Népszava, 1980. október (108. évfolyam, 230–256. sz.)
1980-10-05 / 234. szám
8 A hitelesség és a kitalálás„CONCERTO” A RADNÓTI MIKLÓS SZÍNPADON Ha egy népnek grandiózus művésze születik, az mindenkor túllép saját művészi ága nagyságainak a körén, sőt, az egész művészet körén is. A francia Victor Hugo nemcsak író, az olasz Verdi nemcsak zeneszerző, a magyar Petőfi Sándor nemcsak költő. Létezésük, életművük beleivódik mindenekelőtt népük életének az egészébe, jelképességük világméretűvé növekszik, hozzátapad a szabadság fogalmához, meghatározásához. Bartók Bélában ilyen nagyságrendű magyar művész született. Már huzamos ideje nemcsak a huszadik század kimagasló zeneszerzője, hanem szellemiségünk, legjobb tulajdonságaink képviselője, aki méghozzá világszerte érthető nyelven is szól népéhez és más népekhez, mégis magyarul. Érthető, hogy Bartóknak immár tekintélyes irodalma van. Feltétlen tisztessége, szilárdsága, korszerű hazafisága és tőle elválaszthatatlan internacionalizmusa, gondolkodásának és érzelmi világának a mélysége szóra kényszerítette, továbbgondolkodásra ösztönözte a toll magyar művészeit is (továbbá rendezőket, koreográfusokat, képzőművészeket — ezt itt csak érintve). Keres Emil „Concerto” címen egybeszerkesztett önálló műsora a Radnóti Miklós Színpadon — tulajdonképpen Kolumbusz-tojása, következésképp kitűnő, új és időszerű idea. Ifjú Bartók Béla szakértői, Tószegi Zsuzsa zenei szerkesztői közreműködésével szellemes rendszerbe foglalta azoknak a Bartókra közvetlenül, vagy közvetve kapcsolódó zeneműveket, amelyek együtt, mondhatni egy új zenés-irodalmi műfajban, a legtöbbet mondják az emberről és a művészről, akinek jövőre lesz a születési centenáriuma. A műsor legfőbb érdeme, hogy Bartókhoz méltó szerkesztési rendet valósít meg, oly módon — a zenétől kölcsönzött eljárással —, hogy a prózai (értsd: verses) és a zenei idézetek mintegy válaszolnak egymásnak. Nagy László, Illyés Gyula, Weöres Sándor Bartók-versei valóban konszonálnak a szonátai tételekkel — beleértve persze a kijelentésbe a zenében és a versekben felhangzó fájdalmas és erőteljes disszonanciákat. Hasonló érzéssel, érzékkel és érzéssel megválasztott a további (Radnótitól, József Attilától, Juhász Gyulától, Juhász Ferenctől és másoktól származó) irodalmi anyag és a „Gyermekeknek”, a „Medvetánc” stb. zenei részleteknek az illesztése, mintegy rímelése. Nagy — a műsor egészén belül aránytalan — részt kap a Profán kantáta, tartalmi és stiláris illeszkedése azonban kifogástalan. A sajátos arculatú és jellegű összeállítás más variánsa is elképzelhető lenne természetesen — ez nem bírálat. Az már inkább, hogy Bartók nagyszerű leveleiből némely megindító és felemelő részlet abszolút prózája egészséges irányban befolyásolta volna az egészet, fokozta volna hatásosságát és változatosságát. Kínálja magát tartalmilag is, egy önálló est korszerű váltásai érdekében is. Hogy fájó lett volna bármit elhagyni? A fájó elhagyás minden művészi alkotás elkerülhetetlen része — azt est egészének létrehozását ezzel művészi alkotásnak tekintve.Mert az is. A megszólaltatás ugyancsak Keres megfelelően „szikár” eszköztárral, arányérzékkel, kultúrával rendelkezik ahhoz, hogy egy Bartókidézés középpontjába keríthesse magát. Helyesen érezve, hogy ez a műfaji kitalálás nagy riválisoknak (adott esetben Dráfi Kálmán és a kivételes játékkal, ritmusgazdagsággal közreműködő Oláh Ferenc zongoraművészeknek) adja át az érzelmi hatás nagyobbik részét. Egyszerűségében jelképes erejű Schandl Gábornak Ferenczy Béni ismert Bartókplakettjét felnagyító, fénypontokra (fejre, plakettre, zongorára) összpontosító, tónusában sötét színpadképe — s ez nem kezelhető külön Gáspár János higgadt, de feszültséggel teletűzdelt meghatározó rendezésétől. Itt is azt mondom azonban: valahol meg kellene törni a sötétet — Bartók életében és életművében is megtört, a felhangzó muzsikák egyik-másikában kis tombol a fény. Csak igényes műsor támaszt további igényeket. A Radnóti Színpad ezúttal sem formálisan, hanem tartalmilag gazdagon, élményt adó formában emlékeztet egy évszázadra, amely történelmi eseményekben gazdagon múlt el Bartók Béla megszületése óta. Rajk András Keres Emil és Dráfi Kálmán zongoraművész — háttérben Ferenczy Béni felnagyított Bartókplakettje Nemrégiben különös kísérletet láthattunk a televízióban. Az összegyűlt fiatalok előtt levetítették Dárday István Filmregényének egyik rövid jelenetét , ahol is az amatőrszínészek saját szavaikkal, mozdulataikkal élték át a nagyon hétköznapi helyzetet. Ezt követően pedig hivatásos színészek próbálták rekonstruálni a jelenetet — a filmből kigépelt félmondatok, kasza-kócos szavak alapján. A hatás „frenetikus” volt. Hogy úgy mondjam: ez a különös összehasonlítás — a dokumentum-játékfilm, s az amatőrszínészek diadalával ért véget. Hisz a hivatásos színészek jóformán csak dadogtak aszámukra valamiképpen idegen helyzetekben. S azóta is ezt az összehasonlítási eljárást, csak arra használják,hogybebizonyítsák: a hivatásos színézek jobbára alkalmatlanok a dokumentum-játékfilm gondolat és stílus közvetítésére. Ami persze részben igaz is. Bizonyára — sőt, biztos — akadnak olyan filmi helyzetek, amikor hitelesebb az „ismeretlen arc”, a szándék, érzelem és játékstílus —, mint a közismert színész arca, s az esetleges profi megjelenítési módozat. Ám engem csak elszomorított ez az összehasonlítási eljárás. Mert csupán a filmi manipulálás a lehetőséget bizonyította számomra. (Arról nem is beszélve, hogy eleve lehetetlen helyzetet teremtettek a színészeknek.) Különben is nálunk divat valaminek az elsőbbségét — mások lepocskondiázásával bizonyítani. Ez esetben a dokumentum-, vagy dokumentum-játékfilm elsőbbségét, igazságát — a fikciós, azaz a nagyjátékfilmek kárára. Holott a dokumentum és a fikció sohasem állt ellentétben egymással. Sőt. A műtermek hamis díszletvilága elleni lázadás rendszerint a dokumentumfilm megújító forrásához vezetett. Hisz a valóságos élet, a mindennapok árama mindig is erőt és frisseséget kölcsönzött a filmnek, kiváltképp a társadalomkritikai művészeti mozgalmak esetében. Gondoljunk csak az olasz neorealizmusra, az angol free cinemára, a francia újhullámra, vagy a magyar BBS (Balázs Béla Stúdió) kezdetimunkásságára... A felfokozott hitelességigény nemcsak a mozgékonyabb, valóságosabb fényképezésre ösztönözte a játékfilmeseket, de segített megteremteni a szociális érdeklődésű irányzatok esztétikai aranyalapját is. Ugyanígy a dokumentumfilm, vagy a dokumentum-játékfilm sem nélkülözheti a fikciós, azaz „kitalált” játékfilm képi-nyelvi eredményeit. A kifejezés, a művészi tolmácsolás sokszínűségét, gazdagságát. Mert a játékfilm is óriási utat tett meg az elmúlt évtizedekben. Pasolini szavait idézve: napjainkban a „film a valóság képéből a valóság nyelve lett”. Tehát nemcsak arra képes, hogy a dokumentumokat rögzítse, hanem arra is, a kifejezés árnyaltságával a történések lényegét, az okok hálózatát is felderítse. Az új magyar dokumentumfilm hívei — jobbára elvetik a filmi kifejezés sokszínűségét, gazdagságát, mondván: „ezzel csak meghamisítjuk a valóságot”. És ez így nem igaz. Tudniillik nem minden hiteles, ami dokumentum és nem minden hiteltelen, ami fikció. A dokumentarizmus sem hordozza önmagában a hitelességet. Illetve a dokumentumot is lehet „manipulálni” — például a tények kiválasztásával, csoportosításával stb. És ez sokkal veszélyesebbmanipuláció —, mint az egyszerű mozifilmek idilli hazugságai. Mert például, ha a néző egy Marlene Dietrich-filmet lát, arról már tudja, hogy „mozi” — csupán szórakoztató játék, önfeledt kaland. Ám a dokumentumfilmet — a maga egyszerű, valóságot, vagy vélt valóságot rögzítő tényeivel — igaznak, valóságosnak, hitelesnek fogadja el. Talán nem véletlen, hogy éppen a dokumentumok „manipulálhatóságáról” beszéltünk a legtöbbet a Fipresci (Filmújságírók Nemzetközi Szövetsége) budapesti találkozóján. Mindjennél lett sok szó esett dokumentum-játékfilmjeink nyelvi szürkeségéről, kezdetleges megfogalmazásairól, drámaiatlanságáról is. Illetve a külföldi kritikusok észrevették-dicsérték e filmekben jelentkező valóságfeltáró szerepet —, de ugyanakkor elmondták azt is, hogy ezek a játékok valamiképpen hatástalanok. A rendezők mintha megfeledkeznének a közlés vastörvényéről, a színes-eleven ábrázolásról. És ez bizony tény. Ráadásul veszélyes is — éppen a televízió közelsége, elterjedése miatt is. Mert a filmdokumentumnak nem a színiház, nem a „mozifilm” a legnagyobb konkurrense, hanem éppen a televízió. A sokat szidott televízió, amely nem tesz mást, mint egyetlen, megszakíthatatlan körforgásban rögzíti, közvetíti világunk — kitágult környezetünk — tényeit. Háborúit, történéseit, szokásait, változásait — a gyorsaság, a valóság dokumentumaival. Következésképp a mai dokumentum-, vagy dokumentumjátékfilmnek fel kell szabadulnia az egyszerű, valóságrögzítés kényszere alól. Vagyis a dokumentalista módszerek valamiféle, jó értelemben vett „költői trükké” kell átala-kulnia — mert csak így tudja láthatóvá és vonzóvá tenni témáját. Vagyis a film — saját logikáján belül lehet dokumentalista, szürreális, vagy kitalált — de sohasem lehet szürke és unalmas. Mert hiába ígérünk érdekfeszítő dolgokat —, ha rosszul, unalmasan tolmácsoljuk a gondolatokat, a nézők elmenekülnek. Azt hiszem, a filmcsinálás szakmai fortélyairól is többet kellene vitatkoznunk, hogy valóban érdekessé „megnézhetővé” váljanak, az amúgy nagyon érdekes dokumentumjátékfilmjeink is. Gantner Ilona Raszler Károly: Életkép NÉPSZAVA László Anna JÓSLATOK A vészmadár Zöld lámpára várunk a Mártírok útján. Mellettem két jólöltözött, barátságos arcú, ötven és hatvan között járó asszony. Nevezzük egyiküket találomra Magdának, másikukat Júliának. A főútvonal járművei már leálltak. Magda elmélázva, önfeledten belesétált a pirosba. Most kanyarodnak be oldalról az autók. Magda kerekek alá is kerülhetne, ha Júlia vissza nem rántaná. Magda köszöngeti az ismeretlen veletörődését, s úgy tetszik, hirtelen támadt kényszer benne, hogy megmutassa magát: — Azt néztem, milyen szép ... milyen gyönyörű ez a Mechwart tér ... Mindig itt találkoztunk a férjemmel, amikor még udvarolt... és nagyon ... nagyon boldogok voltunk ... Felfigyelek a hang sajgására. Az emlék arannyal befuttatott. Inkább olyan, mint az aranylómbor. Szemben a mindenkori jelennel, amely állandóan mustos, erjedő, többékevésbé zavaros — sohasem leülepedett. Júlia szeretettel mosolyog rá. Magda folytatja: — Az uram öt éve meghalt. Elvesztettem a társamat, egyetlen támaszomat. Mi maradt? Csak az, ami volt. Minden őrá emlékeztet. Mint ez a tér... — Keserves... — szólal meg szívvel Júlia — nagyon megértem a fájdalmát. — Az értheti, aki maga is ebben él! — válaszol némi éllel Magda. Vár. Igen várja a tudást arról, hogy Júlia is özvegy-e. Nyilván nem az, s éppen ezért hallgat. Nehogy növelje a másik fájdalmát az összehasonlítással. A lámpa még mindig nem vált zöldre. A járdaszélen topogók türelmetlenek. Magda hangja felcsap: — Aki nem élte át eddig, majd átéli később! Ez el nem kerülhető! Vészmadár. Fekete jós. Júlia megrándul. Arcán riadalom, az ősbabonák pillanatnyi uralma. Azután megkeményednek a vonásai. Hiszen Magda azt akarja, hogy ha ő szenved, szenvedjen csak más is! Szorongjon, féljen! Már annak fogja fel az özvegy károgását, ami: gonoszságnak. Magda nem hagyja abba: — Akár elhisszük, akár nem, minden asszonynak ez a sorsa! A lámpa végre zöld. Júlia feszes léptekkel, köszönés nélkül elsiet. Igaza van. Még ha a gyötrődés kissé meghibbantotta is Magdát, az sem mentség. Töprengek. Mennyi Magda mértékét vesztett, sötét szavainak a valóságtartalma? Hogy lenne minden asszony sorsa!... De könyörtelen tény, hogy az özvegy nők száma sokszorosa az özvegy férfiakénak. S bár ismerem az ellenvéleményeket, vallom mégis: aki hosszú és harmonikus házasságból elsőként megy el, az a sorsszerette, a kedvezményezett, íme, ismét valami, amely a nők egyenlő esélyeit bombázza. A festő jelene és jövője A kiállító művész — legyen Gyergyói Pál — mámoros a megnyitó délutánján. Eufórikus örömének több oka van. Az előkészületek akadályversenyt jelentettek, kétségbeesésében már nem hitt abban, hogy... — amint ő mondta: egyáltalán összeáll a kiállítás. Most pedig tökéletesen egymáshoz illeszkedve, a lehető legjobb formájában mutatkozik minden. Festményei egymást emelik, egymás fontosságát hangsúlyozzák. Együtt megteremtik azt a külön világot, amely csakis és tévedhetetlenül Gyergyói Pálé. Igen sokan jöttek el, a művész meghitt embergyűrűt érzékel maga körül. Amerre néz:őfelé sugárzó arcok, amerre lép: özöndicséret. Rajongók is akadnak, van, aki remekműves piktúrát emleget. Míg hívei egyik csoportjával beszél, szomszédos kiscsoportokból is el-elkap mondatfoszlányokat. Őróla szólnak és bársonyosan tekerednek a fülébe. Egyszercsak valami kirívó ... nyilván rosszul hallja. Egészen biztosan rosszul hallja ... Tőle vagy másfél méternyi távolságból megint valami felfoghatatlan ... egy kollégát osztályoznak ... világos, hogy egy kollégát... azonnal tudnia kellett volna ... Ejnye,... felborzoló szavak ... Pillanatnyi társaságához hadarva, sokat és lármásan beszél, hogy elnyomja azokat a szavakat... Mi is történt a közelében? Egy másik festő — legyen Zsombor Gusztáv — maga köré gyűjtött néhány embert és suttogva kezdte ... Miután nem ütközött ellenállásba, belemelegedett ... sőt, belelendült... olyannyira, hogy elfelejtett vigyázni a hangerőre ... Voltaképpen kiselőadást tartott Gyergyói Pálról. Aki az ő véleménye szerint most még ... most még... hát mondjuk, művész ... de már ott kísért a pusztán rutinjából élő mesterember ... persze nem a mester régi, magasrendű jelentése szerint, inkább ... nevezzük meg köntörfalazás nélkül, az iparos értelmében ... Innen kezdve bátorodott fel és emelte meg hangját. Kifejtve, hogy a csupasz rutin a művész halála... A rutin eluralkodásával persze együttjár az életidegenség. Ugyanis a rutinbajnok nem tart lépést a mindenkori valósággal, vagyis a valóság változásaival. Egyelőre nem lennénk igazságosak, ha barátunkat életidegennek bélyegeznénk, nem, erről szó sincs, ez még csak kísért... pontosabban: egyelőre még elválasztja ettől egy hajszál... egy határozottan szép és fényes hajszál. A színei viszont nem fényesek, sajnos, inkább tompák... a szürkéhez közelítenek ... az általános elszürküléshez ... Gyergyói már nem képes túllármázni a Zsombor felől érkező mondattöredéket, sem a felismerést, hogy kire is fröcsköli veszett rosszindulatát. Komor tekintettel, bősz elszántsággal pattan közéjük. Másodpercnyi feszült csend, a kis csoport tagjai izgatottan kíváncsiak: vajon Zsombor 1980. október 5.