Népszava, 1996. június (124. évfolyam, 127–151. sz.)
1996-06-01 / 127. szám
6 1996. JÚNIUS 1., SZOMBAT VÉLEMÉNY Pallagi Ferenc Különlegesen védett szolgálatok Nem támadta, védte a nemzetiségeket Baranyában a titkosszolgálat, derült ki a Nemzetbiztonsági Hivatalt felügyelő tárca nélküli miniszter ténymagyarázkodó nyilatkozatából. A sajtó, amely nagy indulattal kezdte az ügy felgöngyölítését, ezt szó nélkül elfogadta, s a dolgok mennek tovább, úgy mint eddig, ami azért, valljuk be, nem nagyon megnyugtató. Pedig elég régi, sokszor eljátszott trükköt alkalmazott Nikolits István, de még mindig bejön. Érvelésének lényege az, hogy nem alkalmaztak a titkosszolgák semmi olyan eszközt, amelyek használata engedélyhez kötött, tehát nem hallgatták le a nemzetiségi szervezeteket, nem követték az utcán a tagjaikat, nem bontották fel a leveleiket, nem telepítettek poloskákat az irodáikba. Mintha csak ebből állna a titkosszolgálati anyaggyűjtés, mintha a titkos eszközökkel lehetne csak megsérteni az állampolgárok és szervezeteik jogait. Az információs szervezetek beavatkozása életünkben ott kezdődik, hogy egy személyt vagy szervezetet kijelölnek célpontnak, dossziét nyitnak a nevével, ügyiratszámot kap, és bármilyen eszközzel adatokat kezdenek gyűjteni róla. Az csak a krimikben elengedhetetlen, hogy kiszálljanak a kukkosok, hogy recsegjen a telefon, hogy felhajtott gallérú ballonkabátban lopakodjon a delikvens után a 07-es ügynök. A valóságban az adatok többségét ma már minden titkosszolgálat teljesen legális eszközökkel szerzi meg. Újságot olvasnak, a szervezeti működési szabályzatot tanulmányozzák, eljárnak a nyilvános rendezvényekre, a cégbíróság mindenki számára megismerhető adatait vizsgálgatják, s közben betartanak minden törvényt. Csupa olyan dolgot tudnak meg, amit bárki más is megismerhet, de a begyűjtött adatok nagy tömege, rendezettsége és az elemzés módszerei miatt képesek olyan összefüggéseket is feltárni, amilyeneket az érdeklődő civil soha sem. És a dosszié működni kezd. Mert olyan iratcsomó még soha nem készült, amely ne szolgált volna valami célt. Nikolits a Baranyában volt vizsgálatok céljáról semmit nem mondott, a délszláv háborús fenyegetésre való általános utaláson kívül. Nem beszélt arról, hogy elrendeltek-e hasonló vizsgálatokat a szintén frontvonalban lévő Csongrád megyében, Tolnában, és arról sem, hogy a meg Pallagi Ferenc, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője figyelt helyi szervezetek országos központjaival és az egyéb szervezetekkel kialakított kapcsolatait milyen mélységben tárták fel. Arról sem esett szó magyarázkodásában, hogy a szolgálat látóterébe került személyeket tájékoztatták-e utólag arról, hogy róluk adatokat gyűjtöttek, s ezeket meddig, milyen célra használták fel. És most is rejtve maradt a legfontosabb, az, hogy ki kapta meg a titkosszolgálat jelentéseit és mire használta azokat. Annak ugyanis valakinek fel kellett volna tűnni, hogy jönnek a jelentések a nemzetiségi szervezetekről, miközben már vége a háborúnak, s a baranyai, szlavóniai szerbek örülnek, hogy élnek, de nem tűnt fel, illetve lehet, hogy mégis, de mi miért nem tudhatunk erről semmit? Van egy törvény, amit még a Németh-kormány idején fogadtak el, s ami szerint ha valakit megfigyel a biztonsági hivatal és a megfigyelés eredménytelen, magyarul,ha kiderül, hogy a páciens nem csinált semmit, a nemzet biztonságát veszélyeztetőt, utólag tájékoztatni kell arról, hogy mi folyt körülötte. Ezt a törvényt az érintett hivatalok nem akarják betartani, pedig ma is érvényben van. Legelőbb a Keleti György felesége ellen folytatott megfigyelések kapcsán derült erre fény, aztán kiderült, hogy további hétszáz hasonló akció volt, de máig senki nem kapott tájékoztatást arról, hogy mit csináltak ellene, így azt sem tudjuk, hogy mi lett a megfigyelések eredményeivel. Lehet, hogy most is ott hevernek a dossziék az irattárban, s ha szükséges lesz megint előveszik? Nem egy vidám perspektíva. Ez a szabály az állampolgár védelmére hivatott. Azt akarja megakadályozni, hogy ellenőrzés nélkül, pusztán a szolgálatok kénye-kedve szerint bárkit meg lehessen figyelni (nem csak titkos eszközökkel!) bárkinek büntetlenül be lehessen hatolni a magánéletébe. A magánélet megsértésére természetüknél fogva nem különösebben érzékenyek a titkosszolgálatok, hiszen éppen abból élnek, hogy mások intim szférájában kutakodnak. Az viszont szomorú, hogy nem érzékeny erre elegendő mértékben nálunk a politika sem. Arról már minden mostanában regnált kormány képviselőitől hallottunk elszánt nyilatkozatokat, hogy minden eszközzel megvédik a szolgálatok ütőképességét és ezen keresztül a nemzet biztonságát, de arról nem nagyon beszélnek, hogy miképpen akarják megvédeni a szolgálatok ellen az állampolgárokat. Nem mintha a szolgálatok minden áron a polgár ellen lennének, de puszta létükben is ott van az az ellentmondás, hogy titkos céljaikat csak úgy érhetik el, ha megsértik a privát élethez való jogot, a magántitkot, ha megszereznek olyan információkat is amelyek megszerzésére csak ők vannak felhatalmazva, s csak nekik engedik meg az ehhez szüksége eszközök használatát is. Ez így van más demokráciákban is, csak másutt talán pontosabbak a szolgálatok működését szabályozó törvények és érzékenyebbek a politikusok az állampolgári jogok védelmét illetően. A magyar titkosszolgálatokat eddig meglehetős elvtelenséggel védte az Antall- a Boross-kormány és ezt gyakorlatot folytatja a Horn-kormány is. Boross Péter még a titkosszolgálatot felügyelő miniszter korában kijelentette, hogy ügynököt márpedig nem ad ki. Ezt a szolgálatok szempontjából kétségkívül praktikus gyakorlatot sajnos akkor is folytatta, amikor kiderült, hogy némely sameszok köztörvényes bűncselekményeket követtek el. Néhány olvasó talán még emlékszik arra a Hakan nevű török úriemberre (így kell neveznem mert a független magyar bíróság ítélete szerint mindaddig az, amíg okmányok nem bizonyítják az ellenkezőjét, ezek az okmányok pedig szolgálati érdekre hivatkozva nem kerülhettek a bizonyítékok közé!) aki módfölött gyanús ügyekbe keveredett, s akinek titkosszolgálati kapcsolatairól Boross akkor vizsgálatot és tájékoztatást ígért. Máig nem tudni, volt-e vizsgálat és ha volt, mi lett az eredménye. Három éve kiderült, hogy a szolgálat néhány vezető tagja a titkos célokra való pénzt magánüzletekbe fektette. A vizsgálatot akkor is megígérték - már Füzessy volt a tárca nélküli - de máig nem történt semmi. Ha csak azt nem tekintem válasznak, hogy a Gyorskocsi utcában hosszan faggattak arról, hogy miként jutottam az akkori lapomban megjelent információhoz. Nem mondtam meg, ma meg már nem is emlékszem rá. Ezt követte a Keletiné-féle ügy és nyomában a botrány, meg az, hogy még mindig nem kapott tájékoztatást egyetlen érintett sem arról, hogy mi történt. A tárca nélküli kormányférfiak újra csak változtak, de a gyakorlat maradt. Néhány hete ennél pitibb ügyben is nagyot alakított a szolgálat. Történt, hogy belvárosi székházában (vagy előtte) verekedés tört ki, betört az ajtó, mert valaki be akart menni (vagy ki akart jönni), akit elfogtak (vagy elmenekült) minden esetre az őrség egy tagját ápolni kellett. Ebből végül is lett egy hivatalos nyilatkozat, de az semmiről nem adott tájékoztatást. Azt hiszem, ez a nyilatkozat sem született volna meg, ha akkor eleget teszek egy Vajda nevű titkosszolgálati tábornok telefonon elhangzott kérésének, és nem adom le lapomban az erről szóló hírt. Kérését azzal indokolta, hogy a szolgálat főnöke ezt kéri. Nem találtam kielégítőnek magyarázatát, de tudom, volt olyan országos napilap, amelynek ennyi is elég volt és nem közölte a hírt. A közlés leállítására tett kísérletet is nyilvánosságra hoztuk, de nem indított vizsgálatot a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter, pedig egy alárendelt közhivatalnok kísérletet tett arra, hogy megsértse a sajtószabadságot, hogy korlátozza az állampolgárok tájékozódáshoz fűződő jogait. Mindezt az után, hogy Alkotmánybíróság már két éve kimondta, hogy a polgárok tájékozódáshoz való joga legalább olyan erős alapjog, mint az állam titkainak megőrzéséhez fűződő érdek. Sajnos nem tiltakoztak az ügyben az újságírók szakmai érdekvédelmi szervezetei sem, pedig ha valamikor, akkor ebben az esetben lett volna mit mondaniuk a sajtószabadságról. Senkinek nem érdeke, hogy gyengítse az államot, hogy akadályozza az ország védelmét. Azt is tudomásul veszi minden kritikus, hogy a titkosszolgálat csak addig működhet jól, amíg titkos. Azt azonban a túlsó térfélen is tudomásul kell venni, hogy megszűnik a titok, ki kell lépni a homályból minden esetben, ha a szolgálat jogot sért. Már persze akkor, ha ezek a szervezetek valóban az alkotmányt és az állam polgárait védik, és nem saját, illetve titkos megbízóik érdekeit. „A magánélet megsértésére természetüknél fogva nem különösebben érzékenyek a titkosszolgálatok, hiszen éppen abból élnek, hogy mások intim szférájában kutakodnak. Az viszont szomorú, hogy nem érzékeny erre elegendő mértékben nálunk a politika sem.” Pomogáts Béla is .... Lex Nagy Imre Lesz-e „Nagy Imre-törvény”? Azaz a magyar Országgyűlés megörökíti-e a forradalom vértanú miniszterelnökének emlékezetét egy törvényben, ahogy tette ezt annak idején Rákóczival, Kossuthtal, Bajcsy-Zsilinszky Endrével s Károlyi Mihállyal? Egyelőre nagy a zavar: a Szocialista párt kezdeményezését nem támogatták sem a szabad demokraták, sem az ellenzékiek. Végül készült egy egyéni képviselői kezdeményezés, ezt mint hírlik, az MSZP részéről Vitányi Iván és Donáth László, az SZDSZ részéről Mécs Imre és Rajk László írták alá, Rajk később, állítólag, a pártvezetés kérésére visszavonult. A kisgazdapárti elnök pedig máris tiltakozott a miniszterelnök emlékének megörökítése ellen. Mindez felveti a kérdést: a kommunista diktatúrától megszabaduló új Magyarország mit akar kezdeni Nagy Imre emlékével és örökségével? Akar-e kezdeni vele valamit? A vértanú miniszterelnökről még a rendszerváltozás után elneveztek egy közteret, a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogház mellett, ahol Nagy Imre társaival együtt raboskodott, a napokban avatják szobrát születésének századik évfordulóján (különben magánkezdeményezésre, és nem a magyar állam költségén). Az első szabadon választott magyar Országgyűlés azonban elmulasztotta azt, hogy méltó emléket állítson a forradalom miniszterelnökének, és az első általa hozott törvény, amely a magyar forradalom emlékét magasra emelte, meg sem említette Nagy Imre nevét. Ezt a nevet, mondjuk, az akkori miniszterelnök hagyatta ki a már készen lévő és egyeztetett törvényjavaslat szövegéből, ki tudja, milyen taktikai megfontolások alapján. Nagy Imre személyes áldozatáról és politikai örökségéről igazából csak az 1989. június 16-i nemzeti temetés emlékezett meg kellő méltósággal és emelkedettséggel. Ez a megemlékezés a Hősök terén és a köztemető mártírparcellájában volt az új magyar demokrácia születési ünnepe is. Mintha azóta elfelejtődött volna ennek a születésnapnak a méltósága és az üzenete: mindezt elsodorták a társadalmi gondok, a politikai viszályok, a pártok versengései, amelyeknek most, úgy tetszik, a Nagy Imre emlékét megörökítő országgyűlési határozat is az áldozata lesz. Nem kívánom én itt és most arra emlékeztetni a magyar politikai élet vezető személyiségeit, hogy Nagy Imre Személye és neve, példája és öröksége mit jelent a nemzeti történelemben. Minden lecke nélkül is kellene tudniok. Csupán arra utalok, hogy számukra, akik 1956 káprázatos és véres októberében voltunk fiatalok, ez a név lobogóra írható jelképnek tetszett: a nemzeti függetlenség, az egyéni szabadság, a társadalmi igazságosság szimbólumának. Nagy Imre volt az, aki 1953 nyarán felkeltette egy megalázott és nyomorba döntött országban a reményt, feléje fordult történelmi várakozással az ország 1956 tavaszától kezdve, és ha volt is valamelyes megingása az október 23-át követő napokban, elvégre nem forradalmi vezérnek, hanem tudósnak született, mint a forradalmi kormány miniszterelnöke, ő szólaltatta meg, ő képviselte az ország legjobb törekvéseit a forradalom végső napjaiban, s ezekért a törekvésekért áldozta fel magát. A magyar forradalom emléke és öröksége elszürkült és szinte elveszett az elmúlt esztendők politikai iszapbirkózásai következtében, nem utolsósorban az ötvenhatos veteránszervezetek méltatlan huzakodása és az ötvenhatosok méltatlan közszereplése miatt. Maradhatna ránk néhány tiszta és biztató jelkép: október 23. emléke, a lyukas zászló, a szabadságharc kamasz hőseinek önfeláldozása és Nagy Imre pélája, tanúságtétele. A Nagy Imretörvénnyel talán azt bizonyíthatnánk be ország és világ előtt, hogy ragaszkodunk nemzeti történelmünk megszentelt jelképeihez. Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke Szakadék Marabu rajza Fehér Klára Mit adnak tíz forintért? Könyvhét. Gyerekkönyvhét. A művelődési ház nagyterme zsúfolásig megtelt kisiskolásokkal. Lehetnek vagy háromszázan. A négy író elbeszélget a gyerekekkel. Érdeklődő, figyelő arcok. Azután kezdődik a dedikálás. A gyereksereg megrohanja az írókat. Nekem is tessék aláírni, ide is tessék aláírni. A művelődési házban könyvárusítás. Egykét pedagógus vásárol. A gyerekek közül senki. Meghívóra, műsorfüzetbe, kitépett irkalapra kérik az autogrammot. Sok értelme nincs, holnapra el fogják dobálni. Még az autogramgyűjtőknek se ér sokat: húsz íróért ha adnak egy futballistát, kétszázért egy popénekest. Nem vesznek könyvet a gyerekek. Persze, gyalázatosan drága a könyv. Sehol a világon nem nyúzza annyi adóval a kultúrát a pénzügyi kormány, a gazdaságpolitika, Fehér Klára író mint nálunk. Tizenkét százalék áfa, negyvennegyvenöt százalék terjesztési költség, se az írónak, se az olvasónak nem marad semmi. Nyolc-tizenkét éves gyerekek. Nyújtják a kis papírfecniket. Én meg ráírom: szeretettel. Lehet, hogy ez a gyerek reggeli nélkül jött iskolába? Nem tudják befizetni az ebédjét sem? De azért hirtelen ötlettel kérdezgetni kezdek: van-e zsebpénzed? „Igen” - mondja az egyik. „Van, de kevés”. „Heti száz”. És mit veszel rajta? „Fagyit. Édességet”. „Menynyiért? - kérdem. Napi tíz forintért?” Általános nevetés. „De író néni kérem, mit adnak ma rongyos tíz forintért? Egy fagylaltgombóc ötven, egy tábla csokoládé százötven forint...” „És akkor miért nem vesztek inkább könyvet? Egy heti fagylaltozás, két tábla csokoládé árából vehetnétek egy szép ifjúsági könyvet.” Értetlen álmélkodás. Zavart nevetés. Könyvet? A zsebpénzt össze lehet gyűjteni a malacperselyben, mert a pénz tiszteletreméltó dolog. Még edzőcipőre is lehet gyűjteni. Játékra. Nyalánkságra. De könyvre? Azt mondja pedagógus barátom: okosak a tanítványai. Okosak és racionálisak. Nincsenek álmaik. Nincsenek érzelmeik. Szégyellnek sírni és szégyellnek nevetni, szégyellnek gyöngének mutatkozni, és szégyellnek gyengédek lenni. Nem tanítja őket barátságra, önfeláldozásra, szeretetre Nemecsek Ernő, Nyilas Misi, Huckleberry Finn. Nincs könyvespolcuk, nem barátjuk Nemo kapitány vagy a Kis Herceg. Amikor értékekre vágynak, nem könyvet akarnak gyűjteni. Nem csak a szegénység bűnös ebben, hanem az a társadalmi tudat, amely az otthon szűkös vagy nem szűkös költségvetésében nem ad helyet a könyvnek, hogy egész pénzközpontú világunkban koldusfillérre szorul a kultúra. A statisztikai hivatal létminimum-számításában egyetlen könyv, egyetlen színházjegy sem szerepel. Boldog idők, amikor a költő azt panaszolta, hogy neve áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Hol kap ma annyi figyelmet és reklámot egy jó könyv, mint akármely mosópor, hajfesték, kutyaeledel? Könyvhét, 1996.