Népszava, 2023. december (150. évfolyam, 280-303. szám)

2023-12-06 / 284. szám

101 2023. december 6., szerda ________________________________________________________________________VÉLEMÉNY Felszólításra még nem lesz béke A mostani globális zűr­zavar és megosztottság idején a nemzetközi kö­zösség egy miniszteri ülésen készül megerő­síteni politikai támogatását és kol­lektív elkötelezettségét az Egyesült Nemzetek Szervezetének béke­­fenntartói tevékenysége mellett. Ez az első alkalom, hogy a vi­lág minden tájáról érkező külügy- és védelmi miniszterek Afrikában gyűlnek össze: december 5-én és 6-án Accrában tesznek konkrét vál­lalásokat a békefenntartás haté­konyságának növelése érdekében. Az emberiség negyede konfliktu­sok sújtotta területeken él, és körül­belül 108 millió ember kényszerül la­kóhelye elhagyására - ezek a számok több mint a duplájukra nőttek egy évtized alatt. Ezekben az időkben sürgősen szükségünk van a nemzet­közi közösség teljes, egységes támo­gatására, hogy jobban szolgálhassuk a világ legkiszolgáltatottabbjait. Legfőbb célunk a hosszú távú béke elérése politikai eszközökkel, amelyhez kiemelkedően fontos a széles körű politikai támogatás biz­tosítása és minden érintett szerep­lő mozgósítása, beleértve a helyi lakosságot is. A ma kihívásaihoz iga­zodó, rugalmasabb és hatékonyabb békefenntartás szintén a partner­ségek létrehozásán és elmélyítésén alapszik. Ez a kérdés lesz a 2023-as miniszteri ülés középpontjában. Az eseményen a tagállamoknak meg kell mutatniuk elkötelezettsé­güket az ENSZ békefenntartói tevé­kenysége mellett, mégpedig olyan új vállalások formájában, amelyek segítenek kielégíteni a jelenlegi és jövőbeli szükségleteket, valamint új vagy kibővített partnerségeken ke­resztül a kapacitásépítés, a képzés és a felszerelés terén. Az ENSZ-békefenntartók elsőd­leges céljának eléréséhez szüksé­günk van a tagállamok erősebb, egy­séges politikai támogatására, hogy a konfliktusban álló feleknek segít­A jelenlegi konflik­tusoknak a polgári lakosságra gyakorolt szörnyű ha­tása egyér­telműen emlékeztet a politikai megoldások fontossá­gára. Bár sok béke­fenntartó misszió már évtizedek óta működik, messze nem a múlt relik­•­­ • vini,­hessünk megtalálni a politikai meg­oldásokat. Ez összhangban van An­tonio Guterres főtitkár Új Program a Békéért agendájával, amely világos értékelést nyújt a kollektív bizton­sági rendszer előtt álló kihívások­ról, és cselekvésorientált ajánláso­kat kínál a tagállamoknak a jövő évi Jövő Csúcstalálkozója előtt. Ezek a békét és biztonságot fenyegető bo­nyolult kihívások azt igénylik, hogy az ENSZ képes legyen testreszabott, operatív válaszokat megfogalmazni, majd támogatni ebben más szerep­lőket, mint például az Afrikai Uniót. Az idei miniszteri találkozó célja, hogy erősítse az ENSZ-békefenn­­tartási műveletek eszköztárát, kü­lönösen a polgári lakosság védelmé­vel összefüggésben, ami a legtöbb ENSZ-békefenntartási misszió pri­oritásai közé tartozik. Folyama­tosan javítanunk kell a békefenn­tartók biztonságán és védelmén is, mivel ők egyre gyakrabban válnak fenyegetések és erőszak célpontjai­vá. Megfelelő mentális egészségügyi ellátás biztosítása is nélkülözhe­tetlen. A tagállamokkal együttmű­ködve további lépéseket kell tenni a visszaélések - például a szexuális zaklatás és kizsákmányolás - keze­lésére, valamint az áldozatok haté­konyabb támogatására. Hosszú távú béke csak akkor le­hetséges, ha a közösség minden tag­ja része a megoldásnak, beleértve azt is, hogy több nőt vonunk be a po­litikai folyamatokba és a békefenn­tartó misszióinkba. Ghána kitűnő példa erre, hiszen minden szinten és minden szerepben jelentős szá­mú nő vesz részt békefenntartó mű­veletekben. Közéjük tartozik a ghá­­nai Cecilia Erzuah kapitány, aki az ENSZ abjeji ideiglenes biztonsági haderejében végzett védelmi erőfe­szítéseiért elnyerte az ENSZ kato­nai, nemek közötti esélyegyenlősé­gi díját. Erzuah kapitány egyike a több mint kétmillió katonai, rendőri és civil békefenntartónak, akik szám­talan életet mentenek meg, konflik­tusokat előznek meg, és már több mint 75 éve támogatják a politikai folyamatokat. Minden tőlünk telhe­tőt megteszünk és mindig jobbra tö­rekszünk - beleértve annak a 4200 békefenntartó örökségének tovább­vitelét is, akik a béke szolgálatában vesztették életüket. Az évtizedek alatt megtanultuk, hogy fenntartható béke csak helyi irányítású megoldásokon keresztül érhető el. Ezt olyan országok példái bizonyítják, mint Namíbia, Kam­bodzsa, Sierra Leone, Kelet-Timor és Libéria, ahol a békefenntartók politikai szereplőkkel, a civil tár­sadalommal, nőkkel és fiatalokkal dolgoztak együtt a háborútól a bé­kéig vezető rögös úton. A békefenntartás bizonyítható hatása ellenére soha nem felelhet meg minden igénynek vagy elvá­rásnak. Korlátaira az olyan hosszú ideje húzódó konfliktusok mutat­nak rá, amelyeket bonyolult geopo­litikai és transznacionális tényezők okoznak. Különösen igaz ez akkor, amikor a Biztonsági Tanács megfe­lelő erőforrások vagy politikai tá­mogatás nélkül ad túlságosan ambi­ciózus megbízásokat békefenntartó misszióknak. A jelenlegi konfliktusoknak a pol­gári lakosságra gyakorolt szörnyű hatása egyértelműen emlékeztet a politikai megoldások fontosságá­ra. Bár sok békefenntartó misszió már évtizedek óta működik, mes­­­sze nem a múlt relikviái. Az UNIFIL például azért dolgozik, hogy enyhít­se a feszültséget az Izrael és Libanon között húzódó „kék vonal” mentén - beleértve a mindkét féllel való kap­csolattartást is. Ezek a műveletek alapvető szerepet játszanak a polgári lakosság védelmében és a tűzszüne­tek fenntartásában, amíg a végső po­litikai megoldás keresése folyamat­ban van. Ha valami, akkor éppen a missziók hosszú élettartama mutat­ja, hogy a béke mennyire összetett egyenlet. Olyan feladvány, amely­nek megoldása minden érintett fél együttműködését igényli, de emel­lett szükségessé teszi a tagállamok részéről a multilateralizmus iránt való kollektív, megingathatatlan el­kötelezettséget is. Ez szükséges ah­hoz, hogy az ENSZ békefenntartói tevékenysége továbbra is alapvető eszköz maradjon a béke elérésére. Várjuk, hogy ez az elkötelezett­ség a tagállamok konkrét vállalása­in keresztül cselekvéssé alakuljon Ghánában. A közösségek, amelye­ket szolgálunk, nem érdemelnek kevesebbet. SHIRLEY AY0RKOR BOTCHWEY, Ghána külügy- és regionális integrációért felelős minisztere JEAN-PIERRE LACROIX, az Egyesült Nemzetek békefenntartási műveletekért felelős főtitkár­­helyettese mi: < <c­o2o m< < CO Művészettörténet a kukában A középiskolák nemrég egy szűkszavú utasítást kaptak kézhez, amely arról szólt, hogy 2024- ben már nem lehet érettségizni művészettörténetből, és magát a tantárgyat is megszün­tetik. A 2020-ban elfogadott, Taka­ró-féle nemzethy NAT így fogal­maz: „...tudatosítsák gyökereiket, megismerjék a magyarság által lét­rehozott legfontosabb képzőművé­szeti és építészeti műalkotásokat, nemzetünk hagyományos tárgy­­kultúráját és díszítőművészetét [...] ismerje a vizuálisan megjelenő nemzeti szimbólumokat...”. Majd ebből az következett, hogy a művé­szettörténet tantárgy kimaradt, lett helyette vizuális kultúra. A témát - ismeretet, tantárgyat - kifejtő sza­kaszban ugyanakkor nincs szó a történeti korok művészeti értékei­nek megismeréséről, az európai és az Európán túli művészetekről, a populáris és a szubkultúrákról. Hi­ányzik továbbá, hogy a művésze­ti nevelés fejleszti a kritikus és a problémamegoldó gondolkodást, nem esik szó az interdiszciplinari­­tásról, a művészet kultúraközvetítő szerepéről. A minapi utasítás tehát csak „élesítette” a NAT-ban foglaltakat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a művészettörténet tantárgy még választhatóként sem jelenhet meg az iskola által közvetített kultú­ra kínálatában. A korábbi tartalom majd az irodalom, a történelem és a földrajz tantárgyak tartalmaiban jelenik meg - magyarázzák a bizo­nyítványt a hivatalosságok. Még szerencse, hogy nem teszik hozzá: „de mostanában ne tessék bemen­ni az iskolába... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva...”. Igaz is, minek szegény gyereke­ket valami avítt és semmire nem használható dologgal zaklatni? Az erkölcsi jóság és a szépség elve, a kalokagathia is egy régi görög esz­mény. Akárcsak a demokrácia. Az sem kell, van helyette centrális erő­tér és nemzeti együttműködésnek mondott autokrata centralizmus. Ez amolyan illiberális demokrácia. Olyan, mint a koffeinmentes kávé vagy az alkoholmentes sör. Mindeközben az oktatási kor­mányzat nemcsak megszüntet fö­löslegesnek ítélt tantárgyakat, ha­nem új ismeretet is formába önt, és bevezeti oktatását a középisko­lákban. A hazafias nevelés jegyé­ben lesz katonai alapismeretek tantárgy: ez mennyivel fontosabb, hasznosabb! Akárhogy is, ez is értékválasztás. Míg a művészetek szabadságot je­lentenek - alkotói szabadságot és a befogadó ember szabadságát is, arra tanítanak, hogy a világot ho­ Még az a sze­rencse, hogy Kodály Zol­tán orszá­gában nem szűnik meg az ének-ze­ne tanítása. Viszont nyugodtak lehetünk: Orbán Vik­tor szerint a magyar oktatás két sikertörté­nete a hittan és a minden­napos test­nevelés. gyan lehet megismerni, s hogy a művészetek sajátos eszközökkel hogyan tárják fel és mutatják be, milyen törvényszerűségek alakít­ják az emberi kapcsolatokat, addig a katonai ismeretek a fegyelemre, engedelmességre, a parancsra és a parancs végrehajtására szoktat­nak. Kinek mi a fontos. Nyilván egy akarat vezérelte rendszerben a sza­badság eszméjét megjelenítő mű­vészeti tantárgy károsnak, sőt ve­szélyesnek minősül, miközben a parancs-engedelmesség „ethoszát” megjelenítő tantárgy segíti a rend­szer működését. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor, 2020-ban miért nem szól­tak a művészeti nevelés fontosságát még értő szakemberek. Szóltak: „A jelenlegi Nemzeti alaptanterv vi­zuális kultúra fejezete zűrzavaros, ideologikus volta miatt alkalmat­lan kerettantervek készítésére - le­gyenek azok központi, iskolai vagy tanári kerettantervek” - fogalmaz­tak akkor, 2020-ban. Csak az ak­kori hangzavarban erőteljesebben jelent meg az a vélemény, hogy a NAT egy ideológiai mázzal leöntött kompiláció, és a részletek elemzé­se, értékelése még akkor is vissz­­hangtalan maradt, amikor az egyes kultúraelemek - tantárgyak - szak­emberei és jeles alkotói már erőtel­jesen „nyomták a vészcsengőt”. Még az a szerencse, hogy Ko­dály Zoltán országában nem szű­nik meg az ének-zene tanítása. Vi­szont nyugodtak lehetünk: Orbán Viktor szerint a magyar oktatás két sikertörténete a hittan oktatásá­nak bevezetése és a mindennapos testnevelés elrendelése. Igaz, en­nek eredménye sem a hívő embe­rek számának gyarapodásán, sem a hitelvek szerinti életvezetés ala­kulásán nem látszik, ahogy sajnos a szomatikus kultúra változásán, az egészséges életmódot folytató em­berek, az aktív és rekreációs spor­tolók számának megugrásán sem. Amíg egy neves festő kiállításá­nak megtekintése vagy - ahogy a minap történt - egy világjáró fo­tóművészeti bemutató megláto­gatása érdekében hosszú sorok kí­gyóznak a múzeumi pénztáraknál; amíg egy plakátkiállítás a város egyik legvonzóbb szabadtéri tárlata lehet; amíg egy film, legyen az hol­lywoodi szuperprodukció vagy kis pénzből összehozott magyar alko­tás, olykor tömegeket vonzó kas­­­szasiker is egyben: amíg a szín­házszerető nézők negyven éven át tartanak színpadon egy darabot, addig a csinyovnyikok a minisztéri­umi irodákban nyugodtan görcsöl­hetnek kultúragyilkos ötleteken. A művészettörténetet ki lehet űzni az iskolákból, de a művészetek története megismerésének vágyát, a művészetek szeretetét, a műalko­tások befogadásának szándékát és - ami talán még ennél is fontosabb - a művészeti kifejezés szabadságát nem lehet kiűzni sem a kiteljesedő emberekből - a gyerekekből -, sem a kiteljesedett felnőttekből. Ehhez a politikusi akarnokság, mint azt a katonai ismeretek „egyetemén”, a seregben mondták anno, kevés, mint a mackósajtban a brummogás. FÁBRY BÉLA pedagógus Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.

Next