Néptanítók lapja 19. évfolyam, 1886
1886-06-30 / 52. szám
XIX. évfolyam 52. szám. Budapest, 1886. junius 30. NÉPTANÍTÓK LAPJA. Közlöny a magyarországi népntk.»t£.21 intézetek számára. Kiadja a vallás- és közoktatásügyi magy. kir. ministerium. Megjelenik e lap minden szerdán és szombaton egy félivnyi terjedelemben. Megkaphatja e lapot minden magyarországi népoktatási intézet, tehát az összes óvodák, elemi, felső népes polgári iskolák és tanítóképző intézetek egy példányban ingyen. A lap megküldése iránti folyamodványok az iskola létezését igazoló hatósági bizonyítványnyal együtt, a „Néptanítók Lapja" szerkesztőségéhez küldendők. A helység (a megye megjelölésével) és az utolsó posta világosan kiírandó. Előfizetési ár : egész évre 3 frt, félévre 1 frt 50 kr. "tf" Kéziratok nem küldetnek vissza. A HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLYA: A pályázati hirdetéseknél minden egyes szóért 3 kr. fizetendő. Az ily módon mindenki által kiszámítható hirdetési díj előre küldendő be. Egyéb hirdetéseknél az egész oldal egy hatvannegyed részét tevő garmondnyomásu és egy hasábu soráért átlag 50 kr. számíttatik. A nagyobb vagy kisebbnyomásu hirdetések az elfoglalt tér arányában, a fentebbi egységi árszabály szerint számíttatnák. A dijak előre beküldendők. Minden küldemény a szerkesztőséghez (Budapest, I. kerület, Országház utcza 13) czimezendő. Az én első öt esztendőm. Őszintén mondva, sokáig tusakodott bennem az a gondolat, Sovároghy Balambérnak keresztelt kollegámat, vagy magamat szerepeltessem-e? Az előbbi dicsőségesebb leend reám nézve és mégis abban állapodtam meg, hogy a valósághoz hű maradok. E szerint pedig mindaz, mit leirok, rajtam esett meg. Íme tehát egy igaz történet! És mert az igazság felderítése örökké a legdicsőségesebb győzelem marad, előre örülök nagyon, már a hadviselés alatt is, hogy részem van ilyen győzelemben, mely tanulság akar lenni azok számára, akiket illet. I. 19 esztendős voltam, midőn fészkemből, az *-i képezdéből kirepültem. Mondanomsem kell, hogy különösen érezzem magamat. Épen úgy, mint a szárnyra kelt madár, mely csapong jó kedvében, mert önérzet dagasztja kebelét, örül, mert a létért való küzdelemhez erőt és kedvet érez. Valóban ez a munkának a nemes levele : az önbizalom, az önérzet! . . . Én is örültem. Bennem is hatalmasan buzogott fel ez az önérzet. Egész más színben tűntek fel a házak, midőn végig lejtettem közöttük. Gondolatom a jövőn révedezett. Eszembe jutott Francke, ki 4 tallér és 16 garassal veti meg alapját a glaudiai intézetnek, vagy névrokonom Werner, ki mint egyszerű ludi magister 48 árvaiskolát, jóformán menhelyet és ipartelepet létesített, köztük a dettingeni hires papírgyárat, gondolatomba férkőzött Herepes is, ki id. Szász Károlyt hét éves korában vezette be a klassicus tudományokba. És mindezen reminiscentiák után egy más forrása eredt meg a szívnek, más fajta ambitio, mint mely eddig kitűnő osztályzatért sóvárgott. A hivatásszeretet kincses bányája volt az a vágy, eszményképeimet elérni, amely kimondhatlan boldogsággal töltött el. És ha hozzá gondoltam, sétám alkalmával, hogy eszményképeimet elérhetem, lévén most már diplomatikus néptanító, rangosan rúgtam fel a kövezet megülepedett finom porát. De nem aprólékoskodom. Pedig nem haszontalanul beszélek, mert igen sok olvasómban felidézem a múlt e szép képét, mert hisz mi megannyian így érezünk, midőn leporoljuk magunkról az iskola porát. És aki nem így érez, az kevésbbé idealista, az kevésbbé emelte felül pályáját más foglalkozásoktól. Ez az eszményítés pedig, mert az élet idővel a túlságosat úgyis elnyesegeti, nem árt a népnevelés ügyének. Önérzetesek vagyunk mi, mert önérzetesekké tesz hatalmas munkakedvünk, idealizmus a mi világunk, de minden áron mégis a lelki harmóniára törekszünk. Tagadhatlan, hogy érezzük nagyon, miként a gondviselés nagy terhet, szép kötelességet rakott vállainkra. Moltke csak szavakat adott a tanítói közvéleménynek, és úgy Jókai a mi ajkunkról lopja le e szép szavakat : „A néptanítók testülete hazánkban az igazi felsőház", mert a tanító, kiben a hivatásszeretet él, igen bölcsen érzi azt szivében. És ha nem érzi, akkor eszményképe, mert eszményképet mindenki választ, az a typikus kartársunk, kiről e lap 25. számában az útinaplót irt tanfelügyelő is megemlékezik, hogy „égbekiáltó, gyermekek öklözője"; vagy, hogy ne túlozzak, hát egyszerűen napszámos, kenyérkereső. Talán róluk is el lehet mondani, mint a Heidelbergát látni kívánó XIII. századbeli evang. tanítókról, hogy fejős tehénnek nézik a tanítói pályát.