Népszava, 2023. február (150. évfolyam, 27-50. szám)
2023-02-01 / 27. szám
2 I _________________________________________________________REFLEKTOR Orbán Viktor Putyin asztalánál KREML Egy éve járt utoljára Moszkvában a magyar miniszterelnök. A kormányfőt többszörösen megalázta az orosz elnök, a magyar kabinet érthetetlen módon mégis kitart mellette. GÁL MÁRIA Tavaly február 1-jén került sor az utolsó Putyin- Orbán-találkozóra Moszkvában. A megdöbbentően hosszú asztal melletti ötórás tárgyalás után a magyar miniszterelnök azt mondta, látogatása egyben „békemisszió” is. Oroszország ugyanis már hónapok óta nyilvánvalóan készült az Ukrajna elleni agresszióra, az orosz csapatmozgások a tárgyalás alatt is folytatódtak. Néhány nappal később ugyan Emmanuel Macron francia elnököt és Olaf Scholz német kancellárt is a hosszú asztal mellé ültették a Kremlben, de a két nyugati politikust nem alázták meg nyilvánosan. Amint a TASZSZ által közzétett felvételen látszott, a magyar miniszterelnököt „ottfelejtette” a teremben Putyin, a közös sajtótájékoztató után szó nélkül, hirtelen kifelé indult, majd visszavakkantott egy katonás „Viktor!” felszólítást. A diplomáciában szokatlan tegezés akár a barátság megnyilvánulása is lehetne, de ezt nem szokták kirakatba tenni, Putyin esetében inkább a tárgyalópartner kiszolgáltatottságát húzza alá. Orbán moszkvai látogatása már akkor rengeteg nemzetközi bírálatot kapott az időzítés miatt, míg a két nyugati politikus útját valóban békemisszióként könyvelték el, bár feltételezték azok sikertelenségét is. A magyar kormányközeli média azonnal kettős mércét kiáltott, csakhogy az említett vizitek között óriási és lényegi különbség volt. Mind Scholz, mind Macron nemcsak a Kremlbe, hanem Kijevbe is ellátogatott, nem álltak választási kampányban, amelynek fő ütőkártyája az orosz energiahordozókra épülő „rezsicsökkentés”, nem hosszú távú gázszerződésről, hanem a háborús előkészületekről, Moszkva Ukrajna és NATO elleni kifogásairól tárgyaltak. Míg a közös sajtótájékoztatón Orbán Viktor a magyarorosz viszonyt, a baráti kapcsolatokat méltatta, és szót sem ejtett az ukrán határ mellett már hónapok óta zajló orosz csapatösszevonásokról, addig Macron elutasította Moszkva NATO felé megfogalmazott igényeit, és kertelés nélkül propagandamédiának nevezte a Szputnyikot és a Russia Todayt. Az Orbán iránti nyugati bizalmatlanságot nyilván táplálta, hogy 2010 óta ez volt a 11. találkozója Putyinnal, hogy rendre „Brüsszelt” bírálta Moszkvából is, szembement az egységes uniós álláspontokkal és a Krím 2014-es elcsatolását követő, Oroszországgal szembeni még enyhébb szankciókat is - bár megszavazta - verbálisan elutasította, mint teszi a háború miatti szankciók esetében is. Magyarország ennek a szoros magyar-orosz viszonynak is köszönhetően vált egyre kevésbé megbízható országgá a nyugati szövetségesek szemében, az Ukrajna elleni háború kirobbanása - február 24. utáni politikájával meg végképp „Putyin trójai falovává” vált. Ezért meg is tett mindent az Orbánkormány. Az éves Putyin-Orbán-találkozó ugyan elmarad, de Szijjártó Péter egyedüli uniós külügyminiszterként tavaly nyáron többnapos oroszországi vizitre vállalkozott, ahol mosolyogva pózolt orosz kollégájával, azzal a Szergej Lavroval, akitől 2021 decemberében átvehette az elnök által odaítélt Barátság Érdemrendet, a legmagasabb orosz állami kitüntetést, amely külföldinek adható. Külügyminiszterünk kerek perec leszögezte, esze ágában sincs visszaadni az érmet, mert, mint mondta, „minden, ami a háború előtt, békeidőben történt, annak semmi relevanciája nincsen most, a háború alatt”. Annak viszont annál több, hogy az Orbán-kormány egyetlen vezető tisztségviselője sem látogatott el az ukrán fővárosba, hogy tárgyaljon az orosz agresszió ellen harcoló kijevi vezetéssel, ami példátlan az uniós, de főképp a régióbeli országok tekintetében. Orbán „békemisszióra" ment Moszkvába, bő három hét múlva Putyin megindította az inváziót z I <mzz> 3 NÉPSZAVA-INTERJÚ Megint rossz lóra tettünk, és nem tudni, miért Moszkva nem tudja kompenzálni az Unió felől kieső pénzeket, de elképzelhető, hogy egyes politikai köröket igen, véli Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő. Miként értékelhető a szoros magyarorosz viszony fenntartása a háború kitörése után is? Sokáig azt a jóindulatú feltételezést lehetett megfogalmazni, hogy ez a szokatlanul szoros kapcsolat Oroszországgal azért alakult ki, mert a magyar miniszterelnök úgy gondolja, hogy az orosz elnök elé állva ő is nagyobbnak, erősebbnek, fontosabbnak tűnik. A probléma csak az, hogy február 24-e után, de főképp miután fény derült a budai mészárlásra és számos más helyen elkövetett, nemzetközi szakértők által is feltárt emberiesség elleni bűncselekményre, elfogadhatatlan az EU-s és NATO-szövetségeseinkkel szembeni külön utas magatartás. Mégis mivel magyarázható? Elvileg három lehetőség van. Az egyik az - ami kapcsán, remélem, nincs igazam -, hogy a magyar miniszterelnök és környezete elveszítette azt a józan erkölcsi ítélőképességét, hogy eldöntse, melyik a jó, és melyik a rossz oldal. A másik lehetőség az, hogy a miniszterelnök foglya lett annak a retorikai csapdának, amely sikerre vitte ismét a tavalyi választásokon, feladása esetén komoly belpolitikai problémái lennének, nem tudná mivel magyarázni a romló gazdasági helyzetet és inflációt. A harmadik lehetőség, és itt hangsúlyoznám, hogy Bucsa után nem távolodni az orosz politikától és nem távolodni Putyintól teljesen felfoghatatlan és érthetetlen, hacsak nem arról van szó, hogy valamilyen oknál fogva kiszolgáltatott a magyar miniszterelnök, vagyis elveszítette alanyiságát, önállóságát az Oroszországgal kapcsolatos politikai döntések meghozatalakor. Milyen ok lehet ez? Nem tudom, nem szeretnék találgatni, történésznek gondolom magam, és ha majd látok dokumentumot, akkor azt tudom minősíteni. De Bucsa után olyan gesztusokat tenni Oroszországnak, amilyeneket a magyar kormány tett - például Kirill pátriárka kimentése a szankciók alól, vagy a legutóbbi kísérlet a kilenc oligarcha mentesítésére - elfogadhatatlan. Nem tudom, mi indokolhatja, hacsak nem valami pénzügyi szolgáltatás, de hát az erkölcsi veszteség súlyosabb. Felfoghatatlan számomra, hogy ez a különutasság milyen előnyökkel jár, és milyen majdani előnyöket kínálna a magyar társadalomnak. Én azt látom, hogy csak hátrányunk származik belőle, a Magyarország iránti bizalom szertefoszlott. Oroszország esetleg tudja kompenzálni az uniós pénzeket, amelyeket, úgy tűnik, egyhamar nem fogunk megkapni? Szerintem ilyen pénzek Oroszországból nem tudnak jönni, ott jelentős költségvetési deficit alakul ki 2023-ban. Készültek számítások arra vonatkozóan is, hogy ha február 5-étől a kőolajszármazékokra is érvénybe lépnek a szankciók, akkor napi 280 millió dollár vesztesége lesz Oroszországnak, ami éves viszonylatban 100 milliárd dollárnak felel meg. Ez nem roppantja meg az orosz gazdaságot, de nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs olyan pénzbőségben, hogy az Európai Unió felől kieső pénzeket kompenzálni tudná. Azt viszont el tudom képzelni, hogy bizonyos politikai köröket kompenzálni tud. Az, hogy olyan mértékű támogatást kapjunk, olyan feltételek mellett, mint az Uniótól, teljes mértékben kizárt. Nevezhető-e a szoros magyar-orosz viszony „barátságinak? Magyarország szövetségese Oroszországnak, vagy a Kreml eszköze? Nagyon nehéz kívülállóként ennek a kapcsolatnak az érzelmi töltetét megítélni. Nem tartom valószínűnek, hogy meghitt baráti kapcsolat alakulna ki vezető politikusok között, akik országaik képviseletében járnak el. Egyébként is azt gondolom, hogy egy Magyarország méretű ország és egy olyan méretű ország között, mint Oroszország, nagyon nehéz túlzás nélkül politikai barátságról beszélni. De nincs is erre szükség, ha az Oroszország méretű ország betartja a nemzetközi jogrendet. Azt hiszem, mind Putyin, mind Orbán azt gondolja, hogy a másikat használja. Putyin abból indul ki, hogy jó egy olyan NATO- és EU- tag, amely kétségbe vonja e szövetségek egységes irányvonalát, és vita tárgyává teszi a szankciós politikát. Orbán pedig szerintem azt gondolja, hogy ezt a háborút Oroszország nem veszítheti el, annak győzelme után nekünk számos nyereségünk lesz. Ezzel csak az a probléma, hogy nem zárható ki Ukrajna győzelme abban az értelemben, hogy visszaszerzi területei jó részét. És ha Ukrajna katonai győzelmet arat a kiterjedt nyugati segítségnek köszönhetően, akkor tőszomszédságunkban egy olyan ország emelkedik fel, amely nemcsak katonai győzelmet könyvelhetett el, hanem politikait is. Mit jelenthet ez számunkra? Az európai politikában megjelenik egy új játékos, kiegészülve azzal az egyáltalán nem jelentéktelen körülménnyel, hogy nagyon szoros kapcsolatai alakultak ki Londonnal és Varsóval. Ukrán győzelem esetén ez olyan erőt ad e szövetségnek, hogy ellensúlyozni tudja majd azt a kiemelkedő szerepet, amit a francianémet tengely jelent az európai politikában. Mi ennek a fölemelkedő, politikailag jelentős hatalommá váló Ukrajnának a szomszédai vagyunk, és tettünk, amit tettünk végig a háború során. A magyar kormány 1940-ben is úgy gondolta, Németország azt a háborút nem veszítheti el. Megint olvastam valahol, hogy most már elindul az orosz gőzhenger. Az ilyen értékelésekkor azt a kulcsjelentőségű dolgot felejtik el, hogy van egy döntő különbség - azok a háborúk, amiket Oroszország megnyert, szinte kivétel nélkül honvédő háborúk voltak. Ez viszont nem honvédő háború, ezt nem is sikerült erkölcsileg megalapozni. Odáig sikerült eljutni, hogy az orosz társadalom jelentős részével el tudták fogadtatni, hogy egy „nemes ügy” érdekében folyik. De még ők is úgy vannak vele, hogy vívják meg azt mások, ők személyesen nem kérnek belőle. Az 1941-es helyzetet nem lehet újrateremteni, azt a benyomást kelteni, hogy honvédő háború folyna, valamiféle folytatása a második világháborúnak. Szóval drámai a különbség a motiváltságban, ami miatt én eleve elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a háborút Oroszország meg tudja nyerni. Nem is beszélve arról, milyen jelentős nyugati támogatást kap Ukrajna. Ha valorizált értéken számoljuk, akkor 2022- ben éves arányában éppannyi anyagi támogatást kapott az Egyesült Államoktól, amekkorát kapott a második világháború négy éve alatt a lend-lease (kölcsönbérleti program) keretében a Szovjetunió. A lendlease teljes értéke 50 milliárd dollár volt, ebből 11 milliárdot kapott a Szovjetunió, ami mai dollárban számolva 160 milliárd. De most az ukránok kapják ezt a támogatást. És ami hétvégén Iránban történt számos hadiipari célpont pusztult el, többek között az is, ahol a drónokat és a ballisztikus rakétákat gyártják azt mutatja, arról is gondoskodnak a szövetségesek, hogy megnehezítsék a fegyverzet-utánpótlást Oroszország számára. G. M. Sz. Bíró Zoltán szerint a hazánk iránti bizalom szertefoszlott a kormány oroszbarátsága miatt