óriási fel­lendülésének. Áldás lesz ez az egész környéknek, hi­szen sok száz új ember­nek ad majd kenyeret. Nem is akármilyet! Ven­déglátóm alig leplezett büszkeséggel mutogatja, mire mehet szorgalmas munkával az idő folya­mán egy-egy »­timföldes család­». Szépen berendez­ték a két szobát — 113 forintot, fizetnek az össz­komfortért, amelyből csak a központi fűtés hiány­zik, ám hamarosan ezekbe a házakba is bevezetik —, megvan a mosógép, centrifuga, hűtőszekrény, televízió.­ ­ és politika némi ellentét feszül a két értékes munkásréteg kö­zött, éppen a piaci árak következtében. Amelyek nem azért magasak, mert a bányászok jól keresnek, har­em az állami kereske­delmi hálózat elégtelen­sége, meg a környékbeli tsZ-ek fejletlen üzleti ér­zéke, nem eléggé célszerű és eredményes gazdálko­dása miatt. Amint bősé­gesebben kerül friss zöld­ség, baromfi, gyümölcs az iparmedencék elárusító­­helyeire, természetszerűen csökkennek a piaci árak, ezáltal megszűnik az el­lentét nemcsak bányá­szok és kohászok, tim­földgyáriak, hanem — mert ma még ez is érez­hető —­ ipari munkások és parasztok között is. a he­lyes kereskedelmi tevé­kenység kialakításának, a tsz-ek erősítésének, a kö­zeli piacok iránti érdek­lődésük felkeltésének te­hát politikai tartalma, je­lentősége is van: a mun­­kás-paraszt szövetség erő­sítése. Faragóék szomszédja, Egyed Kálmán csapolás­­vezető a kohócsarnokban. Felesége présgépen dol­gozik, amióta megtelepe­dett itt a VTRGY részle­ge, szerencsésen enyhítve a környék asszonyainak, lányainak elhelyezkedési gondjait Egyedek összjö­vedelme közel ezer fo­rinttal magasabb, mint az előbbi családé. Nekik is megvan már mindenük ami a kényelmes, barát­ságos otthonba szükséges. Keresetük egy része Laci fiuk meg az édesapja to­vábbtanulására megy. Mindketten a Veszprémi Színesfémipari Techni­kumba járnak, a gyerek az első osztályba, min­dennap, a papa pedig hat- Összekapcsol Közben ránk sötétedik s a meghitt esti hangu­latban Egyed Kálmán egyszer csak arról kezd beszélni, mi az, ami ag­gasztja őt is, munkatár­sait is. — Az utóbbi időben el­­hidegedett egy kissé a kapcsolat közöttünk és egyes vezetőink között. Amikor a mezőgazdaság átszervezése folyt, rend­szeresen jártuk együtt a vidéket, mi munkások, a mérnökökkel, osztályve­zetőkkel, a legnagyobb egyetértésben, hiszen va­lamennyiünket hővített a nagy, közös cél. Persze, az együttléttel vele járt az is, hogy tegező vi­szonyba kerültünk, s a jól végzett munka után rend­szerint összeültünk egy kis baráti beszélgetésre. , Ezek az összejövetelek, állítom, nemegyszer több jó ötletet adtak, megfog­hatóbb hasznot hoztak az­­ üzemi munkának, mint , némelyik termelési ta­nácskozás. — Ma már viszont, saj­nos, csak ez az utóbbi, , hivatalos kapcsolat ma­radt meg .,, Ha mérnök, , osztályvezető barátaink — , tisztelet a kivételnek — , lejönnek hozzánk, szótla­­­­nul, ahogy mi mondani Szoktuk, »lábujjhegyen« ’ mennek el höztunk. Én nem szólhatok, nekem­­ még kijár a szervusz, de vrjadikba, hetenként egy­szer, a felnőtt tagozatra. —­ Úgy tudom, tanulás, továbbképzés tekinteté­ben mi jutottunk leg­messzebb az alumínium­­kohászatban — tör ki be­lőle az ajkai büszkeség — Talán azért, mert ná­lunk igen sok a törzsgár­dista: a kohászok 90 szá­zaléka már legalább tíz éve itt dolgozik. Jóma­gam a 18. évemet töltöm a csarnokban, bizony kohásztársaim szin­te naponta panaszkodnak, hogy őket sokszor már üd­vözlésre sem méltatják ugyanazok, akiket né­hány éve még olyan közel éreztek magukhoz.­­• Ne értsen félre, nem egyéni sérelem, kisebb­rendűségi érzés szól belő­lem, hiszen magam is fé­­lig-meddig már műszaki képzettségű ember va­gyok. De mint kommu­nista, úgy érzem, ha má­sutt is tapasztalható ilyen elkülönülés, az nem hasz­nál az ország érdekének, ezért valahogyan változ­tatni kell rajta. Kétségtelenül. Nem vé­letlenül jegyezte meg Pad­ragi József szb-titkár elő­zőleg Inotán: »Szerintem az új mechanizmus csak akkor éri el a célját, ha munkások és műszakiak, gazdasági vezetők így vágnak nekik — és két kezét összekulcsolva mu­tatta, hogy az összefogás­ra gondol. Ez a kifejező mozdulat éppen úgy figyelmeztetés volt, mint Egyed Kálmán megjegyzései. Népfront­politikánknak szólt, na­gyon is időszerűen. Hi­szen az előttünk álló fel­adatok cseppet sem kiseb­bek, mint annak idején a mezőgazdaság szocialista átszervezése volt. A közös munka alapja, a cél, a tartalom tehát megvan, s ha az együttműködés for­mája meglazult volna közben — akkor csak ér­zelmileg is —, meg kell találnunk az új formát Nem engedhetjük, hogy az ujjak szétváljanak, amikor összekapcsolódá­sukra van szükségünk. Országszerte. i­ siótló ujjakkal Faragó Pál (Péterfay Endre felvétele) Régóta foglalkoz­tatja az a panasz a fővárosi Hajtómű­és Felvonógyár szer­­számélezőit, amit legutóbb szerkesztő­ségünkhöz írt levelükben közöltek. A »12­lkeseredett szerszámélező« — így írták alá levelüket — arról tájékozta­tott bennünket, hogy munkahelyükön »baj van­« a porelszívó berendezéssel. Ennek a helyzetnek káros következmé­nyeit már három éve szóvá tették, de mind ez ideig semmi intézkedés nem történt panaszuk orvoslására. Bár ígé­retet bőven kaptak az üzem vezetőitől, azonban minden maradt a régiben. A panasz lényege: a szerszámélező műhelyben csupán egyetlen porelszívó van, s erre négy gépet kötöttek rá. Ugyanakkor nyolc további gépnek egy­általán nincs porelszívója. Tetézi a bajt, hogy az egyetlen elszívó is gyengén mű­ködik, így a dolgozók kénytelenek na­ponta beszívni a poros levegőt. Leve­lükben azt kérik: legyünk segítségükre, és hívjuk fel az illetékesek figyelmét nehéz helyzetükre. »Mérjék fel műhe­lyünk porszennyeződését és akkor meg­győződhetnek arról, hogy milyen körül­mények között dolgozunk ...« Első olvasás után sem kételkedtünk a panasz jogosságában, annak ellenére, hogy név szerint nem írták alá a leve­let. Ezeket a sorokat megkülönböztettük a többi, névtelen társától, ami szórvá­nyosan bár, de azért hetente itt-ott fel­bukkan szerkesztőségi postánkban Név­telen levelekkel ugyanis nem foglalko­zunk, kivételt képeznek azok a bejelen­tések, melyekből kiérződik a panasz vagy a probléma közérdekű jellege. Azért is figyeltünk fel a 12 szerszám­élező panaszára, mert az egyszerű, koc­kázott füzetlapra írt sorok olyan mun­káskezektől származtak, melyek ritkán nyúlnak írószer után, de ha erre mégis sor kerül, akkor feltétlenül komoly in­dítéka lehet, ahogyan ez esetben is tör­tént. »Minekünk is éppoly drága az egészségünk, mint azoknak az illetéke­seknek, akik nemtörődömsége miatt ilyen körülmények között dolgozunk.« Így fejeződik be a levél, melynek utó­irataként még egyszer mielőbbi vizsgá­latot és intézkedést kérnek tőlünk. Kérésünkre a Vas- és Fémipari Dol­gozók Szakszervezete budapesti bizott­sága foglalkozott a 12 szerszámélező pa­naszával. A szakszervezettől a napok­ban kapott válasz igazolta a levélírókat. A helyszínen tartott vizsgálat alapján megállapították, hogy a panasz jogos. Az élezőgépeken, a hiányos elszívó be­rendezés miatt, munkavégzés közben por keletkezik, mely ugyan szilikátot nem tartalmaz, de zavarja a látást, és kellemetlen érzést idéz elő. Tényként azt is megállapították, hogy a problé­ma műszakilag megoldható. A szakszervezet a szerszámélező mű­hely dolgozóihoz írt levelében arról is tájékoztatta az érdekelt munkásokat, hogy a Hajtómű- és Felvonógyár főmér­nökével megbeszélést tartottak a szük­séges intézkedések meghozatalára, így abban állapodtak meg, hogy a vállalat két héten belül tartozik írásban vissza­igazolni, hogy mennyi időn belül tesz­nek hathatós intézkedést.­­Ellenkező esetben a gépek üzemeltetését felfüg­gesztjük.­ Az idézőjelbe tett mondattal zárja levelét a szakszervezet munkás­­védelmi felügyelője. Reméljük, ez egy­részt megnyugtatja a 12 szerszáméle­­zet, másrészt pedig intézkedésre kész­teti a vállalat illetékeseit. A három éve húzódó probléma és pa­nasz így került a nyilvánosság elé, re­mélve, hogy a dolgozóknak nem kell to­vábbi harminchat hónapig várakozniuk, és a porelszívó berendezést mielőbb megkapja a műhely ... Samarjai Tibor Heti postánkból Igények­re­ ­sti kivilágítás idején búcsúzom Egyedektől. A város külső részein még elég gyéren sorakoznak a lámpák, s némelyik út­szakasz bizony a sár miatt szinte járhatatlan. Ajka közigazgatásilag város ugyan, ám gyakorlatilag még sok minden hiányzik a városiasság kellékeiből. Eléggé fejletlen például az üzlethálózat, kevés a kul­turális intézmény, a szó­rakozási lehetőség. Külö­nösen azok érzik a vi­szonylagos elmaradottság hátrányait, akik nem a »bauxittelepen«, hanem a külterületeken telepedtek le. A jövőt illetőleg azon­ összú távra van cseppet sem borúlá­tók, örömmel emlegetik, milyen sok lakás épült az­ elmúlt években, s éppen ebből következtetnek ar­ra, hogy ott, ahol ilyen intenzív fejlesztési prog­ramot valósít meg az ál­lam, előbb-utóbb sor ke­rül a tööbbi közérdekű, kommunális beruházásra is. És ha ezt olykor kissé türelmetlenül sürgetik, az a sajátos »bauxitos öntu­datból« fakad: abból, hogy tudják, a további fejlődés alapja is a vörös bauxitrög, amelyben a »fehér arany« rejlik." Miklós Dezső (Következik: Új kor­szak küszöbén)

Next