Néptanítók lapja 2. évfolyam, 1869
1869-04-22 / 16. szám
mit és miként kelljen tanulnia ; ha első tettei akként vezettetének, hogy felserdülvén, könnyedén járhat el a jónak teljesítésében, anélkül, hogy valamitől el kellene szoknia , akkor az ilyen ember tisztább és boldogabb életet viend, mint más, kinek serdülő ifjúsága erejét ellentállás és tévedezésben kellett elvesztegetnie. Sokat beszélnek és írnak a nevelés körül, s mégis csak kevés embert látok, kik ez egyszerű, de nagy eszmét, mely minden egyebet magába zár, felfogni és tettleg keresztülvinni képesek volnának." És ez, fájdalom ! annál igazabb és leverőbb minthogy a mi iskolai nevelésünk rendszere vagy épen semmi, vagy oly csekély és közvetett befolyást enged nekünk a gyermek házi nevelésére és iskolán kívüli környezetére, hogy annak első tetteit, felvett szokásait és az általa látott példákat majdnem egészben a véletlenre kell bíznunk. Tanítjuk a gyermekeket az iskolában, de miként ? Az életben és valóságban létező tárgyak helyett holt ábrákat és elröppenő üres szavakat nyujtunk nekik. És épen e tanítási módszerrel vétkezünk az élet és korszellem ellen, mely nemcsak bizonyos ismeretekkel felkészült, hanem önállóan gondolkozó és szabad elhatározásból cselekvő lényt követel a népiskolától, s a gyermeknek ez utóbbi tekintetben is alkalomra és gyakorlatra van szüksége, hogy tetteinek belső erkölcsi támpontot nyerhessen. Az iskola magában pedig azt meg nem adhatja neki , mert itt soha sem szerez ember- és tárgyismeretet, nem látja az életet sokoldalúságában, változataiban, nem az embert sokféle viszonyaiban. Hányszor tapasztaljuk, hogy legszorgalmasb tanulónk, ki feleleteivel mindig feltűnést okozott, ki tanítóinak szeretet, tanuló társainak nemes vetély tárgya volt, künn az életben nem tud maga iránt figyelmet kelteni, s épen szorgalma áldozataként „egy követ sem tud helyéből elmozdítani." Honnét van ez ? Folytonos lelki gyámság és külserkentés között jártak le sajátképein neveltetésének évei, anélkül, hogy megtanult volna önállóan gondolkozni és ítélni, saját szabad elhatározásából cselekedni, anélkül, hogy az élet és cselekvés közvetlenségével czélszerű módon érintkezhetett volna. Az iskolából kilép az élet mezejére, hol az emberek zajló tevékenysége, a természet és ipar tárgyai, az élet ezerféle kérdései és viszonyai mindannyi megfejthetlen rejtélyek gyanánt környezik őt ; e szokatlan benyomások rohama között fel nem találja magát. Csoda-e aztán, ha az üres dióhéj sorsában osztozik, mely besodortatván a folyam gyűrüzetébe, önmaga körül forog, s helyéből el nem mozdulhat ? És mi szokott ennek következménye lenni ? Önmaga iránti bizalmatlanság és ezzel járni szokott bátortalan elvonódás. Ezek szűkebb körökben is ismeretlenül hagyják őt, s így meg van fosztva boldogulhatásának legegyszerűbb eszközeitől. Itt okvetlenül javítanunk kell. És most azon kérdés támad, hogy mely alap és vezérelvből kell, hogy javításainknál kiinduljunk ? Abból, hogy az ifjúságot az életnek neveljük. Ez az, minek népiskoláinkban minden egyéb fölött érvényre kell jutnia, miből aztán önkényt foly a gyökeres reform szüksége. E czélra kettős tevékenységnek kell kifejtetnie, melyben közreműködni nemcsak mi, hanem a népnevelés egyéb tényezői is hivatvák. E kettős tevékenység a gondolat és a tett. A gondolatnak pedig szükségkép meg kell előznie a tettet, valamint a fej elébbvaló a karnál. És mennyi ily drága, életképes gondolattal találkozunk a „Néptanítók Lapjában," valamint a hazai és külföldi egyéb szakfolyóiratokban ! Csakhogy elolvasván e gondolatokat, melyeknek némelyikében talán egy jövő szendereg, legfölebb tetszésünket nyilvánítjuk fölöttök, hogy azután elhullassuk, mint az őszi falevelet, melyet elkap a szél, s örökre elvisz. Hej, pedig ez megbocsáthatlan, mert a végtelenségig hatványzódó hiba, ha megfontoljuk, hogy az elejtett gondolat, az eszmetársulás titkos törvényénél fogva, sok jó ötletnek, s később talán egy üdvös cselekvési iránynak lehetett volna forrása, szülőanyja. Ha nehéz valamely baj eredetét kipuhatolnunk, akkor ezerszerte nehezebb feltalálni azon eszközöket, melyek annak eltávolítását lehetővé teszik. Mi érezzük, sejtjük, hogy tanügyünk hasonló a zátonyra akadt hajóhoz, melynek minden zugában szeg pezseg az élet, a vezénylő parancsnokol, a munkások fáradoznak, a gépszerkezet működik, szóval : mindenfelé élet és mozgás, s maga a hajó egy helyben vesztegel. Érezzük, sejtjük, hogy iskoláink életére valami titkos igézet bűvereje súlyosodik ; sejtjük, hogy könnyen lendíthetnénk népoktatásunk veszteglő hajóján, ha feltalálnék azon archimedesi sarkpontot, hol az emeltyűt el kell helyeznünk, de épen azt nem tudjuk feltalálni. Csak kiváló tehetségek, teremtő lángelmék geniusának adatott, kifürkészni és mintegy varázserővel köztudatba vinni át azt, mi eddig csak homályosan, egyedül a keblek mélyében derengett . Ily varázshatással volt mindnyájunkra e lapok édemes szerkesztőjének, Környei János urnak egyik felette érdekes cziksorozata, melynek minden sorában sokoldalú átgondolás, beható tárgyismeret és paedagogiai mély észlelés lepett meg bennünket. Értem a mult évi 29—34. számoknak e czimír vezérczikk sorozatát: „Műveltségi állapotaink és a tanítási rendszer." • Czikkíródús tapasztalataival s élénk világos előadásával mintegy tiszta üvegen keresztül láttatván velünk népoktatási eljárásunk hibáit és a javítási módozatokat, oly gyakorlati, oly életké-