Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)
1970-02-14 / 38. szám
Néhány kupac salak i WEKERLE-TELEP A egyik feltúrt utcácskájában sétáltam a barátommal. Az úttest szélén, lefektetésre kész gázcsövek mentén a „főütőér*, hosszú, mély árok, belőle minden házhoz egy-egy „hajszálerecske”, mellékárok vezet. Tetején kis tahiddal, hogy a járdán zavartalanul közlekedhessenek addig is, amíg a vezetéket bekötik a lakásokba. Hetek óta figyeltem, mennyit kínlódtak a vattaruhás emberek a keményre fagyott földdel, tűrve a hideget, a hóvihart, az esőt, hogy végül is centiméternyi pontossággal alakítsák ki a hálózatrendszer helyét. S lám, némelyik árkocska máris félig megtelt hamuval, salakkal, szeméttel. Lapátolhatnak az emberek még egyszer, csak azért, mert ugyanaz a tulajdonos, aki szívrepesve várja a gázt, lusta két lépéssel tovább menni és az úttestre tenni a szemetesedányt. Bosszús kifakadásomra barátom mosolyogva legyintett: „Menj már! Ezen mérgelődsz?” Ezen is. Természetesen jóval kevésbé bosszankodom, mint például az utcánk sarkán álló telefonfülke miatt. Havonta legalább kétszer kell javítani, mert hol az üvegét törik ripityomra, hol a kagyló zsinórját vágják el „ismeretlen tettesek". És hány telefonfülke osztozik ebben a sorsban! Hány villanykörte, neonágó, higanygőzkandeláber esik áldozatául jól irányzott parittyalövéseknek! Menynyi felhasogatott vasúti ülés, megcsonkított szobor, megrongált emlékmű — mint a Szabadsághegyi Széchenyi-kilátó, amelynek korlátja „diákcsíny’ áldozata lett —, mennyi tönkretett park, kitördelt facsemete őrzi az esztelen rombolás nyomait! Újabban, mint a napokban olvastam, már a tehervonatok hátsó, piros jelzőlámpái is a kártevés célpontjai lettek. Szinte kimeríthetetlen ma nyár a szándékosan megrongált tárgyak listája ... IDŐNKÉNT IJESZTŐ számokat közölnek a lapok arról, mennyibe kerül évente csak a vasútnak, vagy a postának a tönkretett értékek pótlása. S ha egyszer a Statisztikai Hivatalnak módja lenne rá, hogy az élet minden területén felmérje — akárcsak egyetlen évben — az effajta károkat, azt hiszem, mindnyájan elképednénka végösszegen. Egészen biztos, hogy több nagy, országos érdekű létesítmény felépítésére futna belőle. De az emberek — mondhatjuk így is: a dolgozó társadalom — haragját elsősorban nem is a rombolás anyagi oldala váltja ki. Aki termel, aki dolgozik, aki alkot, azt mindenekfölött a mások erőfeszítéseinek semmibevevése, az ember legnemesebb tevékenységének, lételemének, a munkának meggyalázása háborítja fel. A legtöbb járókelő, ha éretlen suhancok romboló garázdálkodását látja, nem állja meg szó nélkül. Persze, gyakran megkapja a pimasz, nyegle választ: „Mi köze hozzá? Talán a magáé?” Igen. Enyém, tied, övé a miénk. Minden érték, a vasúti kocsi villanyégőjétől a parkok facsemetéiig. Miénk, valamenynyiünké egyúttal a gond is: hogyan vessünk gátat ennek a már-már pusztító méretű rongálási ,,divatnak”, amelyet zömmel a munkakerülő, semmittevő, vandál huligánbandák követnek? Mindenekelőtt tetten kell érni, le kell leplezni őket. Csakhogy ez már azért sem könynyű, mert cselekményeikkel rendszerint olyan helyen és időpontban garázdálkodnak, ahol és amikor legveszélytelenebbül tehetik. (Jellegzetes példa volt erre két évvel ezelőtt a hegyek között, „madár sem járta” úton fekvő, Vöröskő szikla mögötti kis turistaház barbár szétrombolása. Máig sem felejtettem el a szomorú látványt.) „Hatósági feladat a bűnösök kézre kerítése” — mondják egyesek. Rendőrségünk mindent meg is tesz, ami módjában áll. De ha megsokszorozná apparátusát, akkor sem állíthatna őrszemet éjjelnappal minden telefonfülke, vagy lámpaoszlop mellé. Nekünk kell, mindnyájunknak, éberen figyelnünk, óvnunk közös értékeinket. Véleményem szerint a KISZ-esek, a becsületes munkásfiatalok is szívesen vállalnának olyasféle, romantikus „harci feladatot”, hogy szemmel tartsanak egyegy különösen veszélyeztetett területet. Így, társadalmi összefogással, az eddiginél gyakrabban kerülhetne sor a bűnösök felelősségre vonására, mint eddig. FELELŐSSÉGRE VONÁST illetően, sokan — főleg az idősebbek, akik nagyon jól emlékeznek rá, honnan, a pusztulás milyen iszonyatos mélységéből indultunk felfelé 25 évvel ezelőtt — kifogásolják, hogy a nagy ritkán tetten ért huligánok garázdálkodásait többnyire szabálysértésként kezelik, s „megúszszák” némi pénzbírsággal, vagy rövid, felfüggesztett elzárással. S bár az enyhe ítéleteket kifogásolók nem tetszését a felindulás, a harag sugallja, mégis érdemes mérlegelni azt az érvüket, hogy a munkakerülők tulajdonképpen kétszeresen is szabotálják a szocialista építést. Úgy, hogy maguk nem vesznek részt benne, ugyanakkor a mások által termelt értékeket, alkotásokat tönkreteszik. Ilyen érvelés alapján valóban fontolóra lehetne venni, hogy — hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberek elleni garázdaságokat szigorúbban ítéli meg igazságszolgáltatásunk — a közvagyon garázdáit, szándékos rongálóit is, legalább átmenetileg, elrettentésképpen, szigorúbban büntessék. Egyúttal minden esetben hozzák nyilvánosságra az ítéleteket, hogy ezáltal a garázda suhancok megszégyenüljenek. Mert ennek is van visszatartó ereje! A gyökeres megoldás, persze, abban rejlik, hogy mindenki megismerje az alkotó munka örömét, szépségét, gyönyörűségét és nehézségét. Aki csak egyszer megpróbálta a formátlan fémet hasznos alkatrésszé esztergálni, a görcsös fát asztallá, szekrénnyé alakítani vagy kitapasztalta, milyen gyötrelem például kánikulában egy zárt vagonból az oltatlan meszet kirakni — az aligha képes esztelenül tönkretenni a mások munkájának gyümölcsét. » KÖVETKEZŐ NEMZEDÉKEKET már megszabadíthatjuk a romboló ösztönök salakjától, ha a munka — bármilyen értelmes, hasznos munka — megbecsülésére, tiszteletére neveljük őket. De ezt már az óvodában és a családban kell elkezdeni. Miklós Dezső A mi embereink Élet a háromszögben A negyedik évtizedet kezdi a gyárban, és még nincs ,ötven éves. Egyetlen munkahelyet ismer, egyetlen munkahelyen ismerik őt is — a Budapesti Vegyiművekben. Madler Ferenc esztergályost kétezer vállalati dolgozó közül pillanatnyi tétovázás nélkül kapcsolja a telefonközpont, nem kérdeznek „melléket", műhelyt. Pedig nem is egyetlen gyárban leélt harminc esztendejével: a hosszú, egy helyben eltöltött idő csak egy a többi ok mellett, amely ismertté tette ... — Nem vagyok kis pont, mindenki meglát — mondja hatalmas termetére célozva —, és hát sokáig sportoltam, azért... A gyári csapat kapuját védte, és ez szerinte a legjobb alkalom ahhoz, hogy mindenki ismerje. A vegyiművek férfiüzem, de a társak labdaszeretete önmagában még nem szerezhetne meg egy sor olyan kitüntetést számára, amelyek kitartó műhelymunka, szakismeret nélkül sehol sem kaphatók: a vállalat kiváló dolgozója, a nehézvegyipar kiválója, van honvédségi kitüntetése, kiváló újító bronz fokozata. 116 újításáról tudok, bár maga nem ismeri ezt a számot. „Sok volt, nem számoltam” — legyint. A legutóbbira pontosan emlékszik, harmadmagával megoldotta a nagy teljesítményű szivattyúházak régi gondját. — A szivattyúk — saválló acélanyaguk ellenére — hamar tönkrementek. Műanyaggal próbálkoztunk, és sikerült kikísérleteznünk egy igen tartós szivattyú anyagot. Százezer forint feletti megtakarítást értek el vele a gyárnak, de nekik — a nagy darab emberek derűs kedélyével viccelődve emlékezik erre az esetre is —, jobb volt az azonnali pénz, és inkább beérték összesen tizenötezer forinttal. A nagy megtakarítást csak egy év múlva mutatta ki a papír, s ha ezt kivárták volna, nagyobb díjon osztozhatnak. Nem bosszankodik miatta: a nagyobb, a kisebb pénz egyaránt egyszerű vágyakat vált valóra nála. A két lánya eladó sorba cseperedett, minden fillérnek megvan a helye, ezért aztán megint csak mosolyog: „Kitüntetéseket igen, de házat nem szereztem magamnak. Lányaink már férjhez mennek lassan, és mi még mindig az anyámnál lakunk.” Tréfás a megjegyzés, hangja színében humor bujkál, s mint aki legyet hessent el az orra elől, félre is teszi a témát. Mindenki másnak központi kérdés a maga baja, az övéhez hasonló lakáshelyzet többnyire panaszáradatot indít — Madler Ferenc e témából újat sző: kétszer lőtték szét a lakását, ő a gyári romeltakarításról beszél. — Volt mit dolgozni, építeni, ezt a környéket bombázták szét a legjobban: két petróleumgyár, hadianyaggyár is vonzotta a gépeket. Akkor, negyvenötben vagy húszan kezdtük a lakatosműhelyben, most már háromszázan vagyunk. Akkor az egész gyár építése, most „csak” háromszáz műhelyben ember baja és öröme a gondja. Ez is, az is leköti az energiáját, amelyből meggyőződése szerint még bőven marad az újítások, a szakmai elfoglaltságok mellett is. Alaptermészetének tartja a tevékenységet — és nem érdemnek —, minden elismerés alapjának. A honvédségi kitüntetést sem egyetlen, valamilyen különleges feladatért kapta: állandóan részt vesz a gyári légoltalmi munkában, törzsparancsnok. Azt csak tiszta véletlennek tünteti fel, hogy alakulata — műszakiakról lévén szó — nagyszerűen oldja meg a parancsokat. Most valahogy több az öröm, mint a baj a háromszáz embernél, büszkélkedik a legutóbbi sikerrel: a műhelyben kivétel nélkül mindenki órázott a tanyasi iskola tv-jéért. Persze, akadt szólni való is, de ha beszélnie kell, lehetőleg úgy választja meg az alkalmat, hogy ne legyen sok hallgatója. Műhelybizottsági titkár létére beszámolót is csak egyszer tartott, azt is akadozva. Azóta a helyettesére bízza a beszédet. A gyár udvaráról a szülőházára lát: húsz állami szoba-konyhás ház, a régi Kén utcai telep. A gyárral szemközt a sportpálya, amelynek lámpáira büszkébb, mint a futballsikerekre. Az ő kezemunkája emelt — a másokéval együtt —, a régi grundból több pályás sporttelepet. Belőle meg a Kén utcai szülőház és a sporttelep faragott ilyen „gyári medvét”. Az otthon, a sporttelep és az üzem háromszögéből nem nyíltak könnyelmű kitérők. A háromszög aztán felnyílott — ma már a Ferenc körúton lakik a család —, de erősödött a két megmaradt „befogó”. Az üzembe vitte dolgozni a feleségét, a nagyobbik lányát, sőt, a lány férjhez menés után is a családban marad: a kollégája fia köti be a fejét. A kisebbik lány csak éppen azért maradt ki a dologból, mert a gyárnak — férfiüzem lévén —, nincs bölcsődéje és a gyerek gondozónőnek készül. Létrrády Eszter 88 fénykép — és az élmények — Rosszkor jött — közli kertelés nélkül Kinti Dénes, a Budapesti Kábelművek szakszervezeti titkára. — Értekezletre vagyok hivatalos. De, ha futja az idejéből, várjon meg. Hogy ne unatkozzon, adok néhány fényképet a gyári énekkar tallinni útjáról. Érdemes nézegetni őket A „néhány” fénykép, amellyel magamra maradtam, nem több és nem kevesebb, mint 83 darab De — ami azt illeti —, valóban érdemes nézegetni őket. Napfény, derű árad róluk. Tarka népviseletbe öltözött csoportok. Azután a különös kiképzésű tallinni stadion különböző szögből felvéve. Leginkább egy óriás hal szájára emlékeztet. Fényképek tucatjai örökítik meg az utcai jeleneteket. Háztetők — fürtökben lógó emberekkel. Járdaszegély, amit nem is lehet látni a rajta, egymás hegyén-hátán ülő tarka sokadalomtól. A lapos papírdarabkák, a nem is remekbe sikerült képek hatalmukba kerítik nézőjüket. Kissé halvány színeikkel is visszaadnak valamit az esemény hangulatából, más szavába vágva beszélnek. Ki-ki saját élményével egészítve ki a másik mondókáját. — Tavaly júniusban voltunk Tallinnban ezen, az észt nemzeti ünneppel összefüggő kórusfesztiválon. A csaknem száz részvevő közül, mi, kábelgyáriak képviseltük Magyarországot. Ez egyrészt megtisztelő volt a gyári kórusra nézve, de másrészt sajnáltuk, hogy más hazánkfiaival nem oszthattuk meg az élményt. Mi volt az ÉLMÉNY? Az élményt az emberek jelentették — Említhetném az este tizenegykor is tűző napot. Beszélhetnék a képen is látható Stadionról, amelynek pódiumán 25—30 ezer ember ■ fér el egyszerre. De ezek csak érdekességek. Az élményt az emberek jelentették. A nép. . Látta a képeket. Ezek is elárulják a hihetetlen érdeklődésüket. A járda széléről, a háztetőről Virágesővel árasztottak el bennünket. — Nehéz ezt elfelejteni. Attól meg majd leesett az állunk, amikor tört magyarsággal Petőfiidézetekkel köszöntöttek bennünket az utca emberei. Vagy ilyesmivel: Hajrá Vasas! Hajrá Fradi! „A legszebb — életemben.. " — Az utóbbin nem lepődtem meg, de a Petőfiverstől olyan furcsán összeszorult a torkom. Egyszer meg — nem szégyellem — kijött a könny a szememből. Amikor az egész stadion együtt énekelt. Azt hiszem, így képzelhette el az éneklő nép fogalmát Bartók és Kodály. — Milyen nagy tisztelettel emlékeztek meg Bartókról, Kodályról észt barátaink! És néha az volt az érzésem, hogy szellemükből ők többet vettek át, mint mi. Az ember minden idegszálával érezte, mennyire közügy náluk a zene. A nép, illetve a népek zenéje. Tulajdonképpen nem is nekem beszélnek. Egymással elevenítik fel emlékeiket. — Voltunk Leningrádban, Moszkvában is — vált témát Scheer János. — Elmentünk az ottani kábelgyárba. És megint rajtunk volt a sor a csodálkozásban. Ezek a moszkvai munkások úgy kérdezgettek bennünket itthoni dolgainkról, mintha előző nap jártak volna nálunk. Nem vezetőkről van szó. Hihetetlen, hogy az a gépmunkás, akivel én beszélgettem, milyen tájékozott volt. — Miért, és azon nem csodálkoztunk, milyen fegyelmezetten viselkednek vásárlás közben, vagy a trolibuszon? — De ezek már közismert dolgok. Erről már mi is hallottunk, még mielőtt magunk is meggyőződhettünk róla. Lenhardt János lassan visszarakosgatja a 83 fényképet dobozába. — Szóval, nagyon szép út volt — jegyzi meg kis sóhajjal. — A legszebb az életemben. Lukács Mária s’ Az „egyszerű dalos" emlékezik — Nem beszélhetnék valakivel a kórus tagjai közül? — kérdezem a szakszervezeti bizottság adminisztrátorát. Készségesen nyúlt a telefonkagylóért és húszperces tárcsázás, keresgélés után — „hiába, nagy lett ez a gyár” — mentegetőzéssel — „szállít” két tagot. Lenhardt János asztalos csoportvezetőt, a gyári énekkar titkárát és Scheer János tmk-művezetőt, a kórus tagját, „egy egyszerű dalost” — ahogyan később önmagát titulálja. Lenhardt János eleven tekintete a képhalomra téved. — Csak nem ezért jött az újságíró? — kérdezi hitetlenkedve. — Mert annak idején mi voltunk az egyetlen magyar részvevője a tallinni fesztiválnak, de nem is emlékezett meg rólunk a sajtó. — Jobb későn, mint soha — mosolyog elnézően Scheer János. Maga elé húzza a képhalmazt. Nézegeti, forgatja őket. És mesélni kezd. Társa is közbeszól. Egy A gépipar negyedik ötéves terv koncepciójáról tárgyalt a Gazdasági Bizottság A kormány Gazdasági Bizottsága dr. Horgos Gyula kohó- és gépipari miniszter előterjesztése alapján megvitatta a gépipar helyzetét és fejlesztési koncepcióját a negyedik ötéves terv időszakára. A jelentés utal arra hogy a gépipar termelése a harmadik ötéves tervidőszakban évi átlagban 8,4 százalékkal növekszik Különösen a közúti járműgyártás fejlesztése került előtérbe, ennek nyomán a gépipar termelésének és exportjának struktúrája előnyösen változik Kedvezőtlen viszont, hogy a beruházások korlátozott lehetőségei miatt nem sikerült alapvető fordulatot elérni az úgynevezett előgyártmányok és alkatrészek gyártásának fokozásában. A termelékenység 1970- ben előreláthatólag 28 százalékkal lesz magasabb, mint 1966-ben, ami ugyancsak kielégítő. A jelentés az elmaradás okai között említi a technikai felszereltség viszonylag alacsony színvonalát, a nem megfelelő gyártmányszerkezetet, az üzemszervezés fogyatékosságait, továbbá azt, hogy a gépipar nem alakított ki megfelelő munkamegosztást sem hazai, sem külföldi vállalatokkal. A negyedik ötéves tervidőszakra a gépipar fejlesztési koncepciójának lényege, hogy szelektív fejlesztési politikával, a termelés jobb összetételével gazdaságosan elégítse ki az igényeket. Az elgondolások szerint közszükségleti cikkekből 82,5, beruházási javakból 33—43 százalékkal növeli öt év alatt a termelést. A szocialista országokba irányuló export 40—52, a tőkés gépexport 77 százalékkal nő. 1975-ig megváltoztatják a gyártás struktúráját. Csökken a többi között a motorvonatok és hajók gyártása, viszont jóval több integrált áramkör, számítástechnikai berendezés és egyéb korszerű cikkek készülnek majd Meggyorsítják az alkatrészek és részegységek termelését. A gépiparban dolgozók létszámát 50—56 ezerrel kívánják növelni, ennek a többletmunkaerőnek 90 százalékát a vidéki üzemek foglalkoztatnák. A termelékenység az elgondolások szerint 30—31 százalékkal emelkedik. A Gazdasági Bizottság az előterjesztést a további tervezési munka alapjául elfogadta. A GB egyetért azzal, hogy a gépipar szelektív fejlesztési politikával, a gyártmánystruktúra lehető legoptimálisabb megváltoztatásával elégítse ki a hazai és külföldi igényeket. Gondoskodni kell arról, hogy az ország fejlődését intenzívebben elősegítő alágazatok az átlagosnál gyorsabban növeljék termelésüket. Az előterjesztésben előirányzott beruházási keretek véglegesítése előtt a GB álláspontja szerint meg kell vizsgálni a beruházási összegek állami, illetve vállalati forrásainak arányát. Törekedni kell arra, hogy fokozottan vegyék igénybe a vállalati alapokat. Meg kell akadályozni, hogy a népgazdaság szempontjából gazdaságtalanul működő vállalatok nem kívánatos beruházásokra vegyék igénybe fejlesztési alapjukat. A gépipar beruházási politikájának elő kell segítenie a technológia korszerűsítését és az alkatrészgyártás fokozását Az említett feladatokat figyelembe véve a tervegyeztetések lezárása után a negyedik ötéves terv szabályozóival összhangban felül kell vizsgálni, hogy a tervezett beruházások megfelelnek-e a gazdaságosság és a kívánt struktúraváltoztatás követelményeinek. A műszaki fejlesztés gyorsítására célszerű a licencvásárlások fokozása: a licenceket a progresszív ágazatok fejlesztésére kell koncentrálni. A GB határozata az állami és szövetkezeti gépipar kooperációjának továbbfejlesztésére is felhívja a figyelmet. Meg kell például vizsgálni, hogy a mezőgazdasági és építőipari kisgépek, a szolgáltató iparágait gépesítéséhez szükséges eszközök gyártásában az együttműködés milyen formáit lehetne a legeredményesebben alkalmazni. (MTI) Életbe lépett a magyar—lengyel tudományos egyezmény A Magyar Népköztársaság kormánya és a Lengyel Népköztársaság kormánya között a kulturális és tudományos együttműködésről Varsóban 1968. október 31-én aláírt egyezmény megerősítő okiratait dr. Ustor Endre nagykövet, a Külügyminisztérium főosztályvezetője és Tadeuss Hanuszek, a Lengyel Népköztársaság magyarországi nagykövete 1970. február 13- án kicserélte. A megerősítő iratok kicserélése folytán az egyezmény hatályba lépett. (MTI) 1976. február 14 NÉPSZAVA