Népszava, 1996. június (124. évfolyam, 127–151. sz.)

1996-06-01 / 127. szám

6 1996. JÚNIUS 1., SZOMBAT VÉLEMÉNY Pallagi Ferenc Különlegesen védett szolgálatok Nem támadta, védte a nemzetisé­geket Baranyában a titkosszolgá­lat, derült ki a Nemzetbiztonsági Hivatalt felügyelő tárca nélküli miniszter ténymagyarázkodó nyi­latkozatából. A sajtó, amely nagy indulattal kezdte az ügy felgön­gyölítését, ezt szó nélkül elfogadta, s a dolgok mennek tovább, úgy mint eddig, ami azért, valljuk be, nem nagyon megnyugtató. Pedig elég régi, sokszor eljátszott trükköt alkal­mazott Nikolits István, de még mindig bejön. Érve­lésének lényege az, hogy nem alkalmaztak a titkos­szolgák semmi olyan eszközt, amelyek használata engedélyhez kötött, tehát nem hallgatták le a nemzetiségi szervezeteket, nem követték az ut­cán a tagjaikat, nem bontották fel a leveleiket, nem telepítettek poloskákat az irodáikba. Mintha csak ebből állna a titkosszolgálati anyaggyűjtés, mintha a titkos eszközökkel lehetne csak meg­sérteni az állampolgárok és szervezeteik jogait. Az információs szervezetek beavatkozása éle­tünkben ott kezdődik, hogy egy személyt vagy szervezetet kijelölnek célpontnak, dossziét nyit­nak a nevével, ügyiratszámot kap, és bármilyen eszközzel adatokat kezdenek gyűjteni róla. Az csak a krimikben elengedhetetlen, hogy kiszállja­nak a kukkosok, hogy recsegjen a telefon, hogy fel­hajtott gallérú ballonkabátban lopakodjon a delik­vens után a 07-es ügynök. A valóságban az adatok többségét ma már minden titkosszolgálat teljesen legális eszközökkel szerzi meg. Újságot olvasnak, a szervezeti működési szabályzatot tanulmányoz­zák, eljárnak a nyilvános rendezvényekre, a cég­bíróság mindenki számára megismerhető adatait vizsgálgatják, s közben betartanak minden tör­vényt. Csupa olyan dolgot tudnak meg, amit bár­ki más is megismerhet, de a begyűjtött adatok nagy tömege, rendezettsége és az elemzés módsze­rei miatt képesek olyan összefüggéseket is feltár­ni, amilyeneket az érdeklődő civil soha sem. És a dosszié működni kezd. Mert olyan iratcso­mó még soha nem készült, amely ne szolgált volna valami célt. Nikolits a Baranyában volt vizsgála­tok céljáról semmit nem mondott, a délszláv hábo­rús fenyegetésre való általános utaláson kívül. Nem beszélt arról, hogy elrendeltek-e hasonló vizs­gálatokat a szintén frontvonalban lévő Csongrád megyében, Tolnában, és arról sem, hogy a meg­ Pallagi Ferenc, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője figyelt helyi szervezetek országos központjaival és az egyéb szervezetekkel kialakított kapcsola­tait milyen mélységben tárták fel. Arról sem esett szó magyarázkodásában, hogy a szolgálat látóte­rébe került személyeket tájékoztatták-e utólag arról, hogy róluk adatokat gyűjtöttek, s ezeket meddig, milyen célra használták fel. És most is rejtve maradt a legfontosabb, az, hogy ki kapta meg a titkosszolgálat jelentéseit és mire használta azokat. Annak ugyanis valakinek fel kellett volna tűnni, hogy jönnek a jelentések a nemzetiségi szervezetekről, miközben már vége a háborúnak, s a baranyai, szlavóniai szerbek örül­nek, hogy élnek, de nem tűnt fel, illetve lehet, hogy mégis, de mi miért nem tudhatunk erről semmit? Van egy törvény, amit még a Németh-kormány idején fogadtak el, s ami szerint ha valakit megfi­gyel a biztonsági hivatal és a megfigyelés ered­ménytelen, magyarul,ha kiderül, hogy a páciens nem csinált semmit, a nemzet biztonságát veszé­lyeztetőt, utólag tájékoztatni kell arról, hogy mi folyt körülötte. Ezt a törvényt az érintett hiva­talok nem akarják betartani, pedig ma is érvény­ben van. Legelőbb a Keleti György felesége el­len folytatott megfigyelések kapcsán derült erre fény, aztán kiderült, hogy további hétszáz ha­sonló akció volt, de máig senki nem kapott tájé­koztatást arról, hogy mit csináltak ellene, így azt sem tudjuk, hogy mi lett a megfigyelések eredmé­nyeivel. Lehet, hogy most is ott hevernek a dosszi­ék az irattárban, s ha szükséges lesz megint előve­szik? Nem egy vidám perspektíva. Ez a szabály az állampolgár védelmére hivatott. Azt akarja megakadályozni, hogy ellenőrzés nél­kül, pusztán a szolgálatok kénye-kedve szerint bárkit meg lehessen figyelni (nem csak titkos eszközökkel!) bárkinek büntetlenül be lehessen hatolni a magánéletébe. A magánélet megsértésére természetüknél fogva nem különösebben érzékenyek a titkosszolgálatok, hiszen éppen abból élnek, hogy mások intim szfé­rájában kutakodnak. Az viszont szomorú, hogy nem érzékeny erre elegendő mértékben nálunk a politika sem. Arról már minden mostanában reg­nált kormány képviselőitől hallottunk elszánt nyi­latkozatokat, hogy minden eszközzel megvédik a szolgálatok ütőképességét és ezen keresztül a nem­zet biztonságát, de arról nem nagyon beszélnek, hogy miképpen akarják megvédeni a szolgálatok ellen az állampolgárokat. Nem mintha a szolgála­tok minden áron a polgár ellen lennének, de puszta létükben is ott van az az ellentmondás, hogy tit­kos céljaikat csak úgy érhetik el, ha megsértik a privát élethez való jogot, a magántitkot, ha meg­szereznek olyan információkat is amelyek megszer­zésére csak ők vannak felhatalmazva, s csak nekik engedik meg az ehhez szüksége eszközök haszná­latát is. Ez így van más demokráciákban is, csak másutt talán pontosabbak a szolgálatok működé­sét szabályozó törvények és érzékenyebbek a poli­tikusok az állampolgári jogok védelmét illetően. A magyar titkosszolgálatokat eddig meglehetős elvtelenséggel védte az Antall- a Boross-kormány és ezt gyakorlatot folytatja a Horn-kormány is. Boross Péter még a titkosszolgálatot felügyelő mi­niszter korában kijelentette, hogy ügynököt már­pedig nem ad ki. Ezt a szolgálatok szempontjából kétségkívül praktikus gyakorlatot sajnos akkor is folytatta, amikor kiderült, hogy némely sameszok köztörvényes bűncselekményeket követtek el. Né­hány olvasó talán még emlékszik arra a Hakan nevű török úriemberre (így kell neveznem mert a füg­getlen magyar bíróság ítélete szerint mindaddig az, amíg okmányok nem bizonyítják az ellenke­zőjét, ezek az okmányok pedig szolgálati érdekre hivatkozva nem kerülhettek a bizonyítékok kö­zé!) aki módfölött gyanús ügyekbe keveredett, s akinek titkosszolgálati kapcsolatairól Boross akkor vizsgálatot és tájékoztatást ígért. Máig nem tud­ni, volt-e vizsgálat és ha volt, mi lett az eredménye. Három éve kiderült, hogy a szolgálat néhány vezető tagja a titkos célokra való pénzt magánüz­letekbe fektette. A vizsgálatot akkor is megígér­ték - már Füzessy volt a tárca nélküli - de máig nem történt semmi. Ha csak azt nem tekintem vá­lasznak, hogy a Gyorskocsi utcában hosszan fag­gattak arról, hogy miként jutottam az akkori la­pomban megjelent információhoz. Nem mondtam meg, ma meg már nem is emlékszem rá. Ezt követte a Keletiné-féle ügy és nyomában a botrány, meg az, hogy még mindig nem kapott tá­jékoztatást egyetlen érintett sem arról, hogy mi történt. A tárca nélküli kormányférfiak újra csak változtak, de a gyakorlat maradt. Néhány hete ennél pitibb ügyben is nagyot alakított a szolgálat. Történt, hogy belvárosi szék­házában (vagy előtte) verekedés tört ki, betört az ajtó, mert valaki be akart menni (vagy ki akart jönni), akit elfogtak (vagy elmenekült) minden esetre az őrség egy tagját ápolni kellett. Ebből végül is lett egy hivatalos nyilatkozat, de az semmiről nem adott tájékoztatást. Azt hiszem, ez a nyilatkozat sem született volna meg, ha ak­kor eleget teszek egy Vajda nevű titkosszolgála­ti tábornok telefonon elhangzott kérésének, és nem adom le lapomban az erről szóló hírt. Kéré­sét azzal indokolta, hogy a szolgálat főnöke ezt kéri. Nem találtam kielégítőnek magyarázatát, de tudom, volt olyan országos napilap, amely­nek ennyi is elég volt és nem közölte a hírt. A közlés leállítására tett kísérletet is nyilvános­ságra hoztuk, de nem indított vizsgálatot a titkos­­szolgálatokat felügyelő miniszter, pedig egy alá­rendelt közhivatalnok kísérletet tett arra, hogy megsértse a sajtószabadságot, hogy korlátozza az állampolgárok tájékozódáshoz fűződő jogait. Mindezt az után, hogy Alkotmánybíróság már két éve kimondta, hogy a polgárok tájékozódás­hoz való joga legalább olyan erős alapjog, mint az állam titkainak megőrzéséhez fűződő érdek. Saj­nos nem tiltakoztak az ügyben az újságírók szakmai érdekvédelmi szervezetei sem, pedig ha valami­kor, akkor ebben az esetben lett volna mit mon­daniuk a sajtószabadságról. Senkinek nem érdeke, hogy gyengítse az államot, hogy akadályozza az ország védelmét. Azt is tudo­másul veszi minden kritikus, hogy a titkosszolgálat csak addig működhet jól, amíg titkos. Azt azon­ban a túlsó térfélen is tudomásul kell venni, hogy megszűnik a titok, ki kell lépni a homályból min­den esetben, ha a szolgálat jogot sért. Már persze akkor, ha ezek a szervezetek valóban az alkotmányt és az állam polgárait védik, és nem saját, illetve titkos megbízóik érdekeit. „A magánélet megsértésére természetüknél fogva nem különösebben érzékenyek a titkosszolgálatok, hiszen éppen abból élnek, hogy mások intim szférájában kutakodnak. Az viszont szomorú, hogy nem érzékeny erre elegendő mértékben nálunk a politika sem.” Pomogáts Béla is .... Lex Nagy Imre Lesz-e „Nagy Imre-törvény”? Azaz a magyar Országgyűlés megörökíti-e a forradalom vértanú miniszterelnökének emlékezetét egy törvényben, ahogy tette ezt annak idején Rákóczival, Kos­suthtal, Bajcsy-Zsilinszky Endrével s Károlyi Mihállyal? Egyelőre nagy a zavar: a Szocialista párt kezdeményezését nem támogatták sem a szabad demokraták, sem az ellenzékiek. Végül készült egy egyéni képviselői kezdeményezés, ezt mint hírlik, az MSZP részéről Vitányi Iván és Donáth László, az SZDSZ részéről Mécs Imre és Rajk László írták alá, Rajk később, állítólag, a pártvezetés kérésére visszavonult. A kisgazdapárti elnök pedig máris tiltakozott a miniszterelnök emlékének megörökítése ellen. Mindez felveti a kérdést: a kommunista diktatúrától megsza­baduló új Magyarország mit akar kezdeni Nagy Imre emlékével és örökségével? Akar-e kezdeni vele valamit? A vértanú minisz­terelnökről még a rendszerváltozás után elneveztek egy közteret, a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogház mellett, ahol Nagy Imre társaival együtt raboskodott, a napokban avatják szobrát szüle­tésének századik évfordulóján (különben magánkezdeménye­zésre, és nem a magyar állam költségén). Az első szabadon válasz­tott magyar Országgyűlés azonban elmulasztotta azt, hogy mél­tó emléket állítson a forradalom miniszterelnökének, és az első általa hozott törvény, amely a magyar forradalom emlékét ma­gasra emelte, meg sem említette Nagy Imre nevét. Ezt a nevet, mondjuk, az akkori miniszterelnök hagyatta ki a már készen lévő és egyeztetett törvényjavaslat szövegéből, ki tudja, milyen taktikai megfontolások alapján. Nagy Imre személyes áldozatáról és politikai örökségéről iga­zából csak az 1989. június 16-i nemzeti temetés emlékezett meg kellő méltósággal és emelkedettséggel. Ez a megemlékezés­ a Hősök terén és a köztemető mártírparcellájában volt az új ma­gyar demokrácia születési ünnepe is. Mintha azóta elfelejtődött volna ennek a születésnapnak a méltósága és az üzenete: mind­ezt elsodorták a társadalmi gondok, a politikai viszályok, a pár­tok versengései, amelyeknek most, úgy tetszik, a Nagy Imre em­lékét megörökítő országgyűlési határozat is az áldozata lesz. Nem kívánom én itt és most arra emlékeztetni a magyar poli­tikai élet vezető személyiségeit, hogy Nagy Imre Személye és neve, példája és öröksége mit jelent a nemzeti történelemben. Minden lecke nélkül is kellene tudniok. Csupán arra utalok, hogy szá­mukra, akik 1956 káprázatos és véres októberében voltunk fia­talok, ez a név lobogóra írható jelképnek tetszett: a nemzeti függetlenség, az egyéni szabadság, a társadalmi igazságosság szimbólumának. Nagy Imre volt az, aki 1953 nyarán felkeltette egy megalázott és nyomorba döntött országban a reményt, feléje fordult történelmi várakozással az ország 1956 tavaszától kezd­ve, és ha volt is valamelyes megingása az október 23-át követő napokban, elvégre nem forradalmi vezérnek, hanem tudósnak született, mint a forradalmi kormány miniszterelnöke, ő szólaltat­ta meg, ő képviselte az ország legjobb törekvéseit a forradalom végső napjaiban, s ezekért a törekvésekért áldozta fel magát. A magyar forradalom emléke és öröksége elszürkült és szinte elveszett az elmúlt esztendők politikai iszapbirkózásai következ­tében, nem utolsósorban az ötvenhatos veteránszervezetek méltat­lan huzakodása és az ötvenhatosok méltatlan közszereplése miatt. Maradhatna ránk néhány tiszta és biztató jelkép: október 23. emléke, a lyukas zászló, a szabadságharc kamasz hőseinek önfel­áldozása­ és Nagy Imre pélája, tanúságtétele. A Nagy Imre­­törvénnyel talán azt bizonyíthatnánk be ország és világ előtt, hogy ragaszkodunk nemzeti történelmünk megszentelt jelképeihez. Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke Szakadék Marabu rajza Fehér Klára Mit adnak tíz forintért? Könyvhét. Gyerekkönyvhét. A művelődési ház nagyter­me zsúfolásig megtelt kisis­kolásokkal. Lehetnek vagy háromszázan. A négy író el­beszélget a gyerekekkel. Ér­deklődő, figyelő arcok. Az­után kezdődik a dedikálás. A gyereksereg megrohanja az írókat. Nekem is tessék aláírni, ide is tessék aláírni. A művelődési házban könyvárusítás. Egy­két pedagógus vásárol. A gyerekek közül sen­ki. Meghívóra, műsorfüzetbe, kitépett irka­lapra kérik az autogrammot. Sok értelme nincs, holnapra el fogják dobálni. Még az auto­gramgyűjtőknek se ér sokat: húsz íróért ha adnak egy futballistát, kétszázért egy pop­énekest. Nem vesznek könyvet a gyerekek. Persze, gyalázatosan drága a könyv. Sehol a világon nem nyúzza annyi adóval a kultú­rát a pénzügyi kormány, a gazdaságpolitika, Fehér Klára író mint nálunk. Tizenkét százalék áfa, negyven­negyvenöt százalék terjesztési költség, se az írónak, se az olvasónak nem marad semmi. Nyolc-tizenkét éves gyerekek. Nyújtják a kis papírfecniket. Én meg ráírom: szeretet­tel. Lehet, hogy ez a gyerek reggeli nélkül jött iskolába? Nem tudják befizetni az ebédjét sem? De azért hirtelen ötlettel kérdezgetni kezdek: van-e zsebpénzed? „Igen” - mondja az egyik. „Van, de kevés”. „Heti száz”. És mit veszel rajta? „Fagyit. Édességet”. „Meny­nyiért? - kérdem. Napi tíz forintért?” Általá­nos nevetés. „De író néni kérem, mit adnak ma rongyos tíz forintért? Egy fagylaltgom­bóc ötven, egy tábla csokoládé százötven forint...” „És akkor miért nem vesztek in­kább könyvet? Egy heti fagylaltozás, két tábla csokoládé árából vehetnétek egy szép ifjúsági könyvet.” Értetlen álmélkodás. Zavart nevetés. Köny­vet? A zsebpénzt össze lehet gyűjteni a ma­lacperselyben, mert a pénz tiszteletreméltó dolog. Még edzőcipőre is lehet gyűjteni. Já­tékra. Nyalánkságra. De könyvre? Azt mondja pedagógus barátom: okosak a tanítványai. Okosak és racionálisak. Nincse­nek álmaik. Nincsenek érzelmeik. Szégyell­nek sírni és szégyellnek nevetni, szégyellnek gyöngének mutatkozni, és szégyellnek gyen­­gédek lenni. Nem tanítja őket barátságra, önfeláldozásra, szeretetre Nemecsek Ernő, Nyilas Misi, Huckleberry Finn. Nincs köny­vespolcuk, nem barátjuk Nemo kapitány vagy a Kis Herceg. Amikor értékekre vágy­nak, nem könyvet akarnak gyűjteni. Nem csak a szegénység bűnös ebben, hanem az a társadalmi tudat, amely az otthon szűkös vagy nem szűkös költségvetésében nem ad helyet a könyvnek, hogy egész pénzközpon­tú világunkban koldusfillérre szorul a kultú­ra. A statisztikai hivatal létminimum-szá­mításában egyetlen könyv, egyetlen szín­házjegy sem szerepel. Boldog idők, amikor a költő azt panaszol­ta, hogy neve áruvédjegy, mint akármely mo­sóporé. Hol kap ma annyi figyelmet és reklá­mot egy jó könyv, mint akármely mosópor, hajfesték, kutyaeledel? Könyvhét, 1996.

Next