Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-29 / 24. szám
VÉLEMÉNY_________________________________________________________2q24,± 1S I 9 A kormányfő tévedése ól tudtuk, hogy idén drámai év vár Európára, s már a januári hónap is bővelkedett meglepetésekben. Ijesztő jövőképet vázolt fel az Európai Külkapcsolati Tanács múlt héten megjelent felmérése, amely a populista pártok előretörését jövendölte a júniusi európai parlamenti választáson, s egészen a közelmúltig nem láttunk olyan fejleményt, amely megtörhetné ezt a szélsőségek felé sodródást, az aggodalom által átszőtt tanácstalanságot, valamit, ami legalább fékezhetné Európa jobbra tolódását. A félelmet tetézte Charles Michel, az Európai Tanács elnökének néhány héttel ezelőtti bejelentése, aki közölte, mivel a következő EP tagja kíván lenni, ezért idő előtt távozik az Európai Tanács éléről, vagyis a következő elnök megválasztásáig, várhatóan decemberig, az EU soros elnökségét betöltő Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor veheti át ideiglenesen a tisztséget. Bár a tanácsi elnökség konkrét hatalmat nem jelent, a magyar kormány s a hozzá hű sajtó azt sugallhatná: miniszterelnökünk az őt megillető helyre, Európa trónjára került. Nem tudhatjuk, Európa jobbra tolódása megállítható-e, de egyre több olyan jelet láthatunk, amelyek azt mutatják, a demokratikusan gondolkodó többség mintha kezdene felébredni és rádöbbenni arra, hogy a populizmus már Európa jövőjét fenyegeti. Németországban tüntetéshullám indult az Alternatíva Németország ellen, a németekben most kezd tudatosulni, hogy a párt országuk és az egész kontinens demokratikus alapjait támadja. A tavalyi holland választás győztese, az EU-ellenes Geert Wilders továbbra sem talál magának koalíciós partnert, mert a szóba jöhető pártok kiállnak az európai értékek mellett. A populista pártok között is egyre mélyebbek a repedések, amit Marine Le Pennek az AfD elleni minapi támadása is igazol. Kedvező jelzés az is, hogy Charles Michel is megváltoztatta a döntését, bejelentette: mégis kitölti mandátumát az ET elnökeként, így Orbán sem lehet tanácsi elnök. A belga politikus rendkívül felelőtlenül viselkedett, amikor saját politikai karrierjét helyezte előtérbe az EU sorsa helyett, most a külső nyomás hatására kénytelen volt visszakozni. A lelkiismeretével neki kell elszámolnia, magyar szempontból viszont sokkal érdekesebb, hogy Orbán ET-elnökségének rémképe észhez térítette azokat, akik úgy vélik: Európa nem személyes ambíciók játékszere, hanem olyan érték, amit meg kell őrizni. A magyar diplomácia szempontjából nem csak Michel bejelentése miatt alakult horrorisztikusan a hét: a nyugati szövetségesek már torkig vannak Magyarországgal, a svédek NATO -integrációjának késleltetése a kicsinyesség netovábbja, vélik. Több kereszténydemokrata pártnál, köztük a Fidesszel egykor szövetséges német CDU/CSU-nál elszakadt a cérna. Orbán Viktor biztosra veszi Donald Trump újraválasztását, és azt reméli, kiemelt szerepe lesz Európában azzal, hogy Washington legfőbb szövetségese lesz. Elfelejti, hogy Európában élünk, egy olyan kontinensen, amely a legreménytelenebb helyzetben is képes visszatérni a demokratikus gyökerekhez és kilökni magából azokat, akik az eszmeiség fölé helyezték saját hatalmukat. RÓNAY TAMÁS Pulykaság fővárosi járatritkítás pirosán villogó felkiáltójelként kerülhet be a kommunikációs ralzott ügyekről szóló fejezetébe, példaként arra, hogy egy alapvetően szakmai döntés miképpen csúszik át a vállalhatatlan abszurditások mezejére. A főváros közlekedési cége kettős forrásban él, az utasok érthetően egyre jobb minőségű - értsd: új, komfortos járművek, sűrűbb menetrend, mindenhova elérő viszonylatok - szolgáltatásokat várnak, miközben a források messze nem fedik le a költségeket. Ha nincs pénz, jön az ügyeskedés. A BKK megpróbált úgy fejleszteni, hogy annak árát máshonnan veszik el. Gondolták, ha lecsípnek a belvárosi járatokból, és azt átrakják a külső kerületekbe, akkor a sűrű Rákóczi úton senki nem veszi észre a minimális különbséget, Rákospalotán meg nagy lesz az öröm az új járat miatt. De választások lesznek, mindent átsző a politika. Márpedig a járatritkítás Demszky és Tarlós idején is elbukott. Úgy tettek, mint egy kétéves: eltakarták a szemüket, és azt mondták, elbújtak. Ahelyett, hogy jó előre közölték volna - vannak erre kiváló kommunikációs technikák -, hogy a közösségi közlekedéssel jól átszőtt belső városrészekben valamennyivel nő a követési idő, egyszerűen nem mondtak semmit. Az 54 járatra kiterjedő ritkítás - minő meglepetés - nem maradt észrevétlen. A BKK meg a városvezetés elkezdett magyarázkodni, egyre kínosabb helyzetbe tolva magát. Ennek a vesszőfutásnak volt a mélypontja a cégvezető hasonlata, amikor azt találta mondani, hogy az utasok járatritkításról szóló döntésbe való bevonása olyan lenne, mintha „hálaadás előtt megkérdeznék a pulykát, hogy mi legyen vele”. Annak rendje és módja szerint botrány támadt, Karácsony pedig azt tette, amit az elődei: megfutamodott. Innentől meglepő lenne bármilyen bátor döntés a főváros közlekedésében, holott a rendszerhez előbb-utóbb hozzá kell nyúlni. JEGYZET Szalai Anna PÁPAI GÁBOR RAJZA A LÁTHATATLAN LÉGIG Az ellenzéki pártok megmutathatnák, hogyan lehet nélkül védeni a hazai munkavállalók érdekeit. Magas labdák Még mindig többségben vannak azok, akik szerint Magyarországon „rossz irányba mennek a dolgok”, de számuk néhány hónap leforgása alatt érzékelhetően csökkent. Tavaly ősszel a választók 65 százaléka gondolta így, mára az elégedetlenek aránya 57 százalékra apadt. Kormányváltást ennél is kevesebben akarnak, az abszolút tehát az 50 százalékot meghaladó többség helyett jelenleg csak a relatív többség, 48 százalék zavarná el a Fideszt. Az ellenzéki pártok nagy része pár százalékos támogatottság környékén vegetál, a bizonytalanok aránya (37 százalék) rekordot ért el ebben a parlamenti ciklusban. Nem valamelyik kormánypárti intézet tudatmódosító publikációját idéztük, hanem azt a felmérést, amit a HVG megbízásából a Medián készített. A Republikon Intézet adatai valamelyest kedvezőbbek az ellenzék számára, de azok sem túl szívderítők. Bár a pártválasztók körében a Fidesz népszerűsége minimális mértékben - hibahatáron belül, mindössze egy százalékkal - mérséklődött (43 százalék), és a legerősebb ellenzéki párt, a Demokratikus Koalíció támogatottsága ugyanilyen kis mértékben növekedett (19 százalék), az európai parlamenti és az önkormányzati választásokhoz közeledve az ellenzék megközelíteni sem tudja a kormánypártot. Ha hozzávesszük, hogy a viccpártnak indult, ma már egyre inkább politikai alternatívát megjelenítő kétfarkú kutyák beelőzték a Momentumot, akkor rögtön levonható a következtetés: nem jött be, hogy a Momentum látványosan nekirontott a DK-nak. A gyurcsányozás kevés, valami mást kellene kitalálni. A képlet megoldása elvileg nem tűnik bonyolultnak, a Fidesz sorra dobálja fel a magas labdákat. Csupán egyet említünk: az, hogy külföldi vendégmunkásokkal cserélik le a magyar dolgozókat, mindennel szembemegy, amit Orbánék eddig harsogtak. Az ellenzéki pártok megmutathatnák, hogyan lehet idegenellenes retorika nélkül védeni a hazai munkavállalók érdekeit. Tág terepe kínálkozik az ellenzéki politizálásnak. Már amennyiben akadnak olyanok, aki hajlandók kimenni a terepre. CZENE GÁBOR idegenellenes retorika Versenyfutás ATLANTISZ Kamaszkoromtól örömteli türelmetlenséggel léptem be a könyvesboltokba. Kötetek sokaságát vettem kézbe, nyitottam ki, olvastam hosszan, beleszagoltam a lapokba, és közben igyekeztem dönteni, hogy felvegyem-e vételi listámra az éppen szemlézett művet. Kezdetben ez nehezebb ügy volt, mert otthon tekintélyes könyvtárat hozott létre apánk, amiben az alapművek szinte hiánytalanul megvoltak. Az már csak később derengett fel, hogy a saját könyvtárépítés feladatába, inkább előbb, mint utóbb, bele kell vágnom. Az önálló életkezdés lehetősége érettségi körül kezdett alakot kapni. A sikeres felvételi után az egyéves dunántúli sorkatonai szolgálat ugyan némi haladékot adott, de amikor berendezkedtünk korábbi katonatársammal első szegedi albérletünkbe, akkor már foglalkoztatott a gondolat, hogy a magam könyvtárát megteremtsem. Egy Szörnyű volt először megérteni, hogy mindent én sem fogok tudni elolvasni, fájdalmas folyamaton ekkor még átestem. Tizenhat éves koromtól fogva testvéremmel együtt antikváriumok mélyéről bányásztuk elő az akkor ritkaságnak számító régi kiadású Márai-köteteket. Eljött a pillanat, amikor feleznünk kellett a gyűjteményt. Ez nem kis lelki fájdalommal volt teljesíthető. Akkor úgy éreztem, mint akinek az egyik karját levágták. A pótlás műveletével az elmúlt évtizedekben sem végeztem, és ez talán már örökre így marad. Közben más is megváltozott. Elvégeztem az egyetemet, rövid ideig egy vidéki középiskolában tanítottam, majd újságírónak álltam, voltak évek, amikor sajtóügyeket intéztem egy polgármesteri hivatalban, még EU-ügyekkel, döntően pályázatokkal foglalkozó referens is voltam, valamint szabadfoglalkozású irodalomkritikus és recenzens, de a rendszeres olvasással soha nem hagytam fel. A munka és a családi élet mellett ezt már nem lehetett azzal az aszketikus szorgalommal végezni, ahogyan hallgatókoromban, de a napi egy órát igyekeztem kiszorítani mindennapjaimból. Ezekben az években kétfajta érzés kísért és kísértett. Ha beléptem a könyvesboltba, volt benne némi visszafogott elégettség, mert a szemem elé kerülő könyvborítókat látva sokszor nyugtáztam magamban, hogy ezt is, azt is, sőt a harmadikat és negyediket is olvastam. A másik érzés ezzel ellentétes volt. Áradtak a könyvek. Tudtam, hogy ezzel a darabszámmal nem lehet lépést tartani. Akkor sem, ha főfoglalkozású olvasó lennék. Ilyen munkakör sajnos nincs, vagy ha mégis, nem fizetnek érte. Furcsa vagy sem, de a végesség érzése a könyvesboltokban is utolért. Egyre inkább szemponttá vált, ami korábban soha nem fordult meg a fejemben. Ha megveszem, lesz időm még elolvasni a kasszánál kifizetett könyvet? - tettem fel magamnak a nagyon is gyakorlati kérdést. Magyarázza a helyzetet, hogy sok személyes adósságot tartok számon a magyar és a világirodalomból. Nem viccelek, hogy majdnem elsüllyedek szégyenemben, mert mások mellett nem olvastam még A tulajdonságok nélküli embert. Szörnyű volt először megérteni, hogy mindent én sem fogok tudni elolvasni. Pedig József Attilával szólva „Ifjúságom, e zöld vadont, / szabadnak hittem és öröknek”. Bár a száraz ágak még nem zörögnek. Még nem. BOD PÉTER