Népújság, 1968 (11. évfolyam, 1-50. szám)

1968-04-06 / 13. szám

Olvasóink Írják Hozzászólás a »Mégis kihordják a kavicsot a Strehovci útra!«c. cikkhez Való tény, hogy a dobrona­­ki kavicsbányába kiásattak 3000 köbméter kavicsot a kör­zeti utak megtérítésére. A kiásott kavicsból megkap­ta minden község a rá eső részt, éspedig Dobronak, Zsit­­kóc, Kámaháza és Strehovci. A kavicsot minden községből az illető község előj­árósága vette át és minden község sa­ját maga intézkedett a kavics elszáll­ásáról. A szóbanforgó Strehovci községből is három elöljáró vette át a részükre kijelölt kavicsot, a helyi közösség el­nökétől. Meg is kezdték a ka­vics elszállítását, igaz, nem igásfogattal, mint a többi község, ahol a kavics kiszál­lításával a gazdákat terhelték meg, hanem elentétben a töb­bi községgel, ők traktorral kezdték kihordani a kavicsot, ami pedig pénzbe kerül. A ka­­vicsszállítás rövidesen leállt, több mint valószínű, hogy pénzszűke miatt és a három év alatt azóta sem mutattak semmi hajlandóságot az el­szállítására. Véleményem szerint, vagy nem volt szükség a Strehovci utak kaviccsal való megtérí­tésére, vagy az elöljárók nem akarták a gazdákat megter­helni a kavics elszállításával. Magától érthetődő, hogy i­­dőközben akadtak szemfüle­sek, akik a kavicsot saját szükségleteikre hordták, sőt az alkalmat nagyon kihasznál­ta a zsitkóci állami gazdaság is, amelynek igen útba esett a kavicsbánya. Helytelen eljárás lenne, hogy a helyi közösséget újon­nan megterheljék, illetve fe­lelősségre vonják a Strehovci kavicsért, holott az érthetően az elöljáróság hanyagsága miatt kallódott el. Ha el tud­ta szállítani Zsitkóc és Ká­maháza, miért nem szállítot­ta el Strehovci is? Vagy ta­lán csak most vették észre, hogy az utak nincsenek meg­térítve kaviccsal? A dobronaki elöljárók sem­mi felelősséget sem éreznek az üggyel kapcsolatban és ahogy a fentiekből kitűnik, nem is érezhetnek felelőssé­get. A felelősség azokat ter­heli, akik átvették és a kavi­csot és nem intézkedtek az elszállításáról. Göntér Imre A szerkesztőség megjegyzé­se: Ha a dobronaki helyi kö­zösség vezetősége ilyen érve­lés mellett valóban úgy érzi, hogy nem terheli őket sem­mlyen felelősség az üggyel kapcsolatban, engedjék meg hogy néhány olyan adatra hívjam fel a figyelmüket, a­­melyekről a válasz­cikk írója nem tesz említést, de amely tények a meglévő jegyzőköny­vekkel igazolhatók. A cikk í­­rója például egy szóval sem említi, hogyan, milyen meg­beszélések alapján csökkent le az először megígért 800 köbméter kavicsmennyiség végül is 1­80 köbméterre, a­­mikor ezzel a strehovciak nyilván nem egyeznek. Ho­gyan történhetett meg továb­bá az, hogy 800 köbméter ka­vics szőrén-szálán eltűnt még mielőt elhordták volna ho­lott, ha közvetve is, de a dob­ronaki helyi közösségnek kellett volna szavatolnia azt, hogy a helyén marad amíg el nem hordják? És végül: az említett kavics-viszály koránt­sem újkeletű dolog Strehovci és Dobronak között (erről is jegyzőkönyvi adatok tanús­kodnak), hanem már több mint egy éve tart. A magyar idegenforgalom gyöngye: a Balaton, ahol tavaly még sok jugoszláv turista fordult meg. Varga István Gáton, tűzpatakon, halál­árkon át... (13) A légnyomás ugyanis felhasította az ingemet és az apró bombaszilánkok e­­zen keresztül jutottak a tes­temhez. Még magamhoz sem térhettem egészen, amikor u­­gyanabból az irányból újabb harminc gép közeledett fe­lénk. Körülnéztem, és egy kis, kőből rakott csőszkunyhót pil­lantottam meg. Tüstént oda jutottam, hogy legalább a szi­lánkoktól védjem magamat. Ezenkívül veszélyes lett volna a robbanóanyaggal megrakott kamionom mellett maradni, mert találat esetén ez a biztos halált jelentette volna. A következő harminc bom­bázó gép ugyanarra a terepre szórta le bombáit. De ezzel még nem fejeződött be a légi­támadás, mert ezek után is­mét újabb harminc gép hoz­ta ránk gyilkos terhét. A 100- 150 kilós bombák százait dob­ták ránk. Zászlóaljunknak 11 halottja van és a szétroncsolt holttete­mek között 16 sebesültet ta­láltak szanitéceink. Szegény kamionom nálam­­nál sokkal súlyosabban sebe­sült meg, mert a hűtőjét egy nagy bombarepesz ütötte át. A légnyomástól az ablakok üveg nélkül maradtak és a legtöbb helyen szilánkokat is kapott. Kiváncsi voltam, hogy milyen távolságra esett tőlem a legközelebbi bomba, és at­tól a helytől, ahol a kamion mellett feküdtem, a legköze­lebbi bombatölcsér közepéig mindössze tizenkét lépést te­hettem meg. Az volt a szeren­csém, mind nekem, mind har­costársaimnak, hogy a terep aránylag puha volt és így a robbanások inkább felfelé ha­tottak. Az olajfába, amely mel­lett feküdtem, mintegy 25 cen­tire befúródott egy nagy bom­barepesz. Amikor megláttam, azt gondoltam: no, megint szerencséd volt! A mi zászlóaljunk két teljes hónapig vett részt a többi nemzetközi brigáddal az ebrói harcokban. Ezalatt az idő a­­latt a fasiszták és csatlósaik egy tapottat sem jutottak e­­lőre és minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Amit azonban a fasiszták fegyve­reik sokaságával nem tudtak elérni, azt a nyugati nagyha­talmak segítségével, a Népszö­vetség útján érték el. A Nép­­szövetség elé ugyanis olyan ja­vaslatot terjesztettek, amely szerint a Spanyolországban harcoló felek elkötelezik ma­gukat, hogy hadseregükből ki­vonják a külföldi harcosokat. A köztársasági kormány, sza­vához hűen, 1938 szeptember 24-én visszavont bennünket az Ebro folyó túlsó partjára, és le is szerelt bennünket. Fran­co azonban figyelembe sem vette a Népszövetség határo­zatait, frontjain ott maradt minden idegen fasista egység, a néme Condor légiótól kezd­ve az olasz hadosztályokig. A spanyol köztársasági hadse­reg tovább folytatta a harcot az ebrói offenzívában elfog­lalt terület védelmére és szívósan védett minden talpa­­lattnyi földet. Franco 13. had­osztályának hadműveleti nap­lója így emlékezik meg a köz­­társaságiak visszavonulásáról a Spanyol Néphadsereg ál­lásaiból: ,,A rajok csak úgy tudtak a lövészárokban előrehaladni, ha 10 méterenként kézigráná­tokkal tisztították meg az u­­tat az ellenségtől, amelyet sem a megismételt tűz, sem a sorozat légitámadások nem tudott kiverni állásából.’, „Az ebrói harcok során a 13. hadosztály 223 tisztet (76%-os veszteség) és 5649 ka­tonát (60%-os veszteség) vesz­tett.” A három hónapig tartó vé­res küzdelemben hatalmas veszteséget mértünk a fasisz­ta seregekre. A történelmi a­­datok szerint míg a mi vesz­teségeinket 55 ezer főre be­csülik, amelyből a végleges veszteség — súlyos sebesült, halott, és fogságba esett 15 e­­zer fő, ezzel szemben a fasisz­ták 145 ezer katonájukat vesz­tették el. Ennek ellenére a spanyol köztársaság mégis válságos helyzetbe került, mert az im­perialista nagyhatalmak köz­reműködésével 1938 október 23-án kezdődő általános fa­siszta offenzívában mintegy 300.000 olasz, német, marok­kói és portugál intervenciós katona vett részt. Ezzel az erővel szemben a köztársaság mindössze 100—120.000 kato­nát tudott szembeállítani, a­­kiknek mindössze 37.000 pus­ka jutott. A haditechnikai fel­szerelésben az arány egyene­sen katasztrofális volt a köz­­társaságiak rovására. Egy köz­társasági repülőgépre 15—20 fasiszta gép jutott, egy köz­­társasági tankra 35 fasiszta tank, a tüzérségi arány pedig 1:30-hoz volt. Ilyen óriási túl­erővel 1939 január 26-án a spanyol fasiszták és az inter­venciós csapatok elfoglalták Katalónia fővárosát, Barceló­­niát. Katalóniában a harcok 1939 február 9-én fejeződtek be és ekkor léptük át mi is a francia-spanyol határt. Ezzel befejeződött az én részvéte­lem a spanyol nép szabadság­­harcában, amelyben apám hő­siesen áldozta fel életét. • A FRANCIA KONCENTRÁCI­ÓS TÁBOROKBAN A francia határon csendő­rök, vörös sipkás Szenegálok: fegyver?, kézigránát?, látcső? — kérdezgetik tőlünk és pil­lanatok alatt mindenkit vé­gigmotoznak. Megállás nincs, mert rögtön ránk szólnak: al­lez! allez! és az emberfolyam tovább hömpölyög. Két oldalt az út mentén szuronyos kato­nák és csendőrök sokasága. Allez! Allez! Cirkulez! — te­relnek bennünket, de senki sem tudja hová és meddig kell mennünk. A februári fagyban éhesen és fáradtan vonszoljuk magunkat a Pie­­reneusok szerpentínes lejtőin. A csendőrök és katonák erő­szakoskodásai közepette hat­van kilométert kellett gyalo­golnunk, amíg késő éjjel meg­érkeztünk a helyszínre. Körül vagyunk véve Szene­gálokkal. Allez coucher! — Kiáltoznak és lökdösnek ben­nünket, egyet-egyet végigvág­nak rajtunk. — Allez coucher! Lefeküdni zavarnak bennün­ket, csak nem tudjuk hová feküdjünk, mert süppedő, ho­mokos talajon álldogálunk. Aztán lefekszünk a homokra, a dermesztően hideg téli szél pedig­­fütyül, Így alusszuk át első éjszakánkat a nyugati demokrácia földjén, Francia­­országban! Álmunk nem volt hosszú és a hidegtől vacogva várjuk a hajnal pirkadását. Reggel, a­­merre csak nézünk, minde­nütt beláthatatlan homok­tenger. Mögöttünk és balra a látóhatáron a Pireneusok, jobbra a tenger. Sűrű drót­­sövénnyel vagyunk körülvéve. A homokban mindenfelé em­berek. Katonák, civilek, asz­­szonyok, gyermekek, öregek, sebesültek és betegek egyfor­ma bánásmódban részesül­nek. (Folytatjuk) Évi közgyűlést tartott a ljubljanai Petőfi Sándor magyar kulturegyesület Március 25-én a ljubljanai Petőfi Sándor magyar kul­­turegyesületben megtartottták harmadik évi közgyűlésü­ket. A közgyűlésen, vendégekként a muravidéki egyetemis­ták küldöttsége is részt vett. Ferincek László elnök beszámolójában rámutatott ar­ra, hogy féléves munkaprogramjukból mennyit valósítot­tak meg. A kultúrmunka terén jóval többet tettek, mint amennyit terveztek, de a nyelvtanfolyamból nem lett sem­mi. Az érdeklődés ugyanis megvolt, de amikor sor került az előadásra, csak ketten hallgatták végig. A kulturegyesület ezenkívül színházlátogatást, közös kirán­dulásokat is szervezett. Sport terén a labdarúgás, az aszta­liteniszezés és a sakkozás volt a legkedveltebb. A ljubljanai Petőfi Sándor kulturegyesület fejlődik, elő­rehalad. Eleinte csak az el­nök és a titkár tevékenysége volt érezhető, de azután ú­­jabb szorgalmas tagokkal gyarapodott a klub, akik é­­lénkséget, aktivitást vittek az egyesület életébe. A közgyűlé­sen elhangzott vitából azon­ban kiderült, hogy néhány tag leértékeli a klub előreha­ladását. Nekik jobban tetsze­ne az egyhangú élet, a lemez­hallgatás, a társalgás, mint egy-egy irodalmi, történelmi vagy politikai előadást meg- i­s hallgatni. De nemcsak az elő­adások ellen emeltek kifogást, hanem az újságok ellen is. Az egyik felszólaló így nyilatko­zott: — Amikor feljövök az asztalok telve újságokkal mindenki olvas, néhányan beszélgetnek, utána pedig e­­lőadás következik. Nekem ez így unalmas. De hát milyen céllal men­nek ezek a tagok az egyesü­letbe, és mit várnak tőle? Hi­szen ez az egyedüli, hely ahol magyar nyelvű lapokhoz jut­hatnak, ahol közelebb kerül­hetnek a magyar nyelvhez. A ljubljanai Petőfi Sándor kulturegyesületnek nincs sa­ját helyisége, az egyesületet a tagsági díjakból és a dotá­cióból tartják fenn. De dotá­ciót is csak akkor kapnak, ha megérdemlik. Meg kell dolgozni érte. A klubban e­­zenkívül mindenkinek meg­van a lehetősége, hogy szó­rakozzon, tanuljon, művelőd­jék. Igaz, nincsenek sokan akik akadályt gördítenének a klub fejlődése elé, csak az a baj, hogy ha csak ketten, hárman vagy négyen vannak is, de vannak, mégpedig ép­pen azok, akik nagyon keve­set, vagy éppenséggel semmit sem tesznek a klub érdeké­ben.­­A közgyűlésen megválasz­tották az új vezetőséget is. Tagjai: Kistóth Tibor, Tanka Velencei Mária, Konc József, Illés István, Barna Balázs, Beznec Gitta, Velencei Iván és Gál József. Hosszantartó vita után megjutalmazták a legszorgalmasabb tagokat is. Tisler László, Illés István, Fe­rincek László, Konc József és Horvát János könyvjuta­lomban részesültek. Tanka Velencei Máriát és Velencei Ivánt az egyesület vezetősége eddigi munkájukért egy al­bummal ajándékozta meg. (Tamara) M. Zaharov Válóok: a TECHNIKA Feleségemet egyáltalán nem érdekelték a technika vívmá­nyai. Nem csodálkozott soha semmin. Elhatároztam hát, hogy meglepem valamivel, a­­mi velem és a technikával, pontosabban a hangrögzítés­sel kapcsolatos. A dolog egyszerű volt. Any­­nyiból állt csak, hogy — a legnagyobb titokban mivel kellemes meglepetésnek szán­tam — hozzákapcsoltam mag­nónkat a telefonhoz. S vártam a pillanatot. Csör­gött a telefon. Hagytam, hogy feleségem vegye fel a kagylót. Bekapcsoltam a magnetofont. Nejem eléggé szűkszavúan vá­laszolt az általam ismeretlen telefonálónak. — Üdvözöllek. Persze... De­hogy... Hát hogyne... Igen­igen, én is... Alig bírtam kivárni, hogy letegye a kagylót, mert előre élveztem, hogyan csodálkozik majd, és bizonyára elégedett lesz ezzel a technikai fogás­sal. — No, kicsikém — mond­tam neki —, most bűvész­kedni fogok egy kicsit.. Mind­járt nevetünk egy jót. Kivel is beszéltél az előbb? — Hát a nővéremmel, Nata­sával — nézett rám csodál­kozva. Visszaforgattam a szalagot, s lejátszottam a felvételt. Na­tasa különösen mély, férfihan­gon szólalt meg, így: — Másonykám! Csókollak e­­gyetlenem! — Üdvözöllek! — Úgy gondolom, otthon van az a buta férjed- Bizto­san a magnójával bíbelődik, ugye? — Persze. — Így hát ma nem randiz­hatunk? Vagy igen? — Dehogy! — Remélem, te is vágyódsz a te kis mókuskád után? — Hát hogyne. — Most mit tegyünk? Vár­juk bizalommal a következő napot? — Igen-igen. — Na, befejezem, mert még gyanús lesz. Szia! Csókollak! Én is... A tárgyaláson a magnót az asszonynak adtam. Emlékbe. NT SP ÚJSÁG 3

Next