Népszava, 2022. február (149. évfolyam, 26-49. szám)

2022-02-11 / 35. szám

4 Nyitott mondat Térérzékenység Épületeken, utcákon, foghíjtelkeken, az erdők ösvényein­­ a folytonos változás nyomait, rétegeit tárja fel Mezei Gábor. S mindezt versnyelvileg is képes megjeleníteni: a mozgást, az érzékelést. Harmadik, száraz tenger című verseskötete apropóján beszélgettünk vele városról, geometriáról, és hogy milyen sűrü is az élet egy tengerfenéken. RÁCZI­ PÉTER - Hogyan közlekedik az utcákon? A szá­raz tenger versei alapján azt gondolom, na­gyon lassan, meg-megállva, alaposan meg­figyelve az épületeket, biztos nem rohanva. - A kötet megírásának igénye éppen abból származott, hogy úgy éreztem, túl gyorsan já­rok, nem figyelek eléggé oda a környezetem­re, ahol napi szinten megfordulok, holott egy nagyon szép városban lakom. A kötet keretét éppen az a kérdés adja, hogy ezeket a tereket miként lehet megközelíteni, hogy én magam is észrevegyem őket. S valóban, ahhoz a fajta észleléshez, ami a versek megírásához kellett, elmélyültebb figyelem, az érzékelésnek a saját magát is észrevevő működése kellett. Persze nem minden szöveghez kapcsolódott konkrét séta, sokszor emlékekből íródtak, mint pél­dául a [folytonos paraboráros tér] című vers, ami egy hajókikötőből indul ki. De volt olyan is, amikor a Google Maps segítségét vettem igénybe.­­ Az épített környezetet megjelenítői versei (hungária_krt., dózsa_gyorgy_u., határ_út stb. mennyire rajzolják ki a valós életének mindennapi útvonalait? - Alapvetően azok a helyszínek, utcák, út­vonalak jelennek meg, ahol gyakran megfor­dulok, illetve a városok, ahol gyerekkoromban vagy később éltem: Gyöngyös, Miskolc, Debre­cen és Budapest. - A fővárost mintha keresztbe-kasul be­járná, az említett Boráros tértől a Hármas­­határ-hegyig. - Amikor Pestre költöztem, úgy akartam megismerni a várost, hogy eltévedjek benne, majd valahogy hazataláljak, miközben olyan helyekre is elvetődtem, amelyek nem esnek bele a mindennapi útvonalaimba, a komfort­zónámba. Az ilyen helyeken már nincs kapasz­kodó és nagyobb tere van az észlelésnek. Soha nem készültem például a Határ út külső részén sétálni, de egyszer csak odakeveredtem. - Mennyire sűrűn veszi be magát az er­dőbe, kiránduló alkat? Utalva itt a Bör­zsöny, Bükk hegyeit, a Balaton vízpartját leíró verseire. A természetes környezet ész­lelése mennyiben jeleníthető meg másként versnyelvileg? - Miskolcon nőttem fel, hetente többször bicikliztem a Bükkben, és ez természetes igé­nyemmé vált, sok hétvégét töltök azzal azóta is, hogy a hegyekben túrázom. Az általam itt mű­ködtetett líranyelvvel tulajdonképpen mindegy is, hogy természeti vagy épített környezet felé fordulok, mert a térbeli elrendezés és a térben való mozgás meghatározottsága a fontos. Ami az erdőben is ugyanúgy megvan, mint a város­ban, mivel az sem teljesen szabadon burjánzó terület, ott is vannak útvonalak, amikről nem lehet letérni, mert a domborzati viszonyok és az erdőgazdálkodás ezt nem teszik lehetővé. A városban pedig egyértelmű geometriai megha­tározottsága van az észlelésnek.­­ No igen, a topográfiai elrendezettség mellett feltűnően sok geometriai leírást használ a versekben. Mind ez idáig titkolt tájépítészi végzettsége is van? A líranyelv kényszerítő ereje munkálkodik itt vagy va­lóban így látja a formákat? - így látom. A városokban az utcastruktúrák határozzák meg az ember mozgását. Ez rajta hagyta a nyomát a szövegeken is, a geometriai meghatározottság a verseknek is speciális hú­zást ad.­­ Sok áttételen keresztül íródtak le a város helyszínei. Az emlékezet, az írásba foglalás maga, a líranyelv mind közvetítő elemek. Lényegében új város épül fel a ver­seiben. Mi a kapcsolata a valóságossal? - Éppen az a folyamat követhető végig a versekben, ahogy az ember megpróbálja ezt az úgymond valós várost megközelíteni, miköz­ben ezt nem teheti, s ezért mindenképpen épí­tenie kell helyette egy úgymond másikat. Pont, mint mikor valaki lefényképezi a gyerekkori utcáját, vagy visszaemlékezik rá, én sem csiná­lok mást a kötetben, mint megpróbálom tuda­tosan érzékelni az urbánus környezetet. Mert abban a pillanatban, hogy verssé lesz, rögtön tér(át)írás történik, amibe a vers is minden­képpen beleszól. És én éppen azt akartam, hogy beleszóljon - ezzel frissítve fel, írva újra a saját környezetemet. - A kötet címe arra is utal, hogy abban a térben, ahol most élünk, egykor tenger hullámzott. A kiszáradt medrében járunk, fenéklakók vagyunk. Ennek milyen (meta­forikus) nyomai találhatók a versekben? - A száraz tenger cím egyfelől a sokféle ész­lelet összekapcsolására utal, ami egyszerre vi­zuális, taktilis és auditív, egy olyan sűrűséget hozva létre, ami már nem is élhető az ember számára, mintha vízben, tengerben élnénk. Másfelől ez a közeg száraz is­­ és ennek a szö­vegek által megteremtődő tapasztalatnak a szembenállását, feszültségét próbálja megkö­zelíteni a cím. De konkrétabban, főleg a nyári versekben, a kiszáradásnak az aktuális ész­leletét is hordozza, hiszen például pár éve a Szabadság híd alatt a híd ősét, a Ferenc József hidat is lehetett látni, a leapadt Duna alján. - Ebben a nagy sűrűségben az üres he­lyek a kötetben minek az érzékelései? - A sűrűség, de akár csak két hely megmu­tatásához is szükség van üres helyekre, ezt a kötet szerkezeti felépítése is követi. Másrészt borzasztóan foglalkoztatnak a budapesti fog­híjtelkek, amik hihetetlenül gyorsan be tud­nak épülni, miután oly sokáig csak álltak ott az elképesztő méretű falaikkal és a gyönyörű, kettévágott lichthofjaikkal. A kötet borítóján is egy ilyen található, ami a Baross téren állt. Amikor készült a könyv, még megvolt, ám az­óta beépült. A folyton omló-épülő város réte­gei a szövegeimben is jelen vannak: ahogy egy öreg városban állandóan eltűnnek és szület­nek az épületek. A belvárosban mindennapos tapasztalat, hogy hordják ki a sittet, be meg a homokot. S az emberben felmerül: vajon hány százalékban tartalmazza régi önmagát egy régi ház, miközben a homlokzat megtartásával be­lül lényegében elfogy? - Thészeusz hajója... Tájpoetikák cím­mel kurzust is tartott az egyetemen. A ma­gyar lírában milyen változásokat lát a táj­leíró költemények terén? - A XIX. századi romantikus tájleíró köl­teményeknél még megvolt a beszélő egyfajta kívülállása a tájhoz képest. Ám ez szép lassan eltűnt a XX. század lírájában, már József At­tilánál is. Oravecz Imre költészetében például már az a kérdés fogalmazódik meg: vajon hol marad meg az ember helye ebben a leírásban? Maga a leírás eltüntetni látszik a leíró pozíci­ót - én kutatóként ezeket a pontokat kerestem. A táj nem egy külső valami, amibe belép az ember, és amiről kívülről beszélni tud. Abban a pillanatban, amikor nyelvet használ, muszáj benne lennie, nincs hova belépni, a kettő elvá­laszthatatlan lesz. Mezei Gábor (Gyöngyös, 1982) költő, az ELTE tudományos munkatársa. Miskolcon nőtt fel, Bu­dapesten él. Első lírakötete 2012-ben jelent meg függelék, címen, amit 2016-ban követett a natúr öntvény; ez évben látott napvilágot monográfiája is (Fordítás és anyagiság - ki­írás mint kultúr­­technika az Örök barátainkban). Szabó Mar­­cell-lel 2018 óta vezetik a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) ifjú tehetségeket segítő Líraműhelyét. Leg­újabb verseskötete, a száraz tenger 2021 novem­berétől olvasható. Szikrákat szór Philip K. Dick: Vulcanus kalapácsa Nem lehetünk eléggé hálásak az Agave kiadó­nak, hogy lassan immár húsz éve megjelen­teti és gondozza a Philip K. Dick-életművet. Nagy hiányossága lenne a magyar könyvpi­acnak, ha a XX. század második felének egyik leginnovatív (szépirodalmi és sci-fi) írójá­nak művei nem lennének elérhetőek a nyel­vünkön. A legnagyobb vesztesek persze mi, olvasók lennénk. A legfontosabb regények és novellák már mind a polcainkon sorakoz­nak, de ezek mellett legalább olyan érdeke­sek és fontosak a kevésbé ismert művek is. Gyöngyszemek és adalékok. Ilyen a Vulcanus kalapácsa című regény is, melyet a szerző egyik életrajzírója, Lawrence Sutin „közép­szerűnek” és „az egyik legrosszabb sci-finek” titulál a PKD­ouvre-ben. Az ötvenes években írt, majd az 1960-as kiadásra „felhabosított” kisregény valóban vázlatosabb, elnagyoltabb, mint a nagyregények, a Figyel az ég, a Valis, Az ember a fellegvárban vagy az Ubik, de azért korántsem egy átlagos ponyva, ötletekben ez sem szenved hiányt, sziporkázik itt-ott „po­cokfúró”, „sugárceruza”, „kéziatombomba” stb.), noha a kidolgozása hagy maga után kí­vánnivalókat. Mindenesetre nagyon is élvez­hető és elgondolkodtató. A XXV. század utolsó évtizedében járunk, az 1970-es évekbeli atomháborút követően a Föld nemzetei a saját jól felfogott érdekük­ben azt a kompromisszumot hozzák 1993- ban, hogy a fajunk megmaradása és a béke érdekében mesterséges intelligencia dönté­seire bízzák a világ politikai kormányzását­­,letaszítva trónjáról Istent”), kizárva az em­beri tényezőt a folyamatból. Vagy majdnem kizárva, az emberiségnek csupán a számító­gép, Vulcanus 3 adatokkal való táplálása és verdiktjeinek követése marad. Ez a hatalmi felosztás persze nem tetszik mindenkinek, öncélú szabotázsok és csoportos mozgalom próbálja az Egységbe forrt világtársadalmat kibillenteni megkövesedett pozíciójából. Dick egyéni szereplők mozgatásával képes be­mutatni az új világrend utópisztikus világát és az irányítás megszerzéséért dúló csatározást. Ember és gép szembenállását (némi Terminátor-fee­ling, de ne feledjük: a regény az ötvenes években íródott!), a félelmek és a szorongás, a hatalomvágy, vagy csak a társa­dalmi mobilitás nüansznyi esélyének kívá­nalmát - az emberi tényező újbóli térnyeré­sének követelését a folyamatokban. Még akkor is, ha nemzedékek hosszú so­rán olyan ideológiai nevelés folyik, mely minden más „lehetséges világot” negligál és ellenségének tekint. Ennek az oktatási szo­cializációs mechanizmusnak a megvillantása a regény egyik nagy erénye. A másik a mesterséges intelligenciák köz­ti, a túlélésért folyó sakkjátszma részleges kibontása, ahol az emberek pusztán gyalogok lehetnek, miközben bármikor lesöpörhetik az egész táblát. A gépek racionális, logikai képes­sége „a jövőbe lát”, még akkor is, ha nincs va­lódi és aktuális „tapasztalatuk” a világ történéseiről, az emberek mindennapi tevékenységéről (bár a mindent behálózó megfi­gyelőrendszer, amit az emberek hoznak létre, törekszik ezt kikü­szöbölni). Az ember, az emberiség mozgása kiszámítható, statisztikai­lag és az érzelmi relációk adattá mi­nősítésével, plusz némi szociáldar­­winizmussal, mindenképp. Ismerős? A gépeket ma még emberek kezelik, a kö­vetkeztetéseket is (részben) mi vonjuk le. No de kinek az érdekében? Értjük mi magunkat annyira, mint adott esetben egy nagy telje­sítményű számítógép bennünket? Ami/aki a saját­­ útfenntartása érdekében idő múltán önmagunk rabszolgáivá lényegíthet át? Kell egyáltalán ehhez a folyamathoz mesterséges intelligencia? Vagy épp elég a sajátunk? Hogy globális falunkban mi lehet a min­denki megelégedésére szolgáló társadalmi együttélésre a megoldás, azt a regény ho­mályban hagyja. Az olvasóra vár, hogy to­vább- és elképzelje. Megvalósítsa. (Ford. Pék Zoltán. Agave, 2022.172 o.) HORNER

Next