Népszava, 1970. július (98. évfolyam, 152–178. sz.)

1970-07-15 / 164. szám

Szóljon csak a harang! Még csak néhány éve. Hoffer György megállította a lovát, s kedvtelve nézett végig a piros cserepes házakon. Mozdulatlanul ült a nyeregben, mint egy bronzszobor. — Ez a falu sohasem fog kihalni — szólalt meg kisvártatva. — Ebben a községben egyetlen ház sem üres. — Derék útja sincs a falunak! — Nincs, de azért nem fog kihalni! — válaszolta Irsety meggyőződéssel, majd hozzátette: — Jöjjön, meghívom vendégségbe! Nem árt a lovaknak egy kis pihenőt Menekülnek az emberek Nemrég már kényelmesebb közlekedési eszközzel, terepjáróval barangoltam a vidéken. Időköziben Hoffer György is gépre szállt: egy piros Pannóniával száguldozott a mezőn. Amikor a környék körzeti központjában, Ibasán jártam, a fülembe súgták a legújabb „pletykát’: — Hallotta? Hoffer György Szigetvárra költözik! Már házat is szerzett magának! Éppen akkor robogott be Hoffer György a tsz udvarára, a piros Pannóniával. Alig titkolt kajánkodással kérdeztem tőle. ..— Igaz, hogy Szigetvárramegy? Emlékszik, 1998 őszén ... — Hja, az akkor volt! »- válaszolta nevetve. — Miért ilyen sürgős? Levette a bukósisakot, rűegtörölte verejtékes haját, majd legyintett: — Semmi értelme Korpádon maradni többé. Nincs jövője. Hiába dolgozom és kaparok össze egy kis pénzt a tsz-ben, nem érdemes befektetni abban a községben! Igaza volt a brigádvezetőnek : Korpádnak valóban nincs jövője. Több házat lebontottak, nyolc pedig üres. Dudva verte fel az udvarokat, embermagasságú gaz nőtte be a lépcsőket. Múzeumba illő rokkát és fateknőt, mindenféle limlomot rejteget az üres házak mélye. Kidőlt az iskola téglakerítése, eltorlaszolja a járdát, de nem nyúl hozzá senki sem. Minek? Az iskolát már rég bezárták, nincs a faluban gyerek, s lassan nem marad senki sem. Húsz éve még 192-en éltek a községben, ma pedig már csak 65-en. A január elsejei népszámlálás óta öt család költözött el. Akárcsak Hoffer György, már a többiek is kinéztek maguknak egy helyet Pécsett, Szigetvárott, vagy valamelyik város környéki községben. Két év és Korpád nem lesz. Van, aki frissen tatarozott házat hagyott ott. Szinte menekülnek az emberek. 22 ezer tégla — Huszonkétezer téglából építettem fel ezt a házat, uram. A saját kezemmel raktam össze, évekig , gürcöltem, verejtékeztem, s most romboljam le? Dúljam fel? Költözzek el innen és kezdjem elölről az egészet? Mondja uram, miért tették ezt velem? Miért nem szóltak, amikor építkezni kezdtem, hogy ez a falu kihal? Maguknak tudniuk kellett volna!. . Révfalun, az egyik Dráva menti kihaló községben fogadtak evvel a kifakadással. Ismerős volt a panasz, hiszen sokan megjártak már. Felépítettek maguknak egy pompás házat, s mire végeztek, kiderült, hogy a község kihal. Nem maradt más választásuk: lebontották az új házat, kocsira rakták a téglát meg a cserepet és ismét építkezni kezdtek valahol, Pécsett, vagy a környékén. Hány verejtékcsepp tapadt ehhez a „helycseréhez”, hány évük veszett oda az embereknek! Megértettem a kifakadó embert, bár valami mást is eszembe juttatott ez a panasz. Baranya vezetői már a hatvanas évek elején látták, hogy a megye ötszáz lakos alatti községei — mintegy 150 — hosszú távon nem feszített életképesek. Elmentek a falvakba, összehívták az embereket, s tapintatosan, de nyíltan megmondották, községük el fog sorvadni — Micsoda? A mi falunk elsorvad? A mi falunk, amely már. Királyokat, uralkodókat emlegettek ilyenkor, I Ulászlót, Kun Lászlót, vagy IV. Bélát, attól függően, hány évre tudták visszavezetni a falu múltját. Bátor embernek kellett annak lennie, aki sorvadásról mert beszélni abban a hangorkánban. S lám, milyen könnyek felejtenek az emberek, tíz év múlva már vádolnak, hogy nem szólt a megye! S még csak nem is lehet megharagudni érte. Nem lehet megharagudni azokra, akik házuk lebontásával, huszonkét ezer téglával, huszonkétezer verejtékcseppel fizettek a tévedésükért. Nagy ár ez! Csodavárók A kihaló falvak lakói szinte áhítattal beszélnek a bekötőutakról. Ezt hiányolták Korpádon, s minden olyan fogyó faluban, ahol eddig megfordultam. Rossz lóra tesznek, hiszen vannak olyan falvak, melyeket olcsóbb volna áttelepíteni, mintsem utat építeni. Az egész falut, felépíthetnék az út árából, de ők utat kérnek, utat. Kapnak is, a Korpádhoz hasonló legeslegkisebb falvak kivételével. A Dráva menti Sósvertike község például az idén tart útavató ünnepséget. Kivirultak az arcok erre a hírre, hat fiatal házas, illetve házasodni készülő pár fogadkozott ünnepélyesen, hogy csak Sósvertikén építkezik, sehol másutt. Nem hinném, hogy megteszik! Nézzük csak a tényeket. A házak egy része vagy üres, vagy lebontották, s kukoricaföldek zöldellnek a helyükön. A megmaradt 78 ház közül 23-ban csupa 60—90 év közötti öreg él. Az emberi élet pedig véges. Maguk a sósvertikei öregek is emlegetik, hogy szép, nagyon szép házak maradnak majd üresen. Nincs a falunak mozija, mert — a gyér látogatottság miatt — bezárták. Nincs az iskolának felső tagozata, mert kevés a gyerek- Nincs orvosuk, mert nem lehet külön orvost adni egy 300 lakosú falunak. Nincs presszójuk, semmiféle ruhaneműt, még egy pár zoknit sem lehet kapni a falu egyetlen boltjában , s ők hatan mégis építkezni akarnak. Néhány baranyai falu már átesett ezen a vizsgán. Évekig verekedtek az útért, ujjongva fogadták, ám ahogy múltak az évek, megkopott a lelkesedés és meggondolták magukat Egyre többen költöznek és falvakból is, otthagyva csapot-papot, jó utat. Nincsenek e falvak messze Sósvertikétől. Az a négy-öt kilométer, ami a dunántúli falvakat elválasztja egymástól, nem is nevezhető távolságnak. Fantázia ? Realitás! Egy városfelszippant egy járást. Vannak, akik szörnyűlködve emlegetik ezt. Elképzelhetetlennek tartják, pedig....... Huszonkétezer ember él a szigetvári járás nem egészen 50 községében. Körülbelül, a járás közepén helyezkedik el Szigetvár, tízezer lakossal. 1960—1965 között nem volt említésre méltó változás : a környékbeli apró falvak nem nőttek, de nem is fogytak lényegesen, Szigetvár is stagnált. Poros hely volt, csinos, de parányi városmaggal, azon túl pedig falusias utcákkal és házakkal. Nyílt vizű árok szegélyezte például a Sánc utcát, amelyben nyáresti „hangversenyt” tartottak a békák, az öregek kiültek a ház elé és pipázgatva hallgatták. 1966-ban, a Zrínyi-évfordulón várossá avatták Szigetvárt. Két községet kellett hozzácsatolni, hogy meghaladja a tízezres lélekszámot. 1970-ben pedig már csak a vak nem látja, hogy megindult a föld a járás apró falvaiban. Gyűrűidnek 253 lakója volt 1949-ben, ma 12 van. Korpád elvesztette népességének kétharmadát, Ibafa a felét, s a többi is körülbelül az egyharmadát. S ez még csak a kezdet. S Szigetvár.? Megtáltosodott. Az egész várost feltúrták. Százszámra építik az új lakást, víztorony, óriás , strand, új ipartelep stb. épül , ott, ahol azelőtt ólomlábakon cammogott az idő. A városi tanács tervosztályának vezetője nem ihat kávét, mert megtiltotta neki az orvos. TÚL sok kávét ivott a kivitelezőkkel folytatott ,,veszekedések” során. A városnak nincs ellenlábasa a járásban. Egyetlen község sem mutat érdemleges fejlődést. Nincsenek másik „napok”, vonzási központok „Neuton-féle uralmi övezetekkel”. Csak Pécs és Kaposvár a versenytárs. Igaz, hogyan is keletkezhetnének új „napok” a járásban, amikor a legtávolabbi pontja is csak 18 kilométerre van Szigetvártól? Ennyire még egy tízezres város vonzásköre is kiterjed ! Mi következik ebből? Bármilyen „szörnyűség”, a három város — Kapos- Vár, Szigetvár, Pécs — meg fog osztozni a járás apró falvain. Szigetvárról fogják megművelni a járás szántóföldjeit is. A Szigetvárott élő tsz-paraszt reggel felkel, kimegy a fürdőszobába, majd nyakkendőt köt és autóbuszra száll... Fantazmagória? Ma még talán — de nem holnap! Nem nagy távolság az a tíz-tizennyolc kilométer az aszfaltozott utak, az autóbuszok korában ! Még egyszer megkopdul Búcsúzóul nézzünk be a Korpáddal szomszédos Gyürüfűre. Tizenkét ember él még a községben, s ősszel, a betakarítást követően azok is elmennek. Panaszkodnak, mert nappal is bejárnak már a rókák és elviszik a baromfiakat. Kígyók ütöttek tanyát a roskatag házak tövében. Mindez semmiség ahhoz képest, amit egy félig romos, népitlen falu látványa kelt az emberben. Ezért menekülnek a kihaló falvakból. A falu harangját is leszerelik és elviszik. Előtte meghúzzák, hadd szóljon utoljára még! Akik elköltöztek, már nem hallják. Ha hallanák, valószínűleg kicsordulna a könnyük, hiszen abban a faluban éltek sok éven át. De még ha ezüstbe foglalnák is azt a harangot, akkor sem lehetne Pécsről, és Szigetvárról visszacsalogatni őket. Nagyon nagy úr a vízvezeték, a fürdőszoba, a csatornázás! ' - Szóljon csak a harang, hiszen temetésre szólít."- El kell temetni az ezeréves feudalizmus hagyatékát. Magyar László Kihaló baranyai falvak Staféta Moszkvába V. B. Anteskevics, a Jakub Kolas nyomda szótitkára az elmúlt évben hosszabb időt töltött Magyarországon. Találkozásunkkor szóba is került ez a látogatás és ekkor jegyezte meg: — Jó néhány érdekes dolgot láttam Magyarországon. Az élményeket, a tapasztalatokat aztán itthon összegeztük és néhány dolog bevezetését javasoltuk. Önökhöz hasonlóan például mi is arany-, ezüst- és bronzplakettel jutalmazzuk majd a szocialista munkaversenyben kiemelkedőket. Tízezer tonna papír terven felül Ezek a mondatok egy másik beszélgetés közben jutottak eszembe. Ugyanis találkoztunk a papíripari szakszervezet vezetőivel is, ahol sok szó esett a szocialista munkaversenyről. A Szovjetunióban nagyon sokféle formában vetélkednek a vállalatok, üzemrészek és brigádok egymással. Éppen ezértlepődtem meg az szb-titkár szavain, hogy e sokrétűség mellett is újabb és újabb formát keresnek. No, de térjünk viszsza a papíripari szakszervezetben hallottakra. — Nemrég fejeződött be a Lenin születése századik évfordulójának tiszteletére rendezett munkaverseny ’ — tájékoztattak aszakszervezet vezetői. Stafétát indítottunk a Szovjetunió négy oldaláról Moszkva felé. A vállabotot négy nagy album jelképezte, amelybe minden papíripari vállalat beírta eddigi eredményeit és az új munkaversenyben tett vállalásait Előkerülnek a hatalmas, piros albumok is, amelyekbe száztizenkét vállalat írta be „névjegyét”. Április 18-án a négy ,,váltóbot'’ egyszerre érkezett Moszkvába. És addigra — lévén a Szovjetunió hatalmas, ország — már a vállalásokat is értékelhették. Az eredmény tízezer tonna papír, kilencezer tonna cellulóz és ötezer tonna karton — tértsén felül. Öt év alatt másfélszeres termelés De a különböző vállalatok brigádjai is versenyeznek egymással A legjobb brigád legjobb dolgozói aztán jutalomüdülésben részesülnek, és külön egy teljes havi fizetést kapnak. A munkaverseny formái közül különösen feltűnt egy, bár ennek nálunk is " természetesnek "kellene lennie. Elmondották, hogy a fiatalok külön versenyeznek. Amellett, hogy általában igen jó a szakmai kapcsolat a fiatal és az idős generáció között, az esetek többségében a mögöttük álló tapasztalatot és tudást nem lehet egy „súlycsoportba” sorolni. “ És még valami, amit a szakszervezetben hallattunk: a tervek szerint 1971 és 1975 között ■ a bratsztói, az arhangelszki, a Bajkál-tavi és még néhány papírkombinát bő, intésével másfélszeresére növelik a termelést. Ez számunkra már csak azért is lényeges, mert a magyar üzemek jórészt szovjet alapanyag felhasználásával termelnek. Napirenden a nők helyzete . . . . .. ■ ■■ Látogatásunk vége felé találkoztunk Paskov elvtárssal, a kulturális dolgozókSzakszervezetének elnökével. A Szovjetunióban ehhez a szakszervezethez tartozik a nyomdaipar is, mert ahogy ők mondták: „A nyomdászok is művészek, a betű művészeiA beszélgetés rövidesen a női egyenjogúságra terelődött. ■ Itt jegyezte meg Páskov elvtárs: — A harmadik negyedévben szakszervezetünk napirendre tűzi a nők helyzetét. Ez elég fájó pont a nyomdaiparban. Az anyagszállítást automatizálással nagyrészt már megoldottuk, de ott, ahol ez még nem sikerült, saját üzememmel láttam, hogy azasszonyok nehéz fizikai munkát végeznek el, így nem mehet tovább. Szakmailag tovább kell őket képezni, s majd a gépek mellett találunk számukra könnyebb munkát. Célunk,, hogy az egyenjogúság ne csak szóban valósuljon meg. És itt a bérezésre is gondolok ... A magyar delegáció tagjai bólogattak. Valóban, ezen a területen még lehet javítani Magyarországon is. Ugyancsak a kulturális szakszervezetek elnöke jegyezte meg a következőket: — Nagyon örülünk ennek a találkozásnak és annak is, hogy kicserélhetjük tapasztalatainkat. De még nagyobb szükség lenne a munkások közvetlen eszmecseréjére. Vagy’is jó lenne, ha egy-egy magyar vállalati szakemberei érkeznének a mi üzemeinkhez. Az ilyenfajta találkozások az utóbbi időben nem voltak valami gyakoriak. Azt hiszem, ezeket kellene szorgalmazni. Egyetértettünk vele. Mélykúti Attila Végrehajthatatlan ítéletek /SZÍVSZORÍTÓ ÉRZÉS gyermekszájból hallani keserű, felnőtt igazságokat, sorstragédiákat. Ahogy elnéz- Értem a szőke, alig tizenkét éves Istvánt, a gyámügyi előadó íróasztala előtt, a széken kuporogni, arra kellett gondolnom: rossz a rendezés, torz a kép. Ennek a kisfiúnak a téren kellene lógni a labdát, nagyokat rikkantani a srácokkal, jót úszni a strandon és este vastagon kent vajaskenyeret enni, friss hagymával, kakaóval. István közben arról beszélgetett a kontyos, kedves arcú előadónővel, hogy otthon lenni borzasztó. Apu a szobába hozta a ..másik nénit”, ők anyuval és a kisebb testvérével a konyhában laknak. „Sokat elmegyek hazulról, már anyu sem szól ellene, útban vagyunk apunak. Pedig anyué a lakás. Tessék mondani, nem lehetne valahogyan elküldeni onnan aput azzal a nénivel?” Mit feleljen erre a gyámügyi előadó? Ha a kisfiú néhány évvel idősebb lenne, elmondhatná neki, hogy az apját jogerős bírói ítélet tulajdonképpen kitette az anyu lakásából. Hogy már tíz hónapja el kellett volna hagynia a szobát. De megértheti-e egy gyerek, hogy vannak nálunk ma is jogerős bírói ítéletek, amelyeket elszerűen nem lehet végrehajtani? Az ALŐPERES BÍRÓ mondta Hespregi- 1- ben a Pesti Központi Kerületi Bíróságon: a legenyhébb becslések " szerinte legalább két és fél ezer olyan bírói ítélet fekszik az irattárukban, amelyben jól felderített ,indokok alapján csak az egyik elvált félnek ítélték a lakást, szociális szempontok, gyermekvédelmi okok miatt. A másik fél — nagy többségében az apa — azonban nem megy el, marad — és családok százainak, gyermekek ezreinek válik hoszszú hónapokra, sőt évekre pokollá az élete. Lakáspoltika: Igen sokszor használjuk mostanság ezt a kifejezést. Vitatják, magyarázgatják egymásnak az emberek, miként is lesz majd jövő nyártól a lakbérfizetés, mennyire gyorsítható az építkezés üteme: nyugdíjasok kezdik, fontolgatni, cseréljék-e kisebbre nagy lakásukat. Ezekről a bírói ítéletekről sehol sem esik szó. Válóperes ügyeknek számítanak, vetületeik azonban jelentkeznek, részben a tanácsok lakásügyi osztályain, részben — sajnos — a gyermekvédelmi hatóságok ügyeiben. A VIII. kerületi tanács lakásosztályán vaskos, könyvszerű iratcsomót mutatott nemrégiben a fiatal osztályvezető. Egy 160 ezer lakosú kerület minden lakásgondját őrzik a lapok, köztük legalább kétszáz olyan esetet is rögzítettek, amikor a férfi — vagy igen ritkán az aszszony — el kellett volna, hogy hagyja a lakást,, jelenléte nemcsak hogy" ..nem kívánatos", hanem súlyos erkölcsi kárt okoz. „Az esetek egy töredékében lábát lejárva, ezer megalázást elviselve, szerez az asszony a volt férjnek albérletet, befogadó nyilatkozattal — ekkor közbeléphetünk, segíteni, és karhatalommal valóban érvényt szerzünk a bírói ítéletnek” — mondja az osztályvezető. Ritkán, nehezen, szórványosan nyugalmat szerez magának így egy-egy család. Dél fehér holló ma az a főbérlő, aki befogadó nyilatkozattal odavesz valakit. Olyan embert, akiről tudja, hogy bírósági ítélet kötelezi a lakás elhagyására. • TIPIKUS ESeT nem ez.A költözésre kötelezett félnek ugyanis ma száll bád -„játéklehetőséget"’ adnak a legkn különbözőbb rendeletek és fellebbezési lehetőségek. A tanács felszólítja: hagyja el a lakást kijelöltek számára, a törvény szellemének, megfelelően, szükséglakást. Megnézi — fellebbez. A fellebbezés megjárja a maga útját, s valahol, többnyire a fővárosnál — egy másik rendelet szellemében — azt mondják: „Miért is lenne az az ember rosszhiszemű? Nincs ok, hogy rosszabb helyre költözzek, maradjon. Vagy — adjon neki lakást a tanács.” A rosszhiszeműség ugyanis ma igen tág fogalom. Az, hogy egy ember súlyos erkölcsi kárt okoz négy-öt gyermek lelkivilágában, hogy szünet nélkül gyötri egykori feleségét, hogy a lakás falain belül pokollá teszi egy család életét, végső soron, hivatalosan, nem számít rosszhiszeműségnek. Amíg nem követ el bűncselekményt, amíg nem veri félholtra a családját, addig nem „rosszhiszemű", addig maradhat a lakásban, illetve jogvédelmet kap. AZ ASZÓDI NEVELŐINTÉZETBEN egy alkalommal arról beszélt, az iI igazgató, a hozzájuk került gyerek.kék többsége rendezetten lakáskörülmények közül érkezik. Elvált szülők marják egymást jelenlétükben, elképzelhetetlenül sok lelki sérülést őriznek, cinikus, keserű szemléletet olt beléjük az, hogy nincs béke a környezetükben. _Ha tehetném, még abból a kerületből is kitiltanám az iszákos, garázda apát, nemhogy egy lakásban engedjem vele a gyerekeit"’ — mondta, talán nem egészen jogszerűen fogalmazva, de nagyon felháborodva , az egyik nevelőtanár. Más szavakkal ezt mondják a tanácsi lakásosztályokon is, megint más szavakkal az asszonyok, akik hiába lobogtatják,mindenütt a bíróságok ítéleteit. Furcsa ellentéteket takar ez a kétezer egynéhány végrehajtatlan ítélet. A tanácsok ugyanis gazdálkodnak a lakásokkal, nemcsak az új lakásokat osztják el, hanem száz és száz olyan lakással is gazdálkodnak, amely szükséglakásnak, egy személynek megfelelő, családoknak nem. Igen sok esetben megtennék, hogy szükséglakásba kiköltöztetik a családját tönkretevő, a gyerekeitől ,,eltanácsolt” apát, ha nem állana velük szemben a végtelenségig eltartó fellebbezési, vétólehetőség. Ha — s az évek óta egyre szorítóbb gond — nem lenne a mi egyikmásik törvényünk túlságosan is humánus, túlságosan is „megértő” éppen azok iránt, akik embertelenek, akik ártanak a társadalomnak, az embereknek. •I EGYRE NAGYOBB felkiáltójelekkel is jelentkezik ma társadalmunkban a tbi gyermekvédelem. Beszélünk a fiaalkorú, csoportos bűnözés veszélyeiről, kriminológusok, pszichológusok, pedagógusok, rendőri szervek elemzik a gyermekvédelem különböző problémáit, tesznek javaslatokat, intézkednek. Nem is eredménytelenül. Egy ponton azonban — ott, ahol kemény és határozott intézkedéssel kellene eltávolitani a gyermek környezetéből a méltatlan apát — „megáll a tudomány”. A logika és az értelem szembekerül a rendeletekkel. A veszélyeztetett környezetben felnövő gyermekek sorsa ma az egyik legégetőbb pedagógiai és nevelési gondunk. Egyszerűen nem lehet szemet hunyni felette, nem lehet tudomásul vennünk ezeket a végrehajthatatlan bírósági ítéleteket. Tenni kell. Például úgy, hogy most , amikor az új lakásrendeleteket kimunkálják, vegyék a felülvizsgálandók közé ezeket a korlátozó intézkedéseket is. Konzultáljanak a tanácsok gyámügyi és lakásügyi előadóival, vegyék számba pontosan a lehetőségeket. ADJANAK — és adhatnak is — olyan hatáskört a tanácsoknak, hogy gondos mérlegelés után, a bírósági ítéletek tényeit figyelembe véve, kitehessék a lakásokból mindazokat, akik veszélyeztetik, a gyermekeknevelését, akik ilyen, vagy olyan okból méltatlanná váltak a lakás jogára. Nincs ebben az igényben embertelenség. Ellenkezőleg. Az egészséges, új nemzedék érdekében ezt az egyedül humánus lehetőséget mielőbb hivatalosan is meg kell teremteni. Várkonyi Margit NÉPSZAVA 1970. július15 .