Népszava, 1979. április (107. évfolyam, 77-100. sz.)
1979-04-01 / 77. szám
1979. április 1. Házikoszt dobozban Ki emlékszik még a házi sütésű kenyér izére? Hát az otthon köpült vaséra, a hajdani szilvalekváréra? Felgyorsult életünkben mindebből csak a nosztalgia maradt. Amint a városi, háziasszony , sem készíthet mindent maga, úgy a vendéglátóipar is rászorul a háttériparra. Olyan élelmiszeriparra, amely tisztított, előkészített, sőt, előfőzött állapotban bocsátja rendelkezésre a már nyersnek nem is mindig nevezhető nyersanyagokat. Csak ízesíteni és tálalni — ilyenkor, tél végén a hűtőipar választéka sajnos beszűkül — mondja Varga Ferenc, a Metropol-szálló fiatal szakácsa. — Karfiolt, kelbimbót, sóskát alig kapunk, és a konzervipar szállítása sem egyenletes. Napi 1500—2000 adag ételt főzünk, nem lehet mindent az elején kezdeni. 1970-ben fél esztendőt Lipcsében dolgoztam, bizony ott már akkor előbbre jártak ezen a téren, mint mi most Budapesten. Az előkészített élelmiszerek felhasználásának régi híve és aktív propagátora Wirth Gyula, a Pest-Budai Vendéglátó Vállalat igazgatóhelyettese. Nem véletlen, hogy éppen ez a vállalat kezdte meg kerek tíz esztendővel ezelőtt a Gasztrofol-ételek készítését nemcsak a háztartások, hanem a vendéglátás számára is. Az üzemi vendéglátás szolgálatában álló konyháik szabad kapacitását ma is erre használják. Tavaly egymillió adag Gasztrofol-ételt készítettünk, szállítottunk a vendéglátásnak és az élelmiszer-kereskedelemnek — mondja Wirth Gyula. — Ha mindenhová eljuttatnánk, ahol keresik, az igények öt százalékát sem tudnánk kielégíteni. A korszerű vendéglátóipar konyháiban csak a befejező műveleteket szabadna elvégezni: a melegítést, az ízesítést, a tálalást. Nekünk mindegy, hogy az árun milyen zászló lobog, a hűtőiparé, a konzerviparé vagy másé, csak az a fő, hogy legyen. — A Gasztrofol-ételek készítésével ezek szerint az élelmiszeripar hiányosságait igyekeznek pótolni? — Így is lehet mondani. De a feladatot természetesen nem vállalhatjuk át. Éttermeink étlapjáról most például le kellett venni a gombás készítményeket, mert a Duna Tsz nem szállít gombakonzervet. Halat azért sem kínál kellő mennyiségben a vendéglátás, mert annak előkészítésével senki sem foglalkozik, a konyhákban pedig nincs ember idő, lehetőség a hal tisztítására. Miért egyhangú az étlap? Nem ilyen sötét az a kép, amelyet Benics László, a Belkereskedelmi Minisztérium osztályvezetője ad a helyzetről: — Szerintem látványos az elmúlt tíz év fejlődése. A hatvanas évek végén még semmilyen előkészített nyersanyag nem állt a vendéglátás rendelkezésére. Ezzel szemben ma mélyhűtött hasábburgonyából az egész országot ellátja az ipar, a csak melegítésre, ízesítésre szoruló levesek, főzelékek sorát lehet beszerezni, van mélyhűtött szilvásgombóc, túrósgombóc, kazetta, zöldborsó, hogy csak néhány példát említsek. — Véleménye szerint az élelmiszeripar kielégíti a vendéglátás igényeit? — A karotta és a zöldborsó még nem készétel; hogy például finomfőzelék legyen belőle, ahhoz fehérrépát kell tisztítani, aprítani, s az ételt megfőzni. A konzervipar nekünk is olyan kis dobozokat szállít, mint a háztartásoknak, holott egy nagy konyhán még a 30—50 dobozt kibontani is időigényes feladat. További gond, hogy ezeknek atermékeknek a szállítása sem elég folyamatos. Az előkészített nyersanyag hiányában a vendéglátóipar kénytelen megrövidíteni az étlapot. Jellemző: öt éve kérünk az ipartól mártásokat, csak most készült el három technológiája. Előkészített napanyagokat Lassan járunk, de nem érünk tovább. A vendéglátás konyháin olyan kevés a munkáskéz, hogy sok helyütt a felszolgálókat igyekeznek rábírni: szabad idejükben segítsenek az ételek előkészítésénél. Meglehet, aki vendéglőben vagy üzemi konyhán étkezik, vegyes érzelmekkel olvassa e sorokat. Nem ételgyári, hanem házias kosztra vágyik. Az idegenkedésnek van némi alapja: a felmelegített konzerv a legkitűnőbb ízesítéssel, a legjobb szakács konyhájában sem lesz olyan, mint anyánk főztje. De a munkaerőhelyzet, sőt, a társadalmi munkamegosztás előrehaladása is azt követeli, amit a megszólaltatott szakemberek: magas fokon előkészített nyersanyagokat, alapanyagokat a vendéglátóipar számára. . .. . Gyerekeink és unokáink talán majdúgy emlékeznek a mélyhűtött szilvásgombócra, mint mi a házi sütésű kenyérre. Gál Zsuzsa Huba betont is szállít Tájkép komppal Lassan felszáll a reggeli köd, s előbukkannak az egymásnak hajló hegyek Visegrádnál, a Duna-kanyarban. Nyugodt csendes egyelőre a vidék, mint bármelyik kora tavaszi hétköznapon. Szezon előtt kevés a turista, az üdülő, zárva még a lángossütő, a burkás, az üdítős kioszk is. De ezért nem állt meg teljesen az élet. A partmenti települések már a nyárra készülnek, hogy ha megindul a vendégjárás, helyén legyen minden. A nagymarosi kikötőből éppen indulni készül egy hajó, a Délibáb. Valamikor személyszállító volt a 160 lóerős motoros, ma már csak teherhordáshoz, vontatáshoz használják, öt főnyi legénységével naponta ingázik Budapest és Szob között. — Pontonokat viszünk a kikötőkbe, mi is az idényre készülünk — mutatja Papp József kapitány. Harminc éve hajózik. Ismeri ezt a folyót Regensburgtól egészen a Fekete-tengerig. A Duna vize enyhén fodrozódik a fel-feltámadó szélben, csak az induló hajó lapátja ver nagyobb hullámokat. A hajóállomás még kihalt, a váróterem zárva, egymás hatán fekszenek a padok. A pénztár mellett hirdetmény lóg. ..A PKJV (Pest megyei Kishajózási és Javító Vállalat — D. L.) révmatrózokat felvesz. Jelentkezés ...” — Közeleg a nyár, a nagy forgalom, az ember meg kevés — mondja Pék Jánosné pénztáros. — Láthatja, most alig akad dolgom, akkor meg kanyarog a sor az ablak előtt. Megérkezik a komp. Nagymaros és Visegrád között jár, napjában több mint harmincszor jár, egész évben. Csak akkor nem indul, ha a folyón beáll a jég. Társaival, a majd két tucat Pest megyei komppal együtt hídpótló szerepe van. Nemcsak a személyforgalomban jelentősek: általában 40—50 tonnányi terhet vihetnek magukkal. Kis motorosok vontatják őket, mint például a Huba, a Nelly, a Szód vagy a Lágymányos. A váci Toldy Miklós a legnagyobb közöttük. — Itt Visegrádnál a komp különösen fontos, mert munkásokat is szállítunk, egyik partról a másikra — magyarázza Herédi István hajóvezető, aztán a kormány mellé lép. Felbőg a duda, az indulást jelzi. — Reggelente összejön 100—120 ember is. Már mind ismerjük egymást, beszélgetünk, míg átér a komp a túlsó partra. Ilyenkor, nap közben alig van meg forgalom, nyaranta meg előfordul, hogy nem győzünk elégszer fordulni — egészíti ki Raszler János vezető révész. Csontos, napszítta arcú ember, régi hajós. Tizenöt éve ingázik a partok között. — Bizony így van — bólogat Jung József. — Én is úgy kerültem ide. Kellett az ember, a pénz se volt rossz. Ha elég utas van, még szórakoztató is. De azért nehéz munka ez. Nekünk mindig ki kell menni a vízre. Még akkor is, mikor a széltől meg a fagytól télen elzsibbad az ember arca. Ők hárman irányítják a kompot. Közel háromszáz embert vihetnek egyszerre, de most csak nyolcan utazunk, meg egy kocsi. A gyorsaság a vízállástól, a sodrástól függ. Ha nagy a víz, eltelik tíz perc is, mire átér az utas. Lassan közeledik a part, egyre szélesebben rajzolódnak ki a vár körvonalai. A motoros irányba fordítja a kompot, orral az enyhén emelkedő feljáró felé. Aztán leeresztik a hidat, a kocsi kigördül. Már várnak bennünket, betonszállító autók készülődnek a túlsó oldalra. A révészek pihennek egy kicsit, aztán jöhet a következő „kanyar" . . . Deáki László Kormány, állásban Visegrád és Nagymaros között (Fejér Gábor felvételei) ! & A kikötés pilanata NÉPSZAVA Ezt az épületet, ahol ezeket a sorokat írom, sebektől vérezve is a szíve utolsó dobbanásáig védelmezte a spanyol szabadságharc hőse. Mező Imre, a budapesti pártbizottság akkori titkára, s vele együtt a pártmunkások, a sorkatonák. A szovjet emberek, Lenin pártjának fiai nem sajnálták saját életüket is feláldozni, hogy hű társakként, vállvetve, együtt küzdve megvédjük szocialista vívmányainkat. Megértheti hát országvilág, hogy pártunk töretlen internacionalizmusa marxista-leninista eszméinken, meggyőződésünkön kívül legmélyebb emberi érzéseinkben is gyökerezik. Nincs olyan erő, amely letéríthetne minket internacionalista, elvhű utunkról, hiszen a magunk sorsa volt a próbaköve mindazoknak a tapasztalatoknak, amelyeket így összegezhetünk: nemzeti boldogulásunk egyetlen lehetséges útja, a szilárd hűség a testvéri szocialista országok nagy családjához, testvérpártjainkhoz. Nyugaton politikai, ideológiai-eszmei ellenfeleink — köztük tapasztalt államférfiak is — nagyon sokan egyszerűen nem értik sikereink titkát; rejtélyként kezelik, illetve ehhez ülő ,,magyarázatokkal” igyekeznek indokolni, hogyan vált a fasiszta Magyarország, Európa egyik leges tír*‘tr*‘ vffffiktt maradottabb országa, magabiztosan haladó, a fejlett szocialista társadalom felépítését közeli célként kitűző népköztársasággá. E tagadhatatlanul történelmi értékű győzelem valóságos indoka pedig szinte kézenfekvően magától értetődik. Pártunk, amely a felszabadulás első percétől a munkásosztály forradalmi élcsapatához méltóan küzdött a hatalomért, vezető szerepét úgy tölti be, hogy a hatalmat nem célnak, hanem eszköznek tekinti a szocialista építés, a dolgozó nép szolgálatához, így sikerült a felszabadulás után romjaiból felépíteni, az éhezésből, a mérhetetlen nincstelenségből kivezetni az országot. így születhettek újjá ősi településeink, köztük hazánk fővárosa, a majdnem teljességgel elpusztult, egyetlen híd nélkül maradt Budapest, így, közös összefogással születtek új gyáróriások. Ezen az úton haladva jutottunk el a magyar falu szocialista átalakulásához is, így vált visszafordíthatatlanná népünk sorsa, a szocializmus, az emberi méltóság társadalma. Ez a magyarázata annak, hogy a fejlett szocializmus felépítésének lelkesítő feladata — amelyet a XI. kongresszus szabott meg — nemcsak a párt programja, hanem egész dolgozó társadalmunk közös, nagy ügyévé vált. Nem kevesebbre vállalkoztunk, minthogy maradéktalanul valóra váltjuk mindazokat a célokat, amelyekért elődeink hat évtizeddel ezelőtt, a Tanácsköztársaság idején és utána is töretlenül küzdöttek, s ha kellett, az életüket is áldozták értük. A nagyszerű cél — a fejlett szocialista társadalom — megvalósítása azonban tengernyi gonddal jár együtt és embert próbáló helytállást követel ma is. A mi felfogásunk szerint a szocialista építésnek együtt kell járnia az emberek életkörülményeinek szüntelen, javításával, kulturális, szellemi felemelkedésük mind gazdagabb biztosításával. Tehát együtt kell járnia azzal is, hogy a dolgozó ember valóban a mai kor emberéhez méltó otthonhoz jusson. A nagy anyagi áldozatok és erőfeszítések árán megvalósuló lakásépítési kormányprogram a szocializmus egyik győzelme fővárosunkban, mégis jól tudjuk, hogy a következő ötéves terv ilyen ve diktárid és frondv natkozásban is még nehezebb erőpróbák elé állít majd valamennyiünket. Városunknak mindenre kiterjedő, pontos tervei vannak a holnapra és a távoli jövőre, de ezek megvalósulásával is számolnunk kell azzal, hogy sok család lakásreményei egy időre remények maradnak csupán. Az élet tapasztalatai azt bizonyítják, hogy még a nehezen kivívott sikerek is új meg új gondokat szülnek és nem ígérhetjük, hogy a holnap nem állít valamennyiünket még nehezebb erőpróbák elé. Mégis bizonyosak vagyunk abban, hogy sikeresen túljutunk a még nehezebb feladatokon is, elérkezünk az önmagunk elé tűzött céljainkhoz. Erre biztosíték, hogy harcedzett lenini pártunk történelméhez, elhivatottságához méltóan irányítja és vezeti a már szolgáló, s a holnapot formáló küzdelmeinket. PAIZS GÁBOR, az MSZMP budapesti bizottságának osztályvezetője 3 Budapest tavaszai Nekünk, budapestieknek ezer becéző szavunk van a mi öreg, de szüntelenül megifjodó szép városunkra. Például gyakran emlegetjük, hogy a kék Duna gyöngye, nem egyszer nevezzük az ország szívének; költőink tiszta szerelemben csodálatosan megszépülő asszonyhoz hasonlítják, és tisztelettel adóznak neki, mint gyermekeit féltő gonddal óvó anyának. Az igazság az, hogy manapság, amikor nagy időkre, történelmi sorsfordulókra emlékezünk, e büszkeségünk sokkal inkább a nagyon is egyszerű ember vonásaihoz illő megindultságunkat rejti. Hat évtizeddel ezelőtt itt született pártunk, munkásosztályunknak az Az első világháború poklából kitörve Budapesten találtak egymásra az Oroszországból hazatért hadifoglyokból nevelődött forradalmárok, az itthon mind tudatosabban kiutat kereső forradalmi szocialisták és a munkásmozgalom küzdelmeiben elhivatottságukra és elkötelezettségükre rátalált baloldali szociáldemokraták együtt alakították meg a Kommunisták Magyarországi Pártját. E születése első pillanatától kezdve marxi- lenini párt a forradalmi tömegek élére állva, harcukat vezetve megvalósította az első magyar proletárdiktatúrát. A párt és Központi Bizottsága, legelső elnökével, Kun Bélával az élén, történelmileg hihetetlenül rövid idő alatt olyan változásokat valósított meg, amelyek soha nem remélt magasságokba emelték az emberi méltóságot, a termelő munka becsületét. A Tanácsköztársaság idején — a párt tudatos törekvéseinek és harcainak eredményeként — olyan a szervezett, forradalmi élcsapata, amely a marxi-leniai tanításokhoz híven megfogalmazta és zászlajára tűzte népünk legszebb reményeit kifejező ' forradalmi ' céljait. Ünnepeljük az akkor még ifjú pártunk és a szabadságszeretetéről már nem egyszer hősi bizonyságot tett népünk győzelmét, az 1919. március 21-én Budapesten kikiáltott Tanácsköztársaságot, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom harcostársa, a világon első követője volt. S emlékezünk a Tanácsköztársaság harcaiban hősökké vált ifjú seregre: hat évtizede Budapesten bontott zászlót a KIMSZ, pártunk kommunista ifjúsági szervezete, törvények láttak napvilágot, amelyek mai jogrendünkben, a megvalósult és mind sikeresebben erősödő szocialista demokráciánk közepette is tovább élnek. A proletárdiktatúra első rendelkezéseit már áthatotta az igaz emberi humánum, a dolgozók társadalma védelmének, erősítésének tiszteletet parancsoló igyekezete. Ez a magyarázata, hogy a fővárosban élő értelmiség legjobbjai is a párt köré tömörültek és részt kértek, vállaltak a kibontakozó új társadalomért folytatott áldozatos harcból. Így állt a szocialista művelődésügy megteremtésének szolgálatába a filozófus Lukács György, így vállalt fontos feladatokat a zenei direktórium vezetőségében az akkor ifjú Bartók Béla és Kodály Zoltán. Mindössze 133 napig munkálkodhatott a köz- jóért a Magyar Tanácsköztársaság. Az antant hatalmak külső intervenciója megsemmisítette első proletár államunkat. A saját létéért élet-halál harcot vívó fiatal szovjet állam minden igyekezete ellenére sem tudott akkor még fegyveres segítséget nyújtani. Elbukott hát nagy ügyünk, hiába harcoltak az utolsó töltényig, hősies elszántsággal a sokszoros túlerővel szemben a Tanácsköztársaság végső védőiként a budapesti forradalmi munkásezredek, így jutott hatalomra a negyedszázados horthysta fehérterror, a világ első fasiszta uralma. Pártunk leghűbb tagjait, népünk legjobb fiait lemészárolva tört utat magának a bársonyszékig az úri hatalom, amely fennállásának minden percét ártatlanok kiontott vérével tette gyűlöletessé. És ne feledjük: a második világháborúban minden tizedik magyar állampolgár életét vesztette! Fővárosunk minden köve hőseinkről regél. Talán nincs olyan utcánk, melyben ne hullott volna forradalmár elődeink vére. De ugyanezeket a köveket szovjet katonák vére is öntötte; a náci megszállók ellen háztól-házig küzdve ajándékoztak meg minket szabadságunkkal. Azokra a hős ifjakra és lányokra gondolunk, akik már nem lehettek felnőttek, azokra, akik a legtöbbet, a legdrágábbat, az életüket adták hazájuk és az elnyomott népek függetlenségéért, szabadságáért, köztük a magyar nép felszabadulásáért. Hazánk útjai, városaink terei emlékműveket őriznek. Emlékeket és emlékeztetőket. E hősök utódai — az egész szovjet társadalom hatalmas közössége — felszabadulásunk első percétől kezdve mindig mellettünk álltak, küzdelmeink közepette a legnehezebb órákban sem hagytak magunkra soha sem. Mert azokra az órákra is emlékezünk, amikor 1956 októberében véres tort ült az ellenforradalom, kommunistákat gyilkoltak az orvtámadók. És atár,sutiul amért