Népszava, 1988. június (116. évfolyam, 130–155. sz.)
1988-06-27 / 152. szám
6 ' szép szóval :'*1 „Méznél édesb szép szók... Képről képre a régi magyar költészetben a Halotti beszédtől Zrínyiig A kép főnév a mai magyar köznyelvben elsősorban valamely valóságos vagy elképzelt személynek, tárgynak, jelenségnek két kiterjedésben való ábrázolását jelenti. Ennek mintájára az irodalomelméletben és a stilisztikában is gyakran beszélnek, írnak képekről. A költői kép is ábrázolás, mert tárgyakat, jelenségeket, helyzeteket, eseményeket, illetve gondolatokat, érzéseket, hangulatokat jelenít meg nyelvi formában, mégpedig olyan nyelvi formában, hogy e tárgyak és gondolatok a befogadó számára közvetlenül érzékelhetővé, szinte tapinthatóvá válnak. A kép mint stiláris kifejezőeszköz szinte egyidős magával a nyelvvel. A képszerűségre már legősibb nyelvemlékeinkből és régi (a 18. század előtti) költészetünkből is számos szép példát idézhetünk. Legrégibb szövegemlékünk, a Halotti beszéd, mint bizonyára sokan tudják, ezekkel a szavakkal kezdődik (a helyesírást, a könnyebb olvashatóság kedvéért, a maihoz közelítettem): „Látjátok, feleim, szemtükkel [szemetekkel], mik vogymuk. Isa [bizony], por és hamu vogymuk.” E néhány sor valósággal szállóigévé vált, s ez többek között azzal magyarázható, hogy a halandóság fogalmát az ismeretlen hitszónok nyelvi képpel (metaforával) szemléltette: por és hamu vagyunk. Azt, hogy a tiltott gyümölcs megízlelésével Ádám egész faját halandóságra és fáradságos munkára ítélte, szintén képszerűen fejezi ki a Halotti beszéd: „Engede ördög intésének, és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék. (...) Haraguvék Isten, és veté őt e munkás világba, és jön a halálnak és pokolnak fészke.” A befejező könyörgésben az a jellegzetesen középkori gondolat fogalmazódik meg, hogy a földi lét csak siralomvölgy, előkészület a túlvilági boldogságra: „Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az Úr e napon e hamis világ tömlöcéből kimente.” Másik becses nyelvemlékünknek, a mintegy száz évvel későbbi Ómagyar Máriasiralomnak költői képei egészen más hangulatot és életszemléletet sugallnak. A megfeszített fiát sirató Mária számára a halál nem megmenekülés, hanem gyászos, szomorú esemény. Ennek megfelelően a képek egyrészt az anya fájdalmát, másrészt az elsiratott gyermek szépségét ecsetelik: „Világ világa, / Virágnak virága! / Keservesen kínzatol, / Vas szegekkel veretel. / Ó nekem, én fiam, / Édes mézként! / Szegényül szépséged, / Véred hull vízként. / ... / Ó igaz Simeonnak / Bezzeg [igaz] szava éré: / Én érzem e bútort, I Kit néha [valaha] igére.” E képeket (például virágnak virága, édes mézként) kétszáz év múlva a virágénekekben („Virág, tudjad, tőled el kell mennem, I És te éretted kell gyászba öltöznem”), majd Balassinál („Méznél édes, szép sók”) látjuk viszont. A bútor kifejezés pedig — amely egyetlen szóba tömöríti a latin eredeti „gladius doloris”-át — éppenséggel a 19. századi romantika és szentimentalizmus stílusvilágát előlegezi. A régi magyar költészetben (Balassi Bálintnál, Zrínyi Miklósnál, Szenes Molnár Albertnál stb.) a megváltozott keretek között tovább él a középkori vallásos irodalom képszerűségének hagyománya. Balassi Bálint Szép magyar komédiájában Sylvanus éneke ezzel a kozmikus távlatokat sejtető költői képpel indul: „Ó nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája, / Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája, / Gályákat viselő, csudákat nevelő nagy tenger morotvája!” Szenes Molnár Albert az istenéhez fohászkodó hívő ember lelkiállapotát a forrásvízre szomjazó szarvas képével érzékelteti: „Mint a szép híres patakra / A szarvas kívánkozik, / Lelke úgy óhajt Érámra, / És hozzá fohászkodik” (42. zsoltár). Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem híres gyászbeszédében az emberi élet múlandóságáról szólva szinte halmozza a hasonlatokat: „Ó, élet, mely hamar ez világból kiűnsz! / Ó, rövid élet, tőlünk mely gyorsan röpülsz! / Mikor inkább kellenél, akkor te megszűnsz, / És, mint harmat nap előtt, egyszersmind eltűnsz. / Mint harmat nap előtt, mint hó a tűz előtt, / Mint álom előttünk, mint füst az szél előtt; / Vagy sebes forgószél mint hajtja az fölyhet, / Úg tűnsz el előttünk s kívánságunk előtt...” A képszerű kifejezésmód alapjában véve nem egyéb, mint „másképpen mondás”. A Halotti beszéden a prédikáló pap nem így kezdi: „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk. Bizony, halandók vagyunk”, hanem így: „Bizony, por és hamu vagyunk.” Vagy később nem ezt mondja: „halandóságunk és gyötrelmes életünk eredete, " oka”, hanem ezt: a hálát és pokolnak fészke. Azaz adanivalóját mintegy ,, ilő úton”, közvetetten, ek közbeiktatásával fogamaza meg. Ez az áttételesség a közvetlen megnevezés helyett közvetett kifejezéssel, a fogalmi ábrázolás helyett érzékletes képekkel él. A „másképpen mondás” szükségszerűen együtt jár a nyelvi automatizmus bizonyos fokú kikapcsolásával, s ez a szöveget ilyen értelemben költőivé, vagyis egyedi egyszerivé, sajátságossá teszi. Az már más lapra tartozik, hogy a sikerült kép könnyen divatossá válhat, s így előbb-utóbb elveszíti az egyszeriség varázsát, sőt eredeti képszerűségét is. Kemény Gábor Zeneszerző, képzőművész, zenekutató, koreográfus, filmrendező, balett-táncos után természetesnek tartjuk, hogy írói vallomásnak is helyt adjunk sorozatunkban. Tamás Menyhért írónak, lapunk rovatvezetőjének megszólaltatását - a bartóki modell vállalt jegyein túl - külön indokolja, hogy az a Bukovina a szülőföldje, ahol Bartók többször is gyűjtőúton járt. Olyan árva vagyok, mint út mellett az ág, Kinek minden ember nekimenjen s levág; Az én éltemnek es most úgy vagyon sorsa, Mert bokros búbánat azt igen futkossa. (Régi keserves, Bartók gyűjtése) Ez az utolsó terme Bartók Béla várának. A várnak, amelyet nem ünnepélyes, hanem töprengő szavakból építettünk, nem is meghatott emlékezésekből, hanem egymásba szerkesztett idősíkokból ; maradjon meg, mint minden gondolat, újra teremthetőnek. Az utolsó terem az irodalom terme. Vezetőnk Tamás Menyhért író. — Bartók termékenyítő hatását Illyés Gyula fogalmazta meg legvilágosabban Bartók és a költők című írásában. A tudomány és a művészet nagy alakjainak egész sorával bizonyítja, hogy nemcsak szakmájuk követői számára, hanem az emberiség egyszerűbb tagjai számára is példát mutattak. Ugyanígy Bartók Béla és Kodály Zoltán sem csupán a zeneértőké. Az egész nemzeté. Legnagyobb hatásukat abban látja Illyés, hogy vállalták a szolgálatot a közösségért. Ami azt is jelenti, hogy eredendő értelmükben őrizték meg, máig romlatlan tartalommal töltötték meg e két fogalmat: nemzet és haza. Ha végigtekintünk a magyar irodalom történetén, azt látjuk, hogy mindig akkor történtek nagy fordulatok, amikor az irodalom a népköltészettel találkozott, illetve, amikor egyes szerzők fölismerték a benne rejlő erőt, annak továbbvivő, tápláló forrását. Gondoljunk csak Balassi Bálintra, akinek nem egy verse évszázadokig úgy élt, mint népköltészet. Később Csokonai Vitéz Mihály, ez az európai, latin műveltségű költő, tudatosan kereste és fedezte fel a népköltészetnek azokat az elemeit, amelyeket beépíthetett saját műveltségébe, költői világába. Hiszen még népdalutánzatokat is írt. Petőfinél már annyira nyilvánvaló ez a hatás, hogy verseinek nagy része a nép tulajdonába került vissza. Amikor Arany János újra teremti a balladát, korának azt a szorongató érzését fejezi ki, hogy itt valami mélységes szakadás történik ember és világ, ember és természet között. — Mi most természetesen csupán a csúcsokat figyeljük — nem tehetünk mást —, így hát elérkeztünk Ady Endréhez. — Aki a visszakeresés eszközével élt. Egyszerre figyelt a francia szimbolizmusra és — ez nagyon fontos — a hozott szóra. A költői szándék — illyési szót használva: — itthon európainak lenni. Ady után József Attila magasodik ki a sorból. Ez azonban annyira egyértelmű és az ő hatása oly eleven, hogy inkább két költőre szeretnék kitérni, Erdélyi Józsefre és Sinka Istvánra. Mégpedig azért, mert ha nevüket emlegetjük, azonnal bekövetkezik a szemsarkos megítélés. És minden szemsarkos megítélés mögött ott a gyanú. Mint ahogy Bartóknak is volt része ilyen megítélésben, amikor a forrástól féltették a klóros vizet. A tegnapi megítélések átérnek a mába. De ilyenkor nem a nézőpont érdekes, hanem, hogy mi született ebből a világból. Ha eljutunk a felszabadulás utáni lírához, akkor azt látjuk, hogy a népköltészet felé fordulás soha nem látott erővel ismétlődik meg. Nagy László, Juhász Ferenc műveiben. Ezt viszi tovább a hatvanas, a hetvenes évek nemzedéke, ezt valósítja meg a „kilencek” írói társulása, Utassy József, vagy Kiss Benedek. Ezzel le is zárhatnám a sort, ha nem tudnám, hogy nemcsak a hazai, de az azonos nyelvű, de távolabbra szakadt irodalomban is ugyanez figyelhető meg. Elsősorban Szilágyi Domokosra gondolok. Ha tehát a népköltészet közös kút, akkor ez azt jelenti, hogy mindenkinek joga van abból meríteni. De egyhez nincs joga, hogy amit merít, azzal visszaéljen. — Akkor hát kikerülhetetlen akövetkeztetés: Tamás Menyhért írói tartalékai, amelyek egyértelműen, jól felismerhetően innen valók, még a felelősséget is magukban hordozzák. Nemcsak irodalomtörténeti örökség ez a tartalék, nem csupán példa, hanem írói sors, feladat is. — Olyan tájékról, még Erdélynél is fentebb vidékről, Bukovinából származom, ahol Bartók Béla többször megfordult, ismertem még embereket, akiknek szülei, testvérei énekeltek Bartók „tanár úr”-nak. Számomra Bartók olyan ember, aki az elszakadásban is felismeri az értéket. Az értékek felfedezése az elszakadásban nekem azért különösen fontos példa, mert akkor fedeztem fel, mit hagytam ott, amikor már tizenöt-húsz éve távol éltem attól a szűkebb népközösségtől, amelytől sajátos nyelvezetemet örököltem. A távolból-többet-látás élménye ez. Amíg egy tagja voltam magam is ennek a közösségnek, addig nem tudtam felmérni ennek különösségét. Bartókhoz képest fordított utat jártam. Vissza kellett nyúlnom azért, hogy tudjam, mit hagytam oda, miről kell szólnom, és milyen hangon kell megszólalnom. — Eszerint nem egyszerűen annak a csodálatos, már-már archaikus képi nyelvnek a felfedezéséről van szó, hanem — hogy úgy mondjam — regénytémáról is. — Arról van szó, hogy hírt adjak egy népcsoportról, annak több mint kétszáz esztendőt átívelő sorstragédiájáról. Mi az én írói felelősségem? Kaptam egy gazdag örökséget mindjárt pályám elején, a magam kármerítő időszakában. Ezzel a gazdag örökséggel úgy kell sáfárkodnom, hogy ha egyszer netán valaki azt mondaná, adjam vissza, akkor azzal a csiszoltsággal, azzal a több ezer éves továbbgondolással nyújthassam át, mintha a sajátjuk lenne. Van egy versciklusom, amelynek címe: Versek édesanyám, Kiss Emerencia sosem volt kapcsoskönyvéből, amelyet megzenésítettek, s valahányszor közönség előtt elhangzott, mindenki azt hitte róla, hogy népdal. Ez nagy elégtétel nekem. Verseimben a szavakat őriztem meg. Amikor áttértem a prózára, akkor a gondolkozásukat akartam átörökíteni. Rájöttem, hogy a szavakat úgy fűzik, ahogy a gondolataikat illesztik egymás mellé, megteremtve a képi látást. A képi látás kialakít egyfajta világlátást, amelybe a mindennapok valóságától a legtávolabbra röppenő mítoszig minden belefér. Ezért ezt nem realizmusnak, hanem tapasztalásos művészetnek nevezem. — De hiszen erről is szól a Cantata profana! Legalábbis számunkra. És az is lehet — mint ahogyan az a nagy művekkel elő szokott fordulni —, hogy a visszavonhatatlan elszakadást egészen másként gondolta Bartók. — A Cantata profanában megnyilvánuló zsenialitásra valóban jellemző, hogy mindig korszerű. Amikor Juhász Ferenc megírta A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című versét, amelyben a kulcsszavak: kő-világ, kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi fények, vashidak. ő már másfajta erdőbe jutott. Csakhogy ide tíz- és százezrek érkeztek. *Utassy József Akár a szarvasok című verse viszont egy későbbi nemzedék magányosabb elszakadását fogalmazza meg: „Házunkból kimartan, hazánkból kiverten, agancsunk koronái csak a kék hidegben.” „Ez úttalan úton járó rengetegben!” már kivezető út sincs. S noha saját írói társairól, a „kilencek”-ről beszél, kitágul a kör: „Kilencen? Kilencszázkilencvenkilencen / — S úgy sokasul a szám, immár Négymilliárd / fölött inog, lobog, veresedik a bárd.” Magam is tapasztaltam, hogyha az ember városivá válik, kövezet közé szorul, ha a „hűtlen” visszamegy régi közösségébe, azt a szót, amit tegnap kapott, már nem kapja meg. Többé nem tér oda vissza közéjük. Mert a közösség is másiként tekint rá, akkor is, ha tudja, hogy a távozás értük történt, s a távozó értük tevékenykedik. Úgy látszik, hiába lazultak föl a falusi közösségek, ez az „előítélet” mintha megkövesedett volna. — Bartók azonban kívülről érkezett — volt ennyi előnye... — Mégis le mert írni valami nagyon fontos dolgot, azt, hogy a parasztok között sohasem tapasztalt gyűlölködést, sem egymás, sem más nemzetek iránt. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy a csóvások sohasem közülük kerültek ki, hanem a csóvát mindig közéjük vetették. Éppen én nem tehetek most úgy, mintha nem vennék tudomást az erdélyi menekültekről, amikor úgy látszik, hogy éppen a csóvavetők győzedelmeskednek ebben az azonos éghajlatú, azonos történelmű térségben. Túl közeli a példa. Egy kiállítás kapcsán írtam: „Különösen most szükségeltetik a tegnap s a mái pontosítása, most, hogy egyre nagyobb buzgalommal farigcsálják az oszthatatlant, napról napra nagyobbodik a közös gond, maradék reményeinket is szálazza az aggodalom, a virrasztásos álom, lefejezhető a szó, a telek fagyos hidegéhez csontosodik az élet, ember s magyar számbavevés helyett semmibevevést kövítenek lelkünkre, nehogy elevenedését keresse emberségünk.” Tamás Menyhért rám néz, s mielőtt megszólalnék, tiltakozik: — Nem, nem tértem el a magam írói feladatától. Ma ez foglalkoztat, s dolgozik bennem úgy, hogy megfogalmazhassam valamiképpen. Úgy, ahogyan a leckét megtanultam: a mindennapok valóságától a legtávolabbra röppenő mítoszig. Kovács Júlia (Vége) . ■ A HAZATÉRŐ BARTÓK VIL ■ Tapasztalástól a mítoszig HÉTFŐ, 1988. JÚNIUS 27. NÉPSZAVA Tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt az egyik akkori kultúrpolitikus rövid tájékoztatót tartott szerkesztőségünkben. Akkortájt, akárcsak napjainkban, szüntelenül a nyitottságról, az őszinte szó szükségességéről eszmecseréztünk. Kultúrpolitikusunk is arra figyelmeztetett (külföldi tapasztalataira hivatkozva), hogy nem kell félnünk a „leírt, őszinte szótól”. Már csak azért sem, mert a „tömegtájékoztatás és az őszinteség” nem egymást kizáró, hanem nagyon is összetartozó fogalmak. Miért, hogy a pontos dátumra már nem, de a kultúrpolitikusi szavak jelentésére még mindig határozottan emlékszem? S miért, hogy éppen most, napjainkban kapkodom elő, az „elraktározott jó mondatok szellemi kaptáraiból" az iménti szavakat? Hiszen napjainkban az őszinteség divatját gyakoroljuk És mégis, néha olyan érzésem támad, hogy még mindig „félünk a leírt őszinte szó” hatalmától, következményeitől. Még mindig nem merjük „néven nevezni a gyermeket” — attól rettegve, hogy beláthatatlan következményekkel járhat a mindennapokban. Bűn az élet őszinte örömmel fogadtam például a Moldovakönyv körüli vitákat, ellennyilatkozatokat. Végül is a nyíltság, a nyitottság valódiságát igazolhatja az a tény, ha a megbírált, a sérelmező is szabadon visszaszólhat. Ám annak már kevésbé örültem, hogy a „visszaszólok”, a „sértettek” is csak a felületen érintették a bűnözés problémáját. Az „ellennyilatkozók” — például a cigánynépesség kiemelkedő képviselői, festők, írók, tanárok — kivált azért „sérelmezték” a Moldova-könyvet, mert „néven merte nevezni a gyermeket”. Tehát Moldova kimondta: igenis van cigánybűnözés Magyarországon. (Mondhatnám : a cigányság szószólói is Moldova György „bűnébe estek” , amikor történelmi, társadalmi elemzés helyett megelégedtek a felszín esetlegesen sértő jelentéseivel.) Persze, nem ismerem közelről a cigányság pillanat- Hétindító nyi helyzetét, így azt sem tudom eldönteni, hogy hány százalékkal emelik a bűnözés sajnos egyre emelkedő magyarországi statisztikáit. (A pontos adatokat leginkább Tonhauzer nyomozó ismerheti.) Mindenesetre, ha óvatoskodva „HHB”-ként — halmozottan hátrányos helyzetű bűnelkövetőként — jelöljük az esetleges esetek bűnöseit, még nem változik semmi. A tény — tény marad! Tehát, ha már választhatok, akkor a rakacai cigánysággal értek egyet, akik önkéntes rendőrőrsöt is alakítottak éppen azért, hogy „belülről” próbálják lefékezni-megakadályozni a bűnözés terjedését. (Magvető) Nemzeti kultúra — kulturált nemzet De hogy miért félünk a „leírt szótól” s a pontos fogalmazástól — ennek is megtalálhatjuk történelmi, politikai, társadalmi magyarázatát. Ahogy Glatz Ferenc kiváló tanulmánykötetében, a Nemzeti kultúra — kulturált nemzetben olvasom: e térség „társadalmaira már a középkortól a *■megkésettség« volt jellemző. Ezzel függ össze, hogy amikor a polgári demokráciák szerves részeként Nyugat-Európában a polgári politizálás és a modern értelemben vett politikai ideológia (mint politikai eszmék koherens egysége) kialakult, a térség államaiban ez nem történt meg.” Vagyis, amikor a nyugati társadalmak polgárai már hozzászokhattak a közélet dolgairól szóló eszmecserékhez, a politizálás nyílt lehetőségeihez, nálunk a vita, „a nyílt szó” leszorult a „történeti szimbólumok világába”, vagy pedig elhalványult, szétőrlődött az ilyen-olyan propagandagépezet hatására. A „megkésettség” még ma is érződik. Nem véletlen, hogy tudós történészünk — világos, közérthető tanulmánysorozatában — éppen arról meditál, hogy a hagyomány és a megújulás miféle feszültségeket teremt a közgondolkodás mindennapos szintjein. „Vajon jól vontuk-e meg az elmúlt száz esztendő kulturális javainak mérlegét 1948 után?" — kérdezi Glatz Ferenc újra és újra. „S amikor már látszottak — 1953, majd 1956 után — az elmúlt száz esztendő értékelésében a szűkkeblűségek, vajon miért tartott oly sokáig a rossz pecsétek feltörése?” S bár Glatz Ferenc igazi historikusként, a modern történelemlátás szempontjai szerint értékeli, rangsorolja a hazai polgári, gondolati, kulturális örökséget, de „szakemberként” sem tud elszakadni saját korának, vagyis napjaink égető, fontos és megválaszolásra váró kérdéseitől. (Kossuth) Párizs csendjei Az egyén és a közösség, az emberi lét legbensőbb titka és a külvilág problémája foglalkoztatta Albert Camus-t, noha szavaiban, nyilatkozataiban jelentéktelennek tekintette a „társadalmi kapcsolatokat”. Sőt, a francia egzisztencializmus vezéralakjaként — például Meursault „ürességével” — éppen a túlélés egyetlen lehetőségét, a tökéletes közönyét hirdette. De ez csak a látszat! Mert Camus regényeiben, a Pestisben vagy a Bukásban — és ezen a héten a rádióban hallható Párizs csendjeiben is — azt követhetjük nyomon, hogy hőseiben mint éled fel a szociális elkötelezettség, az egymásra találás vágya és a morál nélkülözhetetlen igénye. Ha jól emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt olvastam először Camus regényeit, akkortájt, amikor hosszú hallgatás után végre kinyíltak a „kiadók csatornái” is. Akkortájt kezdte körszínházi kísérleteit Kazimir Károly is, ahogy írja: a „nyitott szívű közönségért, a világ sokszínű bemutatásáért”. Harminc éve már generációnyi idő, még a színház életében is. Ismét Kazimirt idézem: „Sok-sok edzés, még több verseny koptatta szívünket, míg elérkeztem a görögöktől — a görögökig.” Mert a Körszínház, a július elsejei, harmincadik születésnapon — görög drámákkal kezdi a nyári évadot. Szophoklésszal és a vidáman moralista Arisztophanésszal. Gantner Ilona