Népújság, 1972 (14. évfolyam, 1-46. szám)
1972-01-07 / 1. szám
Preseren: Szonettkoszrúja magyarul A Pomurska Zalozba Murska Sobota és az Európa Könyvkiadó Budapest közösen 1971-ben jelentette meg szlovén-magyar nyelven PRESEREN Sonetni venec: Szonettkoszoru című művét. A munka Preseren legszebb mesterművét tartalmazza szlovén eredetiben és magyar műfordításban. A magyar műfordítást jeles költőnk és műfordítónk, Csuka Zoltán végezte, és egyben ő írta a kötet utószavát is, amely frappánsan, tömören, lényeget mondóan foglalja össze Preseren életét és munkásságát. Preseren a magyar romantikus Vörösmartyval egyidőben 1800-ban született,és a másik realista magyar költővel, Petőfivel egy éviben 1949-ben halt meg, de nemcsak ezért szokták Preserent úgy emlegetni, miinta szlovénok Petőfijét, hanemsokkal mélyebb összefüggések alapján. Ahogy a magyaroknál Petőfi a népköltészetet emelte föl a müköltészet rangjára), a szlovénoknál Preseren teremtette meg jóformán előzmények nélkül az európai magaslatú s a romantika stíluseszményét realizáló műköltészetet. Preseren is egyszerű családbólszármazott, mint Petőfi, de Petőfivel ellentétben nem a rónán, hanem Orbán, a Karavankák havas tájain. Petőfi haza- és szabadságszeretetét az alföldi tájélményből eredeztetik sokan, eltúlozva a tájii élményhatást. Preseren, a hegyvidék szülöttje épp úgy szereti hazáját, népét és a szabadságot. Sok rokonvonást találhatna kettőjük lelkialkatát, személyiség-struktúráját összehasonlítani akaró szándék. Talán egyformán kemény és nehéz sorsuk, életük magyarázza ezt. Preseren élete is csupa küzdelem volt a puszta megélhetésért, a betevő falatért. Költészete sem sok örömöt, vigaszt és babért szerzett neki életében. Jóformán halála előtt, 1847-ben adhatta ki verseit POEZIJE címmel, de ezsem anyagi, sem erkölcsi sikert nem hozott számára. A megjelent szerény 1200 példány számból haláláig — ahogy a kutatás kiderítette — alig 33 példány kelt csak el meghökkentő módon. Költői sorsánál nem volt szerencsésebb egyéni, emberi élete sem. A romantika szélsőségeivel átélt szerelme is csak gyötrelmet hozott számára. Az imádott PRIMIC Julija, a nagy gazdag kereskedőlány másnak a felesége lett, és Presseren költészetének fájdalmas élményforrása. A most két nyelven megjelentetett SZONETTKOSZORÚ ennek a szerelmi hevületnek, élménynek a termése, lecsapódása, költői vetülete. De több is ennél, mert megfogalmazódik benne ars poeticája is. Vallomást tesz benne költői hitvallásáról, hivatásának tudatáról, forró nép- és hazaszeretetéről. Ez a Szonettkoszorú nemcsak a szlovén, de az egész európai műköltészetnek is egyik legrangosabb alkotása formájában és mondanivalójával egyaránt. A legzártabb szonettversformát a cantio elegansok mintájára olyan virtuóz módon kezeli anyanyelvű né müköltészeti előzmények nélkül, hogy ez páratlan sok nép irodalmában. Káprázatos forma - megoldásaival messze megelőzte az európai nagylíra később jövő nagyságait. Valódi mestermű, költői vizsga-ma ez a Szonettkoszorú, egy vergődő és szenvedő, határtalan lélekállapot tökéletes formába rögzülése, múlhatatlanná tétele. Művészi áttétele magyarra, a nehéz formai bravúrok érvényesítése s a lehetetfinom érzelmi rezdülések és gondolati hűség megtartása igen nehéz feladatot rótt még oly nagy hagyományú magyar műfordításra is, amit Babitsék, Kosztolányiak, Tóth Árpádék, Szabó Lőrincék fémjeleztek egészen Weöres Sándorig. Csuka Zoltán ezen a hagyományon congeniálisan oldottameg nem könnyű feladatát, és az eredeti friss élményével tolmácsolja a szonettek megkövülten is eleven szépségeit. A kötet méltó kiegészítői a szép képek Preseren portréjáról, szülőházáról, ljubljanai ércszobráról, egyik szonettjének és a Szonettkoszorú 1834- es első kiadásának facsimiléjéről és Primic Julia portréjáról. A mű méltón reprezentálja a jugoszláv—magyar könyvkiadási kooperációt, illő, hogy ott legyen a két szomszéd nép olvasóinak asztalán. Palkó István magyar lektor Pedagoska Akademija Szülőföldem szép határa jártam már sok szép helyen, az azurkék tengerparton, az Alpok festői szépségű csúcsai között, de mindig visszavágyódtam erre a helyre, ahol születtem, ahol hozzátartozóim is élnek. Szülőföldem Szlovénia északi részén terül el. A közelében szőlőtőkékkel és erdőkkel borított dombok húzódnak. Kedves kis falu ez. A poros utcák mentén muskátlis ablakú házak vannak. Néhol még zsupfedeles házikók emlékeztetnek bennünket régi időkre, de mellettük már nagyobbak épülnek. A falut csörgedező patakocska szeli át. Benne pelyhes kislibák úszkálnak. A falu büszkeségéül szolgál a kétemeletes iskola, amely a falu közepén áll. Ide járnak a környékbeli gyerekek, ahol magyarul és szlovénul cseng ajkukon a szó. Az emberek szorgalmát a hamarosan elkészülő vízvezeték és a tervbe vett orvosi rendelő tanúsítja. Talán már kitalálták e falu nevét? Dobronak az én szülőfalum! Gaál Marika, VII. oszt. tan. Mikszáth Kálmán ,a» Szent Péter esernyője — Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy aszszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó Rábaszéken? Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purímkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világminden részéből a Müncziné fiai, szám szerint heten, slátták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas fazék alakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacom. A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályvarózsás kertjeinkbe, s büszkeségtől dagadozott szivük, amint utánok nézték, azt mondogatván egymásnak a liceumkeritéseken keresztül: — No, ha már ez se város koma, akkora denevér is csak muslinca! — Tíz évig ise látni egyi zsidót Pelsőcön — válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtó béslegeltette szemeit ,a fiam, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápai szemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőtkölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kelemetesarcú öregasszony volt Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a pichoz,a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látvánivaló volt Bábaszéken). Mindenki ösztönszerűen érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe. ■— Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony? — Jól, édes gyermekeim. — Hogy megy a bolt, ifiaszszony? —Jól,édes gyermekeim. Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint agyík, egészséges, mint a makk s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furányos szekerekkel. A mi Rozálink gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely ... Bábaszéken lehet még élni. Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hittük »mlada páni« (ifjú aszszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát, (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon — az összesszekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-egy fordulóra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkoznak, alig akadt egykét lustább, aki huzadék, vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek. — Hitvány ember — mondták azOlyanról —, nem becsül az semmit, se istent, se papot, se zsidót. Sőt annyira ment a városi hatóság respektussal, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön’ hasítottak két darabot a beltelekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidótemető számára — holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt. De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre ’is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe »a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira«, vagy ilyesmit: »a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve« stb. Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött: — Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások. A SZÁLAK GLOGOVÁRA VEZETNEK Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné boltja előtt, s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról — aki, mint már tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Gyurink. Rozáki ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral, kíváncsian kérdeztea ruganyos léptekkel feléje tartó úrtól: — Parancsol valamit? — Müncz Jónásné? — Én vagyok. — Esernyőt szeretnék venni. A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre. — Az ördögbe is — mormogta magában a messzetekintő Mravucsán —, minek ilyenkor az esernyő? — Majd hangosan kérdezte? — Hova való uraságod? — Besztercebányára. Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégiscsak nagy dolog az, hogy Besztercéről Rábaszékre jönnek esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit hallani az embernek, pláne a saját polgármestersége alatt Gyöngén meglökte Galbát s halkan súgta: — Hallotta? — Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonlót nem tartok — felelte Kozák néni. — Elég baj az — mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát harapdálva. — De úgy hallottam — szólt újra az idegen —, hogy öreg esernyői volnának. Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, akiasztmatikus, egyszerre sebes, kurta lélgzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé monditá a figyelmét. A vásáros nép, melylyel telve volt a piac, szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben megszűnt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy kongatással futottak a jobbra felállított lacikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított sertészszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen csiklandozván a ’kovácslegények orrát. A kofák ordítottak, jajveszékeltek, némelyek, bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket, ezeket lebegtetve riaisztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piac izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas pecsenyedarabot, a kofák utánra iramodtak, mire egy másik kovácslegény, hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a fújtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, parkolván azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák két ölnyire frecsegtek körös-körül. (Folytatjuk) Dévics Imre Az elmúlt év utolsó napján érkezett a szomorú hír: hoszszú betegség után meghalt Dévics Imre, a szabadkai Népszínház igazgatója, aki a színház muravidéki vendégszereplései alkalmával többször járt vidékünkön is. Dévics Imre Kishegyesen született 1922-ban. Szabadkán járt gimnáziumba, négy éven át jogot tanult. A megszállás alatt kényszermunkára vitték. A felszabadulást aktív harcosként várja és bekapcsolódik az ország újjáépítésébe. Képzőművészetet, földrajzot és történelmet tanul a tanárképző főiskolán. Tanár lesz és aktív közéleti munkás. 1952-ben egyik megalapítója volt a topolyai művésztelepnek. A Szabadkai Képzőművészeti Találkozó megalapításának kezdeményezője, igazgatója és számos munkatársával a képzőművészeti rendezvények szervezője. Mindenütt és mindenhol a nemzetiségi ügyek, a testvéri egyenjogúság és a béke harcosa volt. Munkatársaival együtt Szabadka városnak nagyelismerést szerzett azáltal, hogy a Képzőművészeti Találkozó intézmény, majd a Népszínház Vuk-díjat kapott. Életében nem szerette a szertartásokat, nem szerette a rekvizitumokat. Ahogyan élt, úgy búcsúzott tőle, nagy szavak nélkül. Emberi magatartásának erkölcsi értéke patinás emlék marad égtájunkon. Szép-e a magyar nyelv? A nyelvek szépségét jó hangzásuk, zeneiségük, dallamosságuk alapján szokták megítélni. Mivel anyanyelvéről mindenki hajlamos elfogultan nyilatkozni, szerencsésebb, ha kívülálló, vagyis idegen emberek véleményét idézzük. hang gyakori előfordulása miatt a magyar beszéd az idegen fül számára mekegésszerűnek tűnik. Két véglet, két ellentétes szubjektív vélemény, de minegyiknek van tudományos alapja. Az első, kedvező ítéletet a hangstatisztikák is alátámasztják. Mivel a magyarban 41 magánhangzó esik 59 mássalhangzóra, e kedvező arány következtében nyelvünk a kellemes hangzásbeli hatást keltő nyelvek közé tartozik. A második véleményt ugyancsak hangstatisztikai vizsgálatok igazolják. Minden 100 magánhangzóból 26 (vagyis a legtöbb) e hang. Ezért a természetes társalgásban minden erőltetettség nélkül alakulnak ki az ilyenféle, csak e magánhangzót tartalmazó sorok, mint pl. felemelkedve, felmelegedve, csendesebben rebegte, ez eleve meg nem engedett felelet stb. Nyelvünk egy kiváló tisztelője, OROSZ ÁDÁM egerszalóki pap a magyar nyelv gazdagságát a múlt században többek között azzal bizonyította, hogy mindent meg tudott nevezni olyan szavakkal, amelyekben csak az e magánhangzó fordul elő. Barátja próbára tette, és megkérdezte tőle, hogyan mondaná másként ezt a szót: gólya. — Emeletes veréb — volt a felelet. — Hát a macskát? — kérdezte tovább. — Egerek esperese. — És a káplánodat? — Esperesek egere- hangzott a mekegő felelet. — De a saját nevedet már aligha tudod csupa e-vel elmondani! — szólt a diadal érzésével ,a jóbarát. Azonban korai volt az öröm, mert már hangzott is a maga kitalálta »stílusban« a bemutatkozás: Lengyelek ellene (Orosz) Emberek eleje (Ádám). Nyelvünknek egy érdekes kifejezési lehetőségére hívta fel kortársai figyelmét Orosz Ádám, a nyelv művészei, írók, költők azonban nem kaptak rajta, sőt az e hangok torlódása miatt megrovás érte PETŐFIt A Tisza című versének következő soráért: »Mely nyelv merne versenyezni veled!« Vajon bele kell-e nyugodnunk abba, hogy a sok e hang lerontja nyelvünk szép hangzását, kedvezőakusztikai hatását? Egyáltalán nem! Segíthetünk rajta. Hogy miként, arról majd legközelebb. R. B. MEZZOFANTI, a világ legnagyobb nyelvcsodája, aki száznál több nyelvet ismert, magyarul istudott. Nyelvünkről a következőt írja egy cseh költőnek a múlt századelején: »Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz ésa görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart.« Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldaltazokakülföldiek világították meg, akik szerint az e NÉPÚJSÁG 3