Népszava, 2021. október (148. évfolyam, 228-252. szám)

2021-10-09 / 235. szám

4 Nyitott mondat Küzdelem a metaforával Ross Károly: Velem vagy, ugye? Nem mindennapi a küzdelem a mindennapok harcát ábrázoló új Ross Károly-novellagyűjte­­ményben, mely a könyvnek is címet adó hosszú, a kötet felét kitevő elbeszélés mellett tizenöt írás­művet tartalmaz. (A szerző hatodik önálló, ezen belül harmadik novelláskötetében helyet kapott az Éden című írás is, ami először a Nyitott mon­datban jelent meg [2021. február 12.].) A külső körülmények satuként szorító fogásában vergő­dő, kifelé nem mutatkozó, csak az írás által rögzí­tett (és az olvasói képzeletben empatikusan újra­teremtődő) belső emberi érzések akár rettegést keltő és szívszorító kényszerekben és döntés­­helyzetekben való ábrázolásában Ross tehetsége és precizitása kikezdhetetlen. Legyen szó a gyer­mekét elhagyni készülő anyáról (Boldogság), a munkája elvesztésétől félő feketemunkásról (Tiltott terület), a házától-otthonától megválni kényszerülő családról (Eden), egy egykoron re­ményteljes focista kudarcáról (Cserejátékosok), az elveszettség érzetéről, a jövő kilátástalanságá­­ról, a hiábavaló szeretetről vagy szeretetnélküli­­ségről, a fals szülő-gyerek és házastársi kapcso­latokról (A látogatás; Két pohár száraz fehérbor), az elembertelenedésről (Utak), a kisszerűségről vagy a feldolgozhatatlan előítéleteinkről (A le­csúszott zsindely), netán a szexuális orientáció ambivalensségéről (Velem vagy, ugye?). A nagyon pontos, letisztult, kikezdhetetlen, fúga nélkül is biztosan összesimuló és stabil kőtömbökhöz (semmi felesleg!) hasonlítható mondatokból építkező novellák történetei mind egy-egy élet­darabka ábrázolásában érdekeltek, amelyeknek azonban az elő- és utóéletét csak kikövetkeztetni vagy elgondolni lehet - így az olvasói képzeletet nagyban aktivizálva izgalmas értelmezői játé­kot valósítanak meg, miközben végig elkerülik a konkluzív (morális) ítéletalkotás egyirányú utcá­ját. Azt is állítva ezzel, hogy az élet és az értelme­zés nagyon is komplex (folyamat). A többnyire Nyugat-Magyarország (Pápa és környéke) vidékén játszódó történetek színhe­lyeit ábrázolva érdekes megállapításra juthat az olvasó. Egyfelől úgy érezheti, mintha otthon len­ne, minden nagyon ismerős, a szerző helyismere­te nem vitatható. Másfelől ugyanakkor feltámad benne az a(z irodalmi) sejtés, hogy az itt ábrázolt magyar falvak, kisvárosok közege, közössége - le­számítva a jelenben csúcsosodó technológiai fej­lődés vívmányait, az önjáró motoros közlekedési eszközöket, a mobiltelefont és az internetes por­nót, vagy a nagygazdákra cserélődő tsz-igazgató­­kat, földbirtokosokat - akár a ’80-as évek vagy a száz évvel korábbinak is megfeleltethető len­ne. Nagyvárosi buborékban élve és eltúlozva: mintha az itteni világ - „a magyar vidék” - nem mozdult volna, mondjuk Ady ó-ná­­dasai és köd-gubában járó Novembere óta, legyen akár tavasz vagy nyár valójában az elbeszélésekben. A kettő persze nem zárja ki egymást, és nem is arról van szó, hogy a vidék pusztán kulissza lenne, mert szervesen része a nyelvileg hite­lesen alkotott közegnek, inkább a tör­ténelmi és az egyéni változások (ez­zel együtt az elbeszélések) tempóját (is) van hivatott alakítani. Melyek az itt élő­­ (még mindig Ady), múlt szá­zadok ködébe búj­tnak gondolt­­ emberek lelki gondjait-bajait jelenítik meg, s amelyek időtől (és néha mégiscsak tértől­ függetlennek, állandónak tetszenek. Az identitásválság - mely a hosszú elbeszélés fókuszában áll - például nem új keletű probléma a városból egy örökség révén falura költöző, 28 éves, bölcsész végzettségű, nyelvkönyveket író lány esetében sem, aki nemcsak egy új élethely­zetben és közösségben találja magát kívülálló­ként, megkérdőjelezve egész addigi pályafutását, de a saját érzelemvilágát is idegenként tapasztal­ja meg, mikor önmaga előtt is lelepleződik szerel­mi fellobbanása egy másik lány iránt. „Mint egy metafora, úgy kísérte, a metaforáj­a annak az álla­potnak, amikor a kitűzött cél elveszti realitását, nem külső tényezők, sokkal inkább saját gyenge­sége miatt. Amiatt, hogy nem hiszi, hogy valaha is el tudja érni” (155. o.)­­ s akár a környezeté­ről, a munkájáról, az (érzelmi) életéről van szó, „küzdelme a metaforával”, igazságtartalmának kérdésessége ellenére, végig vele marad. Ahogy lezáratlanságában az olvasóban is a saját életére, vívódásaira vetítve. Nem érdemes kihagyni ezt az élményt. (Napkút Kiadó, 2021. 200 o.) HORNER „A terápia leginkább a szubjektumról szól, és arról, hogyan tudjuk újrahuzalozni, amit tanultunk a világról, és a gesztusainkat, valamint a reakcióinkat, amikkel mindezt a megértést kísérjük. Én például kifejezetten jobban éreztem magam a könyvek megírása után” - mondja Hegyi Ede, akinek az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg A senki című regényének (2019) folytatásaként a Te. Az írót szakrális terekről, eltávolításról és az „Ö”-ről is kérdeztük. RÁCZI­ PÉTER­ ­ A senki című első regényét övező nagy érdeklődés eredményeképpen videóinterjúban válaszolt az olvasói kérdésekre. Ott firtatták, miért nem jött össze a főszereplő-elbeszélője egy tóparti idill során a büféslán­­­nyal. Akkor úgy felelt, hogy az egy szakrális tér, ezért semmiképpen nem jöhetett létre ez a kapcsolat. Később aztán, odahagyva a szent erdősávot, a második regénye, a Te, ami az előző tulajdonképpeni folyta­tása, egészen ennek a párkapcsolat­nak szentelődik. Hol vannak tehát a szakrális helyek és történések akár a regényben, akár a mindennapokban, és a párkapcsolat nem ilyen? - Azt nem tudom, vannak-e szak­rális helyek, szerintem inkább szakrális terek vannak, amik az emberek közti érzelmekben nyil­vánulnak meg. A szakralitás, úgy gondolom, legfőképp a szeretetben található meg. Viszont fontos volt, hogy­­ senkiben megmaradjunk a profanitás talaján, nem engedhettem meg azt, hogy legyen benne feloldozás, és valami kellemesebb irányba men­jünk el, mert azt láttatni szabad ugyan, de oda elérni már nem, hiszen azáltal a főhős senki „ő”-vé, valakivé vált volna,­­ így viszont végig „én” maradt. A legtöbb olvasói visszajelzés ennek hatására éppen az elbeszélő és az írója közti azonosságra kérdezett rá. Nem degradáló, hogy a sok írói munkával létrehozott fiktívén-konstrukciót egy­szerűen az öntudatlan, automatikus írásnak titulálják? Vagy nagyon is tu­datos kialakításról van szó, ami épp ebben a hatásban érdekelt? - Ez a fajta érdeklődés egyáltalán nem degradáló számomra­­ az embe­reket mindig hajtja a kíváncsiság efelé, hiszen így lehetőségük adódhat exkluzív módon benézni mások „hálószobájába”. Ugyanakkor ezzel minden alkalommal meg kell küzdeni, és el kell mondani, igen, 25-38 százalék közötti a személyemnek a megtestesülése ebben a karakterben. Másfelől, azt is hozzáteszem, ezt nem én választottam, bármilyen szerencsétle­nül hangzik is a „csak úgy jött” formula. Amikor írni kezdtem a regényt, éppen semmi mással nem foglalkoztam, csak magammal, és ez volt a legkézenfekvőbb, mert úgy éreztem, hogy az én személyi­ségemből emanálva ez a szereplő így tud a leghitelesebben megjelenni - belülről áb­rázolva. És talán az olvasók is jobban bele tudnak ekként helyezkedni a nézőpontjá­ba, mintha valami ad hoc kitalált névvel illettem volna. -A figura végül maga is regényírás­ba kezd, mondhatni terápiás attitűd­del. Ellenben a terapeuták azt szokták hangsúlyozni ilyenkor az írás kapcsán, hogy célszerűbb az eltávolítás, a néző­pont áthelyezése, tehát egyes szám első személy helyett az egyes szám harma­dik személy használata.­­ Ez bizonyára helytálló lehet bizo­nyos emberekre vonatkoztatva, és ha én írónak vallanám magam, lehet, magam­ra is próbálnám erőltetni. Amikor azon­ban elkezdtem írni, akkor elsősorban az motivált, hogy mennyire pipa vagyok a világra - fel lehet fogni a könyveket egy nagyon hosszú ordításnak és „kurva­anyázásnak” is. Nem vagyok biztos ben­ne, hogy a terápiás működés érdekében el kell távolodni önmagunktól, mert a terápia leginkább a szubjektumról szól, és arról, hogyan tudjuk újrahuzalozni, amit tanultunk a világról, és a gesztusa­inkat, valamint a reakcióinkat, amikkel mindezt a megértést kísérjük. Én példá­ul kifejezetten jobban éreztem magam a könyvek megírása után.­­ Ennek örülök. Habár­­ senki et­től függetlenül kíméletlen világot tár elénk, a nagyvállalatok, a multik em­berpróbáló, a munkavállalókat kizsi­­gerlő, lelkileg is kiszipolyozó, tárgyia­­sító rendszerét - mely az ábrázoltak alapján akár Kötter Tamás regényivel is sokban rokon lehet. Ám ez nem böl­­csészpicsogás, hanem az általános lét­tapasztalat szintjén is elemezhető. Bi­zonyára sokan szeretnék tudni: van-e kiút ebből, mi a recept a jobb életre, egyáltalán létezik-e olyan? - Engem is őrülten érdekel erre a válasz. Alapvetően azt gondolom, le­het másképpen élni - de nem ebben a könyvben! Hiszen egy szerencsésebb pályaív éppen a senkiséget törölte volna a diskurzusból. Szerintem ki lehet lép­ni a megnyomorító mókuskerékből, ki is kell lépni, illetve törekedni kell erre. Viszont úgy látom, nem ez a törekvés jellemzi az emberek többségét, kevesen hoznak olyan döntéseket, amelyek alap­vető fordulatokat okozhatnak az élet­menetükben, jellemzően a biztonságra vágynak, és inkább választják a finom, meleg, puha kellemetlenséget, mint a hideg, száraz ismeretlent. Az ismeretlen általában zavaró és ijesztő, az ismerős kellemetlenségek ellenben sokkal átél­­hetőbbek, sokkal könnyebb ragaszkodni hozzájuk - és nagyon jól lehet miattuk panaszkodni. Mint ahogy a főhősöm is teszi: imád panaszkodni, és imádja utál­ni, amiben él, mert így legalább van oka megakadályoznia magát abban, hogy lé­péseket tegyen jobb sorsának eléréséért.­­ A kvázialkoholista, nikotinfüg­gő hős tényleg önsorsrontó, a meg­alkuvásnélkülisége végül a­­ Te-ben ábrázolt - szerelmi kapcsolatot is kudarcként éli meg. Ez a jelleméből fakad, vagy ez a mindennapok ta­pasztalata is? - Általános problémának gondolom. A párkapcsolat, a szerelem, a szeretet mind tanult dolog. Azoktól, akik fel­nevelnek minket, optimális esetben a szüleinktől. S mivel sok családban az a természetes, hogy számos dolgot nem osztanak meg a gyerekekkel, inkább elfe­dik a „védelmükben”, nehogy szembesül­niük kelljen a traumatikus élményekkel, ezek a hazugságok és elhallgatások hatás­sal vannak arra, hogyan vágnak aztán bele a szerelmi kapcsolataikba, így az amúgy is a testiségre koncentráló tinédzserkori fizikai késztetések mellé a szerelem kép­zetéhez nemigen társulnak a szellemiség és a személyiség fontosságát hangsúlyozó kitételek. És az a gyanúm, a későbbiekben ez sokaknál meg is marad. Rengetegen él­nek nem minőségi párkapcsolatban. - A senki szigorúsága után, úgy ér­tékelem, hogy a Te mondatai, szerke­zete lazább. Ezt a téma hozta így, vagy „külső” elhatározás volt? - Nagyon boldog lettem volna, ha a Te is A senki hangnemében íródik, és úgy is álltam neki a megírásához, ám a két­harmadánál rájöttem, hogy állati rossz irányba megyek. Ennek puhábbnak, picit intimebbnek, ha tetszik, „nyálasabbnak” kell lennie, mert míg A senki a „minden nagyon rossz” érzéséről és a magányról szólt, addig a Tie-ben már kettőn áll a vásár, ebben egymásra támaszkodva küzdenek, így egészen más ritmikát követelnek a mondatok. A senki géppuskaszerű, a Te inkább egy olcsó motel vízágyán való hempergéshez hasonló. +1 kérdés - A fogyasztói kultúra jelen kívánal­mai felől is azt mondhatom: az én-re­­gény és a Te egy„O” (vagy„Mi”) után kiált. Trilógiává íródik-e a sorozat? - A kiadóban már fogadásokat is kö­töttek a címére: O, Valaki stb., míg én csak pár hete kezdtem el gondolkodni ezen a lehetőségen. Mert hiszen a könyveimben minden függőben maradt - nem is hi­szem, hogy nálam be tudna következni az utolsó pont kirakása után a megnyugvás állapota. És igen, azt szeretném, amen­­­nyiben meglesz hozzá a mondanivalóm, hogy valóban egy trilógia formáját adja ki, s ezzel bezárulj­on a történetem. Hegyi Ede (Budapest, 1988) író. 2019- ben megjelent első, A senki című regénye 2020-ban bekerült a Margó Irodalmi Díj legjobb három, ugyanakkor a Merítés-díj legjobb tíz jelöltje közé. Második regénye, a Te 2021 Ünnepi Könyvhetére jelent meg szeptemberben.

Next