Népújság, 1968 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1968-04-06 / 13. szám
Olvasóink Írják Hozzászólás a »Mégis kihordják a kavicsot a Strehovci útra!«c. cikkhez Való tény, hogy a dobronaki kavicsbányába kiásattak 3000 köbméter kavicsot a körzeti utak megtérítésére. A kiásott kavicsból megkapta minden község a rá eső részt, éspedig Dobronak, Zsitkóc, Kámaháza és Strehovci. A kavicsot minden községből az illető község előjárósága vette át és minden község saját maga intézkedett a kavics elszállásáról. A szóbanforgó Strehovci községből is három elöljáró vette át a részükre kijelölt kavicsot, a helyi közösség elnökétől. Meg is kezdték a kavics elszállítását, igaz, nem igásfogattal, mint a többi község, ahol a kavics kiszállításával a gazdákat terhelték meg, hanem elentétben a többi községgel, ők traktorral kezdték kihordani a kavicsot, ami pedig pénzbe kerül. A kavicsszállítás rövidesen leállt, több mint valószínű, hogy pénzszűke miatt és a három év alatt azóta sem mutattak semmi hajlandóságot az elszállítására. Véleményem szerint, vagy nem volt szükség a Strehovci utak kaviccsal való megtérítésére, vagy az elöljárók nem akarták a gazdákat megterhelni a kavics elszállításával. Magától érthetődő, hogy időközben akadtak szemfülesek, akik a kavicsot saját szükségleteikre hordták, sőt az alkalmat nagyon kihasználta a zsitkóci állami gazdaság is, amelynek igen útba esett a kavicsbánya. Helytelen eljárás lenne, hogy a helyi közösséget újonnan megterheljék, illetve felelősségre vonják a Strehovci kavicsért, holott az érthetően az elöljáróság hanyagsága miatt kallódott el. Ha el tudta szállítani Zsitkóc és Kámaháza, miért nem szállította el Strehovci is? Vagy talán csak most vették észre, hogy az utak nincsenek megtérítve kaviccsal? A dobronaki elöljárók semmi felelősséget sem éreznek az üggyel kapcsolatban és ahogy a fentiekből kitűnik, nem is érezhetnek felelősséget. A felelősség azokat terheli, akik átvették és a kavicsot és nem intézkedtek az elszállításáról. Göntér Imre A szerkesztőség megjegyzése: Ha a dobronaki helyi közösség vezetősége ilyen érvelés mellett valóban úgy érzi, hogy nem terheli őket semmlyen felelősség az üggyel kapcsolatban, engedjék meg hogy néhány olyan adatra hívjam fel a figyelmüket, amelyekről a válaszcikk írója nem tesz említést, de amely tények a meglévő jegyzőkönyvekkel igazolhatók. A cikk írója például egy szóval sem említi, hogyan, milyen megbeszélések alapján csökkent le az először megígért 800 köbméter kavicsmennyiség végül is 180 köbméterre, amikor ezzel a strehovciak nyilván nem egyeznek. Hogyan történhetett meg továbbá az, hogy 800 köbméter kavics szőrén-szálán eltűnt még mielőt elhordták volna holott, ha közvetve is, de a dobronaki helyi közösségnek kellett volna szavatolnia azt, hogy a helyén marad amíg el nem hordják? És végül: az említett kavics-viszály korántsem újkeletű dolog Strehovci és Dobronak között (erről is jegyzőkönyvi adatok tanúskodnak), hanem már több mint egy éve tart. A magyar idegenforgalom gyöngye: a Balaton, ahol tavaly még sok jugoszláv turista fordult meg. Varga István Gáton, tűzpatakon, halálárkon át... (13) A légnyomás ugyanis felhasította az ingemet és az apró bombaszilánkok ezen keresztül jutottak a testemhez. Még magamhoz sem térhettem egészen, amikor ugyanabból az irányból újabb harminc gép közeledett felénk. Körülnéztem, és egy kis, kőből rakott csőszkunyhót pillantottam meg. Tüstént oda jutottam, hogy legalább a szilánkoktól védjem magamat. Ezenkívül veszélyes lett volna a robbanóanyaggal megrakott kamionom mellett maradni, mert találat esetén ez a biztos halált jelentette volna. A következő harminc bombázó gép ugyanarra a terepre szórta le bombáit. De ezzel még nem fejeződött be a légitámadás, mert ezek után ismét újabb harminc gép hozta ránk gyilkos terhét. A 100- 150 kilós bombák százait dobták ránk. Zászlóaljunknak 11 halottja van és a szétroncsolt holttetemek között 16 sebesültet találtak szanitéceink. Szegény kamionom nálamnál sokkal súlyosabban sebesült meg, mert a hűtőjét egy nagy bombarepesz ütötte át. A légnyomástól az ablakok üveg nélkül maradtak és a legtöbb helyen szilánkokat is kapott. Kiváncsi voltam, hogy milyen távolságra esett tőlem a legközelebbi bomba, és attól a helytől, ahol a kamion mellett feküdtem, a legközelebbi bombatölcsér közepéig mindössze tizenkét lépést tehettem meg. Az volt a szerencsém, mind nekem, mind harcostársaimnak, hogy a terep aránylag puha volt és így a robbanások inkább felfelé hatottak. Az olajfába, amely mellett feküdtem, mintegy 25 centire befúródott egy nagy bombarepesz. Amikor megláttam, azt gondoltam: no, megint szerencséd volt! A mi zászlóaljunk két teljes hónapig vett részt a többi nemzetközi brigáddal az ebrói harcokban. Ezalatt az idő alatt a fasiszták és csatlósaik egy tapottat sem jutottak előre és minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Amit azonban a fasiszták fegyvereik sokaságával nem tudtak elérni, azt a nyugati nagyhatalmak segítségével, a Népszövetség útján érték el. A Népszövetség elé ugyanis olyan javaslatot terjesztettek, amely szerint a Spanyolországban harcoló felek elkötelezik magukat, hogy hadseregükből kivonják a külföldi harcosokat. A köztársasági kormány, szavához hűen, 1938 szeptember 24-én visszavont bennünket az Ebro folyó túlsó partjára, és le is szerelt bennünket. Franco azonban figyelembe sem vette a Népszövetség határozatait, frontjain ott maradt minden idegen fasista egység, a néme Condor légiótól kezdve az olasz hadosztályokig. A spanyol köztársasági hadsereg tovább folytatta a harcot az ebrói offenzívában elfoglalt terület védelmére és szívósan védett minden talpalattnyi földet. Franco 13. hadosztályának hadműveleti naplója így emlékezik meg a köztársaságiak visszavonulásáról a Spanyol Néphadsereg állásaiból: ,,A rajok csak úgy tudtak a lövészárokban előrehaladni, ha 10 méterenként kézigránátokkal tisztították meg az utat az ellenségtől, amelyet sem a megismételt tűz, sem a sorozat légitámadások nem tudott kiverni állásából.’, „Az ebrói harcok során a 13. hadosztály 223 tisztet (76%-os veszteség) és 5649 katonát (60%-os veszteség) vesztett.” A három hónapig tartó véres küzdelemben hatalmas veszteséget mértünk a fasiszta seregekre. A történelmi adatok szerint míg a mi veszteségeinket 55 ezer főre becsülik, amelyből a végleges veszteség — súlyos sebesült, halott, és fogságba esett 15 ezer fő, ezzel szemben a fasiszták 145 ezer katonájukat vesztették el. Ennek ellenére a spanyol köztársaság mégis válságos helyzetbe került, mert az imperialista nagyhatalmak közreműködésével 1938 október 23-án kezdődő általános fasiszta offenzívában mintegy 300.000 olasz, német, marokkói és portugál intervenciós katona vett részt. Ezzel az erővel szemben a köztársaság mindössze 100—120.000 katonát tudott szembeállítani, akiknek mindössze 37.000 puska jutott. A haditechnikai felszerelésben az arány egyenesen katasztrofális volt a köztársaságiak rovására. Egy köztársasági repülőgépre 15—20 fasiszta gép jutott, egy köztársasági tankra 35 fasiszta tank, a tüzérségi arány pedig 1:30-hoz volt. Ilyen óriási túlerővel 1939 január 26-án a spanyol fasiszták és az intervenciós csapatok elfoglalták Katalónia fővárosát, Barcelóniát. Katalóniában a harcok 1939 február 9-én fejeződtek be és ekkor léptük át mi is a francia-spanyol határt. Ezzel befejeződött az én részvételem a spanyol nép szabadságharcában, amelyben apám hősiesen áldozta fel életét. • A FRANCIA KONCENTRÁCIÓS TÁBOROKBAN A francia határon csendőrök, vörös sipkás Szenegálok: fegyver?, kézigránát?, látcső? — kérdezgetik tőlünk és pillanatok alatt mindenkit végigmotoznak. Megállás nincs, mert rögtön ránk szólnak: allez! allez! és az emberfolyam tovább hömpölyög. Két oldalt az út mentén szuronyos katonák és csendőrök sokasága. Allez! Allez! Cirkulez! — terelnek bennünket, de senki sem tudja hová és meddig kell mennünk. A februári fagyban éhesen és fáradtan vonszoljuk magunkat a Piereneusok szerpentínes lejtőin. A csendőrök és katonák erőszakoskodásai közepette hatvan kilométert kellett gyalogolnunk, amíg késő éjjel megérkeztünk a helyszínre. Körül vagyunk véve Szenegálokkal. Allez coucher! — Kiáltoznak és lökdösnek bennünket, egyet-egyet végigvágnak rajtunk. — Allez coucher! Lefeküdni zavarnak bennünket, csak nem tudjuk hová feküdjünk, mert süppedő, homokos talajon álldogálunk. Aztán lefekszünk a homokra, a dermesztően hideg téli szél pedigfütyül, Így alusszuk át első éjszakánkat a nyugati demokrácia földjén, Franciaországban! Álmunk nem volt hosszú és a hidegtől vacogva várjuk a hajnal pirkadását. Reggel, amerre csak nézünk, mindenütt beláthatatlan homoktenger. Mögöttünk és balra a látóhatáron a Pireneusok, jobbra a tenger. Sűrű drótsövénnyel vagyunk körülvéve. A homokban mindenfelé emberek. Katonák, civilek, aszszonyok, gyermekek, öregek, sebesültek és betegek egyforma bánásmódban részesülnek. (Folytatjuk) Évi közgyűlést tartott a ljubljanai Petőfi Sándor magyar kulturegyesület Március 25-én a ljubljanai Petőfi Sándor magyar kulturegyesületben megtartottták harmadik évi közgyűlésüket. A közgyűlésen, vendégekként a muravidéki egyetemisták küldöttsége is részt vett. Ferincek László elnök beszámolójában rámutatott arra, hogy féléves munkaprogramjukból mennyit valósítottak meg. A kultúrmunka terén jóval többet tettek, mint amennyit terveztek, de a nyelvtanfolyamból nem lett semmi. Az érdeklődés ugyanis megvolt, de amikor sor került az előadásra, csak ketten hallgatták végig. A kulturegyesület ezenkívül színházlátogatást, közös kirándulásokat is szervezett. Sport terén a labdarúgás, az asztaliteniszezés és a sakkozás volt a legkedveltebb. A ljubljanai Petőfi Sándor kulturegyesület fejlődik, előrehalad. Eleinte csak az elnök és a titkár tevékenysége volt érezhető, de azután újabb szorgalmas tagokkal gyarapodott a klub, akik élénkséget, aktivitást vittek az egyesület életébe. A közgyűlésen elhangzott vitából azonban kiderült, hogy néhány tag leértékeli a klub előrehaladását. Nekik jobban tetszene az egyhangú élet, a lemezhallgatás, a társalgás, mint egy-egy irodalmi, történelmi vagy politikai előadást meg- is hallgatni. De nemcsak az előadások ellen emeltek kifogást, hanem az újságok ellen is. Az egyik felszólaló így nyilatkozott: — Amikor feljövök az asztalok telve újságokkal mindenki olvas, néhányan beszélgetnek, utána pedig előadás következik. Nekem ez így unalmas. De hát milyen céllal mennek ezek a tagok az egyesületbe, és mit várnak tőle? Hiszen ez az egyedüli, hely ahol magyar nyelvű lapokhoz juthatnak, ahol közelebb kerülhetnek a magyar nyelvhez. A ljubljanai Petőfi Sándor kulturegyesületnek nincs saját helyisége, az egyesületet a tagsági díjakból és a dotációból tartják fenn. De dotációt is csak akkor kapnak, ha megérdemlik. Meg kell dolgozni érte. A klubban ezenkívül mindenkinek megvan a lehetősége, hogy szórakozzon, tanuljon, művelődjék. Igaz, nincsenek sokan akik akadályt gördítenének a klub fejlődése elé, csak az a baj, hogy ha csak ketten, hárman vagy négyen vannak is, de vannak, mégpedig éppen azok, akik nagyon keveset, vagy éppenséggel semmit sem tesznek a klub érdekében.A közgyűlésen megválasztották az új vezetőséget is. Tagjai: Kistóth Tibor, Tanka Velencei Mária, Konc József, Illés István, Barna Balázs, Beznec Gitta, Velencei Iván és Gál József. Hosszantartó vita után megjutalmazták a legszorgalmasabb tagokat is. Tisler László, Illés István, Ferincek László, Konc József és Horvát János könyvjutalomban részesültek. Tanka Velencei Máriát és Velencei Ivánt az egyesület vezetősége eddigi munkájukért egy albummal ajándékozta meg. (Tamara) M. Zaharov Válóok: a TECHNIKA Feleségemet egyáltalán nem érdekelték a technika vívmányai. Nem csodálkozott soha semmin. Elhatároztam hát, hogy meglepem valamivel, ami velem és a technikával, pontosabban a hangrögzítéssel kapcsolatos. A dolog egyszerű volt. Anynyiból állt csak, hogy — a legnagyobb titokban mivel kellemes meglepetésnek szántam — hozzákapcsoltam magnónkat a telefonhoz. S vártam a pillanatot. Csörgött a telefon. Hagytam, hogy feleségem vegye fel a kagylót. Bekapcsoltam a magnetofont. Nejem eléggé szűkszavúan válaszolt az általam ismeretlen telefonálónak. — Üdvözöllek. Persze... Dehogy... Hát hogyne... Igenigen, én is... Alig bírtam kivárni, hogy letegye a kagylót, mert előre élveztem, hogyan csodálkozik majd, és bizonyára elégedett lesz ezzel a technikai fogással. — No, kicsikém — mondtam neki —, most bűvészkedni fogok egy kicsit.. Mindjárt nevetünk egy jót. Kivel is beszéltél az előbb? — Hát a nővéremmel, Natasával — nézett rám csodálkozva. Visszaforgattam a szalagot, s lejátszottam a felvételt. Natasa különösen mély, férfihangon szólalt meg, így: — Másonykám! Csókollak egyetlenem! — Üdvözöllek! — Úgy gondolom, otthon van az a buta férjed- Biztosan a magnójával bíbelődik, ugye? — Persze. — Így hát ma nem randizhatunk? Vagy igen? — Dehogy! — Remélem, te is vágyódsz a te kis mókuskád után? — Hát hogyne. — Most mit tegyünk? Várjuk bizalommal a következő napot? — Igen-igen. — Na, befejezem, mert még gyanús lesz. Szia! Csókollak! Én is... A tárgyaláson a magnót az asszonynak adtam. Emlékbe. NT SP ÚJSÁG 3