Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)

1970-02-14 / 38. szám

Néhány kupac salak­ i WEKERLE-TELEP A egyik feltúrt utcács­kájában sétáltam a bará­tommal. Az úttest szélén, lefektetésre kész gázcsö­vek mentén a „főütőér­*, hosszú, mély árok, belőle minden házhoz egy-egy „hajszálerecske”, mellék­árok vezet. Tetején kis tahiddal, hogy a járdán zavartalanul közlekedhes­senek addig is, amíg a vezetéket bekötik a laká­sokba. Hetek óta figyeltem, mennyit kínlódtak a vat­taruhás emberek a ke­ményre fagyott földdel, tűrve a hideget, a hóvi­hart, az esőt, hogy végül is centiméternyi pontos­sággal alakítsák ki a há­lózatrendszer helyét. S lám, némelyik árk­ocska máris félig megtelt ha­muval, salakkal, szemét­tel. Lapátolhatnak az em­berek még egyszer, csak azért, mert ugyanaz a tu­lajdonos, aki szívrepesve várja a gázt, lusta két lé­péssel tovább menni és az úttestre tenni a sze­­metesedányt. Bosszús ki­­fakadásomra barátom mo­solyogva legyintett: „Menj már! Ezen mérgelődsz?” Ezen is. Természetesen jóval kevésbé bosszanko­dom, mint például az ut­cánk sarkán álló telefon­­fülke miatt. Havonta leg­alább kétszer kell javí­tani, mert hol az üvegét törik ripityomra, hol a kagyló zsinórját vágják el „ismeretlen tettesek". És hány telefonfülke osztozik ebben a sorsban! Hány villanykörte, neonágó, hi­ganygőzkandeláber esik áldozatául jól irányzott parittyalövéseknek! Meny­nyi felhasogatott vasúti ülés, megcsonkított szo­bor, megrongált emlék­mű — mint a Szabadság­hegyi Széchenyi-kilátó, amelynek korlátja „diák­csíny­’ áldozata lett —, mennyi tönkretett park, kitördelt facsemete őrzi az esztelen rombolás nyo­mait! Újabban, mint a napokban olvastam, már a tehervonatok hátsó, pi­ros jelzőlámpái is a kár­tevés célpontjai lettek. Szinte kimeríthetetlen ma nyár a szándékosan meg­rongált tárgyak listája ... IDŐNKÉNT IJESZTŐ­­ számokat közölnek a lapok arról, mennyibe ke­rül évente csak a vasút­nak, vagy a postának a tönkretett értékek pótlá­sa. S ha egyszer a Statisz­tikai Hivatalnak módja lenne rá, hogy az élet minden területén felmér­je — akárcsak egyetlen évben — az effajta káro­kat, azt hiszem, mindnyá­jan elképednénk­­a vég­összegen. Egészen biztos, hogy több nagy, országos érdekű létesítmény fel­építésére futna belőle. De az emberek — mondhatjuk így is: a dol­gozó társadalom — ha­ragját elsősorban nem is a rombolás anyagi oldala váltja ki. Aki termel, aki dolgozik, aki alkot, azt mindenekfölött a mások erőfeszítéseinek semmi­bevevése, az ember leg­nemesebb tevékenységé­nek, lételemének, a mun­kának meggyalázása­­ há­borítja fel. A legtöbb járókelő, ha éretlen suhancok rombo­ló garázdálkodását látja, nem állja meg szó nél­kül. Persze, gyakran meg­kapja a pimasz, nyegle választ: „Mi köze hozzá? Talán a magáé?” Igen. Enyém, tied, övé a miénk. Minden érték, a vasúti kocsi villanyégő­­jétől a parkok facseme­téiig. Miénk, valameny­­nyiünké egyúttal a gond is: hogyan vessünk gátat ennek a már-már pusz­tító méretű rongálási ,,di­vatnak”, amelyet zömmel a munkakerülő, semmit­tevő, vandál huligánban­dák követnek? Mindenekelőtt tet­ten kell érni, le kell leplezni őket. Csakhogy ez már azért sem köny­­nyű, mert cselekményeik­kel rendszerint olyan he­lyen és időpontban ga­rázdálkodnak, ahol és amikor legveszélyteleneb­­b­ül tehetik. (Jellegzetes példa volt erre két évvel ezelőtt a hegyek között, „madár sem járta” úton fekvő, Vöröskő szikla mö­götti kis turistaház bar­bár szétrombolása. Máig sem felejtettem el a szo­morú látványt.) „Hatósági feladat a bű­nösök kézre kerítése” — mondják egyesek. Rendőr­ségünk mindent meg is tesz, ami módjában áll. De ha megsokszorozná apparátusát, akkor sem állíthatna őrszemet éjjel­nappal minden telefonfül­ke, vagy lámpaoszlop mellé. Nekünk kell, mind­nyájunknak, éberen fi­gyelnünk, óvnunk közös értékeinket. Véleményem szerint a KISZ-esek, a becsületes munkásfiatalok is szívesen vállalnának olyasféle, romantikus „harci feladatot”, hogy szemmel tartsanak egy­­egy különösen veszélyez­tetett területet. Így, tár­sadalmi összefogással, az eddiginél gyakrabban ke­rülhetne sor a bűnösök felelősségre vonására, mint eddig.­­ FELELŐSSÉGRE VO­­­­NÁST illetően, sokan — főleg az idősebbek, akik nagyon jól emlékez­nek rá, honnan, a pusz­tulás milyen iszonyatos mélységéből indultunk felfelé 25 évvel ezelőtt — kifogásolják, hogy a nagy ritkán tetten ért huligá­nok garázdálkodásait többnyire szabálysértés­ként kezelik, s „megúsz­­szák” némi pénzbírsággal, vagy rövid, felfüggesztett elzárással. S bár az eny­he ítéleteket kifogásolók nem tetszését a felindu­lás, a harag sugallja, mégis érdemes mérlegel­ni azt az érvüket, hogy a munkakerülők tulajdon­képpen kétszeresen is szabotálják a szocialista építést. Úgy, hogy maguk nem vesznek részt benne, ugyanakkor a mások ál­tal termelt értékeket, al­kotásokat tönkreteszik. Ilyen érvelés alapján valóban fontolóra lehet­ne venni, hogy — hason­lóan ahhoz, ahogyan az emberek elleni garázda­ságokat szigorúbban íté­li meg igazságszolgáltatá­sunk — a közvagyon ga­rázdáit, szándékos rongá­­lóit is, legalább átmene­tileg, elrettentésképpen, szigorúbban büntessék. Egyúttal minden esetben hozzák nyilvánosságra az ítéleteket, hogy ezáltal a garázda suhancok meg­szégyenüljenek. Mert en­nek is van visszatartó ereje! A gyökeres megoldás, persze, abban rejlik, hogy mindenki megismerje az alkotó munka örömét, szépségét, gyönyörűségét és­­ nehézségét. Aki csak egyszer megpróbálta a formátlan fémet hasz­nos alkatrésszé esztergál­ni, a görcsös fát asztallá, szekrénnyé alakítani vagy kitapasztalta, milyen gyötrelem például káni­kulában egy zárt vagon­­ból az oltatlan meszet ki­rakni — az aligha képes esztelenül tönkretenni a mások munkájának gyü­mölcsét. » KÖVETKEZŐ NEM­­­­ZEDÉKEKET már megszabadíthatjuk a rom­boló ösztönök salakjától, ha a munka — bármi­lyen értelmes, hasznos munka — megbecsülésé­re, tiszteletére neveljük őket. De ezt már az óvodá­ban és a családban kell elkezdeni. Miklós Dezső A mi embereink Élet a háromszögben A negyedik évtizedet kezdi a gyárban, és még nincs ,ötven éves. Egyet­len munkahelyet ismer, egyetlen munkahelyen is­merik őt is — a Buda­pesti Vegyiművekben. Madler Ferenc esztergá­lyost kétezer vállalati dol­gozó közül pillanatnyi té­továzás nélkül kapcsolja a telefonközpont, nem kérdeznek „melléket", műhelyt. Pedig nem is egyetlen gyárban leélt harminc esztendejével: a hosszú, egy helyben eltöl­tött idő csak egy a többi ok mellett, amely ismert­té tette ... — Nem vagyok kis pont, mindenki meglát — mondja hatalmas terme­tére célozva —, és hát sokáig sportoltam, azért... A gyári csapat kapuját védte, és ez szerinte a legjobb alkalom ahhoz, hogy mindenki ismerje. A vegyiművek férfiüzem, de a társak labdaszerete­­te önmagában még nem szerezhetne meg egy sor olyan kitüntetést számá­ra, amelyek kitartó mű­helymunka, szakismeret nélkül sehol sem kapha­tók: a vállalat kiváló dol­gozója, a nehézvegyipar kiválója, van honvédségi kitüntetése, kiváló újító bronz fokozata. 116 újításáról tudok, bár maga nem ismeri ezt a számot. „Sok volt, nem számoltam” — legyint. A legutóbbira pontosan em­lékszik, harmadmagával megoldotta a nagy telje­sítményű szivattyúházak régi gondját. — A szivattyúk — sav­álló acélanyaguk ellenére — hamar tönkrementek. Műanyaggal próbálkoz­tunk, és sikerült kikísér­leteznünk egy igen tartós sziva­ttyú anyagot. Százezer forint feletti megtakarítást értek el vele a gyárnak, de nekik — a nagy darab embe­rek derűs kedélyével vic­celődve emlékezik erre az esetre is —, jobb volt az azonnali pénz, és inkább beérték összesen tizenöt­ezer forinttal. A nagy megtakarítást csak egy év múlva mutatta ki a papír, s ha ezt kivárták volna, nagyobb díjon osz­tozhatnak. Nem bosszankodik miatta: a nagyobb, a ki­sebb pénz egyaránt egy­szerű vágyakat vált va­lóra nála. A két lánya el­adó sorba cseperedett, minden fillérnek megvan a helye, ezért aztán­­ megint csak mosolyog: „Kitüntetéseket igen, de házat nem szereztem ma­gamnak. Lányaink már férjhez mennek lassan, és mi még mindig az anyám­nál lakunk.” Tréfás a megjegyzés, hangja színében humor bujkál, s mint aki legyet hessent el az orra elől, félre is teszi a témát. Mindenki másnak köz­ponti kérdés a maga ba­ja, az övéhez hasonló la­káshelyzet többnyire pa­naszáradatot indít — Madler Ferenc e témából újat sző: kétszer lőtték szét a lakását, ő a gyári romeltakarításról beszél. — Volt mit dolgozni, építeni, ezt a környéket bombázták szét a legjob­ban: két petróleumgyár, hadianyaggyár is vonzot­ta a gépeket. Akkor, negyvenötben vagy hú­szan kezdtük a lakatos­­műhelyben, most már há­romszázan vagyunk. Akkor az egész gyár építése, most „csak” há­romszáz műhelyben em­ber baja és öröme a gondja. Ez is, az is leköti az energiáját, amelyből meggyőződése szerint még bőven marad az újítások, a szakmai elfoglaltságok mellett is. Alaptermésze­tének tartja a tevékeny­séget — és nem érdem­nek —, minden elismerés alapjának. A honvédségi kitüntetést sem egyetlen, valamilyen különleges feladatért kapta: állan­dóan részt vesz a gyári légoltalmi munkában, törzsparancsnok. Azt csak tiszta véletlennek tünteti fel, hogy alakulata — mű­szakiakról lévén szó — nagyszerűen oldja meg a parancsokat. Most valahogy több az öröm, mint a baj a há­romszáz embernél, büsz­kélkedik a legutóbbi si­kerrel: a műhelyben ki­vétel nélkül mindenki órázott a tanyasi iskola tv-jéért. Persze, akadt szólni való is, de ha be­szélnie kell, lehetőleg úgy választja meg az al­kalmat, hogy ne legyen sok hallgatója. Műhelybi­zottsági titkár létére be­számolót is csak egyszer tartott, azt is akadozva. Azóta a helyettesére bíz­za a beszédet. A gyár udvaráról a szü­lőházára lát: húsz állami szoba-konyhás ház, a régi Kén utcai telep. A gyár­ral szemközt a sportpálya, amelynek lámpáira büsz­kébb, mint a futballsike­­rekre. Az ő kezemunkája emelt — a másokéval együtt —, a régi grund­­ból több pályás sportte­lepet. Belőle meg a Kén utcai szülőház és a sport­telep faragott ilyen „gyá­ri medvét”. Az otthon, a sporttelep és az üzem há­romszögéből nem nyíltak könnyelmű kitérők. A háromszög aztán fel­nyílott — ma már a Fe­renc körúton lakik a csa­lád —, de erősödött a két megmaradt „befogó”. Az üzembe vitte dolgozni a feleségét, a nagyobbik lá­nyát, sőt, a lány férjhez menés után is a család­ban marad: a kollégája fia köti be a fejét. A ki­sebbik lány csak éppen azért maradt ki a dolog­ból, mert a gyárnak — férfiüzem lévén —, nincs bölcsődéje és a gyerek gondozónőnek készül. Létrrády Eszter 88 fénykép — és az élmények — Rosszkor jött — közli kertelés nélkül Ki­nti Dénes, a Budapesti Kábelművek szakszerve­zeti titkára. — Értekez­letre vagyok hivatalos. De, ha futja az idejéből, várjon meg. Hogy ne unatkozzon, adok néhány fényképet a gyári ének­kar tallinni útjáról. Érde­mes nézegetni őket A „néhány” fénykép, amellyel magamra ma­radtam, nem több és nem kevesebb, mint 83 darab De — ami azt illeti —, valóban érdemes nézeget­ni őket. Napfény, derű árad róluk. Tarka nép­viseletbe öltözött csopor­tok. Azután a különös kiképzésű tallinni stadion különböző szögből felvé­ve. Leginkább egy óriás hal szájára emlékeztet. Fényképek tucatjai örö­kítik meg az utcai jele­neteket. Háztetők — für­tökben lógó emberekkel. Járdaszegély, amit nem is lehet látni a rajta, egy­más hegyén-hátán ülő tarka sokadalomtól. A lapos papírdarabkák, a nem is remekbe sike­rült képek hatalmukba kerítik nézőjüket. Kissé halvány színeikkel is visszaadnak valamit az esemény hangulatából, más szavába vágva be­szélnek. Ki-ki saját él­ményével egészítve ki a másik mondókáját. — Tavaly júniusban voltunk Tallinnban ezen, az észt nemzeti ünneppel összefüggő kórusfesztivá­lon. A csaknem száz rész­vevő közül, mi, kábel­gyáriak képviseltük Ma­gyarországot. Ez egyrészt megtisztelő volt a gyári kórusra nézve, de más­részt sajnáltuk, hogy más hazánkfiaival nem oszt­hattuk meg az élményt. Mi volt az ÉLMÉNY? Az élményt az emberek jelentették — Említhetném az este tizenegykor is tűző napot. Beszélhetnék a képen is látható Stadionról, amely­nek pódiumán 25—30 ezer ember ■ fér el egyszerre. De ezek csak érdekessé­gek. Az élményt az embe­rek jelentették. A nép. . Látta a képeket. Ezek is elárulják a hihetetlen ér­deklődésüket. A járda széléről, a háztetőről Vi­rágesővel árasztottak el bennünket. — Nehéz ezt elfelejte­ni. Attól meg majd le­esett az állunk, amikor tört magyarsággal Petőfi­­idézetekkel köszöntöttek bennünket az­ utca embe­rei. Vagy ilyesmivel: Haj­rá Vasas! Hajrá Fradi! „A legszebb — életemben.. " — Az utóbbin nem le­pődtem meg, de a Petőfi­­verstől olyan furcsán összeszorult a torkom. Egyszer meg — nem szé­gyellem — kijött a könny a szememből. Amikor az egész stadion együtt éne­kelt. Azt hiszem, így kép­zelhette el az éneklő nép fogalmát Bartók és Ko­dály. — Milyen nagy tiszte­lettel emlékeztek meg Bartókról, Kodályról észt barátaink! És néha az volt az érzésem, hogy szellemükből ők többet vettek át, mint mi. Az ember minden idegszálá­val érezte, mennyire köz­ügy náluk a zene. A nép, illetve a népek zenéje. Tulajdonképpen nem is nekem beszélnek. Egy­mással elevenítik fel em­lékeiket. — Voltunk Leningrád­­ban, Moszkvában is — vált témát Scheer János. — Elmentünk az ottani kábelgyárba. És megint rajtunk volt a sor a cso­dálkozásban. Ezek a moszkvai munkások úgy kérdezgettek bennünket itthoni dolgainkról, mint­ha előző nap jártak vol­na nálunk. Nem vezetők­ről van szó. Hihetetlen, hogy az a gépmunkás, akivel én beszélgettem, milyen tájékozott volt. — Miért, és azon nem csodálkoztunk, milyen fe­gyelmezetten viselkednek vásárlás közben, vagy a trolibuszon? — De ezek már közis­mert dolgok. Erről már mi is hallottunk, még mi­előtt magunk is meggyő­ződhettünk róla. Lenhardt János lassan visszarakosgatja a 83 fényképet dobozába. — Szóval, nagyon szép út volt — jegyzi meg kis sóhajjal. — A legszebb az életemben. Lukács Mária s’ Az „egyszerű dalos" emlékezik — Nem beszélhetnék valakivel a kórus tagjai közül? — kérdezem a szakszervezeti bizottság adminisztrátorát. Készségesen nyúlt a te­lefonkagylóért és húsz­perces tárcsázás, keres­gélés után — „hiába, nagy lett ez a gyár” — mente­getőzéssel — „szállít” két tagot. L­enhardt János asztalos csoportvezetőt, a gyári énekkar titkárát és Scheer János tmk-műve­­zetőt, a kórus tagját, „egy egyszerű dalost” — ahogyan később önmagát titulálja. Lenhardt János eleven tekintete a képhalomra téved. — Csak nem ezért jött az újságíró? — kérdezi hitetlenkedve. — Mert annak idején mi voltunk az egyetlen magyar rész­vevője a tallinni feszti­válnak, de nem is emlé­kezett meg rólunk a saj­tó. — Jobb későn, mint soha — mosolyog elné­zően Scheer János. Maga elé húzza a kép­halmazt. Nézegeti, forgat­ja őket. És mesélni kezd. Társa is közbeszól. Egy­ A gépipar negyedik ötéves terv koncepciójáról tárgyalt a Gazdasági Bizottság A kormány Gazdasági Bizottsága dr. Horgos Gyula kohó- és gépipari miniszter előterjesztése alapján megvitatta a gép­ipar helyzetét és fejlesz­tési koncepcióját a negye­dik ötéves terv időszaká­ra. A jelentés utal arra hogy a gépipar termelése a harmadik ötéves terv­időszakban évi átlagban 8,4 százalékkal növekszik Különösen a közúti jár­műgyártás fejlesztése ke­rült előtérbe, ennek nyo­mán a gépipar termelésé­nek és exportjának struk­túrája előnyösen változik Kedvezőtlen viszont, hogy a beruházások korláto­zott lehetőségei miatt nem sikerült alapvető fordulatot elérni az úgy­nevezett előgyártmányok és alkatrészek gyártásá­nak fokozásában. A termelékenység 1970- ben előreláthatólag 28 százalékkal lesz maga­sabb, mint 1966-ben, ami ugyancsak kielégítő. A je­lentés az elmaradás okai között említi a technikai felszereltség viszonylag alacsony színvonalát, a nem megfelelő gyárt­mányszerkezetet, az üzem­­szervezés fogyatékossá­gait, továbbá azt, hogy a gépipar nem alakított ki megfelelő munkamegosz­tást sem hazai, sem kül­földi vállalatokkal. A negyedik ötéves terv­időszakra a gépipar fej­lesztési koncepciójának lényege, hogy szelektív fejlesztési politikával, a termelés jobb összetételé­vel gazdaságosan elégítse ki az igényeket. Az elgon­dolások szerint közszük­ségleti cikkekből 82,5, be­ruházási javakból 33—43 százalékkal növeli öt év alatt a termelést. A szo­cialista országokba irá­nyuló export 40—52, a tő­kés gépexport 77 száza­lékkal nő. 1975-ig megváltoztatják a gyártás struktúráját. Csökken a többi között a motorvonatok és hajók gyártása, viszont jóval több integrált áramkör, számítástechnikai beren­dezés és egyéb korszerű cikkek készülnek majd Meggyorsítják az alkatré­szek és részegységek ter­melését. A gépiparban dolgozók létszámát 50—56 ezerrel kívánják növelni, ennek a többletmunkaerőnek 90 százalékát a vidéki üze­mek foglalkoztatnák. A termelékenység az elgon­dolások szerint 30—31 szá­zalékkal emelkedik. A Gazdasági Bizottság az előterjesztést a további tervezési munka alapjául elfogadta. A GB egyetért azzal, hogy a gépipar sze­lektív fejlesztési politiká­val, a gyártmánystruktú­ra lehető legoptimálisabb megváltoztatásával elégít­se ki a hazai és külföldi igényeket. Gondoskodni kell arról, hogy az ország fejlődését intenzívebben elősegítő alágazatok az átlagosnál gyorsabban növeljék termelésüket. Az előterjesztésben előirány­zott beruházási keretek véglegesítése előtt a GB álláspontja szerint meg kell vizsgálni a beruhá­zási összegek állami, illet­­ve vállalati forrásainak arányát. Törekedni kell arra, hogy fokozottan ve­gyék igénybe a vállalati alapokat. Meg kell aka­dályozni, hogy a népgaz­daság szempontjából gaz­daságtalanul működő vál­lalatok nem kívánatos be­ruházásokra vegyék igénybe fejlesztési alap­jukat. A gépipar beruhá­zási politikájának elő kell segítenie a technológia korszerűsítését és az al­katrészgyártás fokozását Az említett feladatokat figyelembe véve a terv­­egyeztetések lezárása után a negyedik ötéves terv szabályozóival összhang­ban felül kell vizsgálni, hogy a tervezett beruhá­zások megfelelnek-e a gazdaságosság és a kívánt struktúraváltoztatás kö­vetelményeinek. A műszaki fejlesztés gyorsítására célszerű a li­cencvásárlások fokozása: a licenceket a progresszív ágazatok fejlesztésére kell koncentrálni. A GB határozata az ál­lami és szövetkezeti gép­ipar kooperációjának to­vábbfejlesztésére is fel­hívja a figyelmet. Meg kell például vizsgálni, hogy a mezőgazdasági és építőipari kisgépek, a szolgáltató iparágait gé­pesítéséhez szükséges esz­közök gyártásában az együttműködés milyen formáit lehetne a leg­eredményesebben alkal­mazni. (MTI) Életbe lépett a magyar—lengyel tudományos egyezmény A Magyar Népköztár­saság kormánya és a Len­gyel­­ Népköztársaság kor­mánya között a kulturá­lis és tudományos együtt­működésről Varsóban 1968. október 31-én alá­írt egyezmény megerősítő okiratait dr. Ustor Endre nagykövet, a Külügymi­nisztérium főosztályveze­tője és Tadeuss Hanuszek, a Lengyel Népköztársa­ság magyarországi nagy­követe 1970. február 13- án kicserélte. A megerő­sítő iratok kicserélése folytán az egyezmény ha­tályba lépett. (MTI) 1976. február 14 NÉPSZAVA

Next