Népszava, 2023. február (150. évfolyam, 27-50. szám)

2023-02-01 / 27. szám

2 I _________________________________________________________REFLEKTOR Orbán Viktor Putyin asztalánál KREML Egy éve járt utoljára Moszkvában a magyar miniszterelnök. A kormányfőt többszörösen megalázta az orosz elnök, a magyar kabinet érthetetlen módon mégis kitart mellette. GÁL MÁRIA Tavaly február 1-jén került sor az utolsó Putyin- Orbán-találko­­zóra Moszkvában. A megdöbben­tően hosszú asztal melletti ötórás tárgyalás után a magyar miniszter­­elnök azt mondta, látogatása egy­ben „békemisszió” is. Oroszország ugyanis már hónapok óta nyilván­valóan készült az Ukrajna elleni ag­resszióra, az orosz csapatmozgások a tárgyalás alatt is folytatódtak. Né­hány nappal később ugyan Emma­nuel Macron francia elnököt és Olaf Scholz német kancellárt is a hosszú asztal mellé ültették a Kremlben, de a két nyugati politikust nem alázták meg nyilvánosan. Amint a TASZSZ által közzétett felvételen látszott, a magyar miniszterelnököt „ottfe­lejtette” a teremben Putyin, a kö­zös sajtótájékoztató után szó nél­kül, hirtelen kifelé indult, majd vis­­­szavakkantott egy katonás „Viktor!” felszólítást. A diplomáciában szo­katlan tegezés akár a barátság meg­nyilvánulása is lehetne, de ezt nem szokták kirakatba tenni, Putyin ese­tében inkább a tárgyalópartner ki­szolgáltatottságát húzza alá. Orbán moszkvai látogatása már akkor rengeteg nemzetközi bírá­latot kapott az időzítés miatt, míg a két nyugati politikus útját való­ban békemisszióként könyvelték el, bár feltételezték azok sikertelensé­gét is. A magyar kormányközeli mé­dia azonnal kettős mércét kiáltott, csakhogy az említett vizitek között óriási és lényegi különbség volt. Mind Scholz, mind Macron nem­csak a Kremlbe, hanem Kijevbe is ellátogatott, nem álltak választási kampányban, amelynek fő ütőkár­tyája az orosz energiahordozókra épülő „rezsicsökkentés”, nem hos­­­szú távú gázszerződésről, hanem a háborús előkészületekről, Moszkva Ukrajna és NATO elleni kifogásai­ról tárgyaltak. Míg a közös sajtótá­jékoztatón Orbán Viktor a magyar­orosz viszonyt, a baráti kapcsolato­kat méltatta, és szót sem ejtett az ukrán határ mellett már hónapok óta zajló orosz csapatösszevoná­sokról, addig Macron elutasította Moszkva NATO felé megfogalma­zott igényeit, és kertelés nélkül pro­pagandamédiának nevezte a Szput­­nyikot és a Russia Todayt. Az Orbán iránti nyugati bizal­matlanságot nyilván táplálta, hogy 2010 óta ez volt a 11. találkozója Pu­­tyinnal, hogy rendre „Brüsszelt” bí­rálta Moszkvából is, szembement az egységes uniós álláspontokkal és a Krím 2014-es elcsatolását követő, Oroszországgal szembeni még eny­hébb szankciókat is - bár megsza­vazta - verbálisan elutasította, mint teszi a háború miatti szankciók ese­tében is. Magyarország ennek a szoros magyar-orosz viszonynak is kö­szönhetően vált egyre kevésbé meg­bízható országgá a nyugati szövet­ségesek szemében, az Ukrajna el­leni háború kirobbanása - február 24.­­ utáni politikájával meg vég­képp „Putyin trójai falovává” vált. Ezért meg is tett mindent az Orbán­­kormány. Az éves Putyin-Orbán-találko­­zó ugyan elmarad, de Szijjártó Pé­ter egyedüli uniós külügyminisz­terként tavaly nyáron többnapos oroszországi vizitre vállalkozott, ahol mosolyogva pózolt orosz kol­légájával, azzal a Szergej Lavroval, akitől 2021 decemberében átvehet­te az elnök által odaítélt Barátság Érdemrendet, a legmagasabb orosz állami kitüntetést, amely külföldi­nek adható. Külügyminiszterünk kerek perec leszögezte, esze ágá­ban sincs visszaadni az érmet, mert, mint mondta, „minden, ami a hábo­rú előtt, békeidőben történt, annak semmi relevanciája nincsen most, a háború alatt”. Annak viszont an­nál több, hogy az Orbán-kormány egyetlen vezető tisztségviselője sem látogatott el az ukrán fővárosba, hogy tárgyaljon az orosz agresszió ellen harcoló kijevi vezetéssel, ami példátlan az uniós, de főképp a ré­gióbeli országok tekintetében. Orbán „béke­misszióra" ment Moszk­vába, bő három hét múlva Putyin megindította az inváziót z I <­m­z­z> 3 NÉPSZAVA-INTERJÚ Megint rossz lóra tettünk, és nem tudni, miért Moszkva nem tudja kompenzálni az Unió felől kieső pénzeket, de el­képzelhető, hogy egyes politikai kö­röket igen, véli Sz. Bíró Zoltán törté­nész, Oroszország-szakértő. Miként értékelhető a szoros magyar­orosz viszony fenntartása a háború ki­törése után is? Sokáig azt a jóindulatú feltétele­zést lehetett megfogalmazni, hogy ez a szokatlanul szoros kapcsolat Oroszországgal azért alakult ki, mert a magyar miniszterelnök úgy gon­dolja, hogy az orosz elnök elé állva ő is nagyobbnak, erősebbnek, fonto­sabbnak tűnik. A probléma csak az, hogy február 24-e után, de főképp miután fény derült a bud­ai mészár­lásra és számos más helyen elköve­tett, nemzetközi szakértők által is feltárt emberiesség elleni bűncse­lekményre, elfogadhatatlan az EU-s és NATO-szövetségeseinkkel szem­beni külön utas magatartás. Mégis mivel magyarázható? Elvileg három lehetőség van. Az egyik az - ami kapcsán, remélem, nincs igazam -, hogy a magyar mi­niszterelnök és környezete elveszí­tette azt a józan erkölcsi ítélőképes­ségét, hogy eldöntse, melyik a jó, és melyik a rossz oldal. A másik lehe­tőség az, hogy a miniszterelnök fog­lya lett annak a retorikai csapdának, amely sikerre vitte ismét a tavalyi választásokon, feladása esetén ko­moly belpolitikai problémái lenné­nek, nem tudná mivel magyarázni a romló gazdasági helyzetet és infláci­ót. A harmadik lehetőség, és itt hang­súlyoznám, hogy Bucsa után nem tá­volodni az orosz politikától és nem távolodni Putyintól teljesen felfog­hatatlan és érthetetlen, hacsak nem arról van szó, hogy valamilyen ok­nál fogva kiszolgáltatott a magyar miniszterelnök, vagyis elveszítette alanyiságát, önállóságát az Orosz­országgal kapcsolatos politikai dön­tések meghozatalakor. Milyen ok lehet ez? Nem tudom, nem szeretnék ta­lálgatni, történésznek gondolom magam, és ha majd látok dokumen­tumot, akkor azt tudom minősíte­ni. De Bucsa után olyan gesztusokat tenni Oroszországnak, amilyeneket a magyar kormány tett - például Ki­rill pátriárka kimentése a szankciók alól, vagy a legutóbbi kísérlet a ki­lenc oligarcha mentesítésére - elfo­gadhatatlan. Nem tudom, mi indo­kolhatja, hacsak nem valami pénz­ügyi szolgáltatás, de hát az erkölcsi veszteség súlyosabb. Felfoghatat­lan számomra, hogy ez a különutas­­ság milyen előnyökkel jár, és milyen majdani előnyöket kínálna a magyar társadalomnak. Én azt látom, hogy csak hátrányunk származik belőle, a Magyarország iránti bizalom szer­tefoszlott. Oroszország esetleg tudja kompenzálni az uniós pénzeket, amelyeket, úgy tű­nik, egyhamar nem fogunk megkapni? Szerintem ilyen pénzek Orosz­országból nem tudnak jönni, ott je­lentős költségvetési deficit alakul ki 2023-ban. Készültek számítások arra vonatkozóan is, hogy ha feb­ruár 5-étől a kőolajszármazékokra is érvénybe lépnek a szankciók, ak­kor napi 280 millió dollár vesztesé­ge lesz Oroszországnak, ami éves vi­szonylatban 100 milliárd dollárnak felel meg. Ez nem roppantja meg az orosz gazdaságot, de nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs olyan pénzbőség­ben, hogy az Európai Unió felől ki­eső pénzeket kompenzálni tudná. Azt viszont el tudom képzelni, hogy bizonyos politikai köröket kompen­zálni tud. Az, hogy olyan mértékű tá­mogatást kapjunk, olyan feltételek mellett, mint az Uniótól, teljes mér­tékben kizárt. Nevezhető-e a szoros magyar-orosz viszony „barátságinak? Magyaror­szág szövetségese Oroszországnak, vagy a Kreml eszköze? Nagyon nehéz kívülállóként en­nek a kapcsolatnak az érzelmi töl­tetét megítélni. Nem tartom való­színűnek, hogy meghitt baráti kap­csolat alakulna ki vezető politikusok között, akik országaik képviseleté­ben járnak el. Egyébként is azt gon­dolom, hogy egy Magyarország mé­retű ország és egy olyan méretű ország között, mint Oroszország, nagyon nehéz túlzás nélkül politi­kai barátságról beszélni. De nincs is erre szükség, ha az Oroszország mé­retű ország betartja a nemzetközi jogrendet. Azt hiszem, mind Putyin, mind Orbán azt gondolja, hogy a má­sikat használja. Putyin abból indul ki, hogy jó egy olyan NATO- és EU- tag, amely kétségbe vonja e szövet­ségek egységes irányvonalát, és vita tárgyává teszi a szankciós politikát. Orbán pedig szerintem azt gondolja, hogy ezt a háborút Oroszország nem veszítheti el, annak győzelme után nekünk számos nyereségünk lesz. Ezzel csak az a probléma, hogy nem zárható ki Ukrajna győzelme abban az értelemben, hogy visszaszerzi te­rületei jó részét. És ha Ukrajna kato­nai győzelmet arat a kiterjedt nyuga­ti segítségnek köszönhetően, akkor tőszomszédságunkban egy olyan or­szág emelkedik fel, amely nemcsak katonai győzelmet könyvelhetett el, hanem politikait is. Mit jelenthet ez számunkra? Az európai politikában megjele­nik egy új játékos, kiegészülve az­zal az egyáltalán nem jelentéktelen körülménnyel, hogy nagyon szoros kapcsolatai alakultak ki Londonnal és Varsóval. Ukrán győzelem ese­tén ez olyan erőt ad e szövetségnek, hogy ellensúlyozni tudja majd azt a kiemelkedő szerepet, amit a francia­német tengely jelent az európai po­litikában. Mi ennek a fölemelkedő, politikailag jelentős hatalommá váló Ukrajnának a szomszédai vagyunk, és tettünk, amit tettünk végig a há­ború során. A magyar kormány 1940-ben is úgy gondolta, Németország azt a háborút nem veszítheti el. Megint olvastam valahol, hogy most már elindul az orosz gőzhen­ger. Az ilyen értékelésekkor azt a kulcsjelentőségű dolgot felejtik el, hogy van egy döntő különbség - azok a háborúk, amiket Oroszor­szág megnyert, szinte kivétel nél­kül honvédő háborúk voltak. Ez vi­szont nem honvédő háború, ezt nem is sikerült erkölcsileg megalapozni. Odáig sikerült eljutni, hogy az orosz társadalom jelentős részével el tud­ták fogadtatni, hogy egy „nemes ügy” érdekében folyik. De még ők is úgy vannak vele, hogy vívj­ák meg azt mások, ők személyesen nem kérnek belőle. Az 1941-es helyzetet nem le­het újrateremteni, azt a benyomást kelteni, hogy honvédő háború foly­na, valamiféle folytatása a máso­dik világháborúnak. Szóval drámai a különbség a motiváltságban, ami miatt én eleve elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a háborút Orosz­ország meg tudja nyerni. Nem is be­szélve arról, milyen jelentős nyugati támogatást kap Ukrajna. Ha valori­zált értéken számoljuk, akkor 2022- ben éves arányában éppannyi anya­gi támogatást kapott az Egyesült Államoktól, amekkorát kapott a má­sodik világháború négy éve alatt a lend-lease (kölcsönbérleti program) keretében a Szovjetunió. A lend­­lease teljes értéke 50 milliárd dol­lár volt, ebből 11 milliárdot kapott a Szovjetunió, ami mai dollárban szá­molva 160 milliárd. De most az ukrá­nok kapják ezt a támogatást. És ami hétvégén Iránban történt­­ számos hadiipari célpont pusztult el, töb­bek között az is, ahol a drónokat és a ballisztikus rakétákat gyártják azt mutatja, arról is gondoskodnak a szövetségesek, hogy megnehezít­sék a fegyverzet-utánpótlást Orosz­ország számára. G. M. Sz. Bíró Zoltán szerint a hazánk iránti bizalom szertefoszlott a kormány orosz­barátsága miatt

Next