Népújság, 1983 (27. évfolyam, 2-52. szám)

1983-01-13 / 2. szám

Megjelent a Kaptár NAPTÁR '83. A SZLOVÉNIAI MAGYAROK SZEMLÉJE. — MURSKA SOBOTA: POMURSKA ZALOŽBA, 1982. Az új év előtti napokban került ki a nyomdából az új 1983-as NAPTÁR, a szlové­niai magyarok szemléje. A szokásos naptári rész mellett megtaláljuk az ünnepeik jegyzékét, majd a naptár munkatársai számos érdekes írás­ban számolnak be az el­múlt év legjelentősebb ese­ményeiről és művelődési ren­dezvényekről, amelyek itt a Muravidéken történtek. Vö­rös József a muraszombati község magyarlakta közsé­geinek kultúréletéről közöl összefoglalót, máig Pozsonec Mária a lendvai­­községiben történt művelődési életről ad felmérést. Dr. Lőrincze La­jos, neves egyetemi tanár és nyelvész, aki az őszön töb­­bedmagával itt járt Muravi­déken alkalmi írásában A­­rany János költőről emléke­zett meg. A szlovén szókész­leti egységek használatát viz­s­gálja a muravidéki magyar anyanyelvű főiskolai hallga­tók szókincsében. A nemzeti­ségi tájékoztatásról, főleg pe­dig a ljubljanai tévé kétnyel­vű Hidak-Mostovi adásáról, amely itt készül szűke­bb kör­nyezetünk­ben Ernest Ružič írt. A Naptár másik részében, ahol főleg történelmi-tudomá­nyos írások kaptak helyet Hetes és Lendva vidék tör­téneti-területi és etnikai ki­terjedésének problémáiról Gyurica Klári írt. A roma etnikai csoport oktatásáról Sonja Novak Lukanovič kö­zölt tanulmányt az idei Nap­tárban, míg Gábor Zoltán Ápisz nyomában címmel ad részleteiket egy nagyobb ta­nulmányából. Vlasta Koren, a muraszombati múzeum kusztosza néprajzi jegyzeté­ben a muravidéki falvak pa­­rasztházain­ak meszeléséről és díszítéséről értekezlett. A naptár irodalmi részé­ben a Párt­osf­al­ván élő Déncs János költészetét mutatja be Utrosa Gabriella, ezt köve­tően Szúnyogh Sándor, Ben­ce Lajos, Völgyi János, Huz­jan Zdenko, Dobosics József, Toplak János és Rozsmán Erzsébet verseit olvashatjuk, majd Szarai Pál, Dušan Re­šek, Dini Titan, Szabó Jó­zsef, Toplak János, Átányi László és Pozsonec Mária novelláit találjuk a naptár irodalmi mellékletében. Az 1982-es év eseményösz­szefoglalóját Papp József­­ké­szítette el, Vincsák Antal a ribiszke, a eszméje és a gyü­mölcstermesztés lehetőségei­ről ad szaktanácsokat. Majd a háztartás veszélyforrásai­ról, az otthoni betegápolásról, a tapétázásról olvashatunk, s a sporthorgás­zat kedvelői pe­dig agy harcsaihorgászati ta­nácsokat találnak a naptár utolsó fejezetében. (kj) Na, aztán huszonöt ember­nek megvacsorázni két tűz­helykarikán, az hosszú mu­latság. Este pedig­­mindenki főzni akart, mert délben az eső és szél miatt nem lehe­tett. Közibe még leülni se volt hova, mert nem fértünk benn, kinn meg rossz idő volt. De sötét is volt, mert e­gy kis rossz olajmécsesünk volt ugyan, de azt a tűzhely felett tartottuk, egy kis pol­con, hogy legalább az ételbe belelássunk, csa­kihogy ott meg elfogta világát a füst és a gőz meg a tűzhelyet kö­­rülálló sok ember. Voltam én börtönben is már, de ott világosabb volt, mint a mi barakuntoban. Most meg, hogy mindig vizesek voltak a gúnyák, azokat is száríta­ni kellett. Abból is gőz és büdösség lett, mert én nem tudom miért, de a szegény ■ember gúnyája­,­ ha megá­zik, olyan büdös, mint a sze­gényember kutyájának a sző­re, mert azt sohase fürdetik, mint az uraikét. Evvel is mennyi baj volt, evvel a szárítással. Ha nem eresztet­tük­ ki a gőzt a barakkból, nem száradtak meg a ruhák, mert amit a kályha tüze kipárololgtatott belőlük, az mint gőz vissza is szivalko­dott a ruhákba. De ha va­laki kinyitotta az ajtót, a másik megtámadta, hogy csukja ide, mert bejön a hi­deg. Hiába tettük le a szer­számot este hat órakor, volt olyan ember, aki kilenc ó­­rakor jutott a vacsorához. Márpedig ha éhes az ember - és hogyne volna éhes egész napi krampácsolás vagy szín­verés után -, nem élvezet az ételek szagát érezni, és a vacsorázó embereket látni, így hiába volt a barakk és a tűzhely, mégis napról napra egy csomó ember csak kenyerezett. Még pirítani vagy szalonnát sütni se lehe­tett, mert a tűzhely teteje tele volt bográcsokkal, az aj­taján meg nem lehetett, mert ha nyitva volt, nem főtt az étel, kiszaladt a láng a ké­ménybe. Amiig az egyiknek a bográcsa a lyukon főtt, ad­dig a másik a platfom lassan kisütötte a tepertőt, megpi­rította a tésztát, vagy már leve is öntött. Na és aztán alig győztük kivárni, hogy levegye valamelyik a lyuk­ról, mindjárt öt-hat bogrács tolakodott a helyébe, és me­gesett, hogy az erőszakos em­berek összeütötték a bagrá­csot, tolllötytyent a zsír a tűz helylapja. Tüzet lökött a zsír, nagy füst és büdös lett, és ha erős volt a paprika,­­ki zavarta a társaságot a ba­rakk elé mert az égett pap­rikát nem bírja ki még a legerősebb tüdő se. Sose felejtem el, egyik es­te ebből a tolakodásból majd­nem emberhalál lett. Volt ott egy régi munkás, Csetei­nek hívták, az nagyon nagy­ra volt­­azzal, hogy ő már húsz éve jár a vasúthoz, még mint fűtisztító gyerek kezd­te. Buta ember volt, meg lus­ta is, meg hunicut is, nem is lett belőle soha semmmi, de mindig valami parancsoló szeretett volna lenni, és így is viselkedett. De ez csak ke­vés deg ment, mert az öre­gek már ismerték, és az ú­­jak is hamar kismerték. E­­gyik este, ahogy főzögettünk sorban a tűzhelyen, a sze­gény Tóth Dani, aki mert egy kicsit sürü volt, már na­pok óta nem evett meleget, kora este óta ott sütögete a többieké mellett a maga kis tepertőjét. Elnéztük Kis Gá­bor komámmal együtt, hogy sok­ba mind mellé mennek a régi munkások, még azok is, akik később tették fel a bográcsot. Mind közösen főz­tünk Kis Gábor komával, mert szerettük egymás főzt­­jét — nem min­den ember tud a másik szája ízére főz­ni, de mink összeszoktattuk a szánkat — már csak azért is, hogy hamarabb legyen, mert így ketten fogtunk el egy lyukat a tűzhelyen. Ami­kor megfőtt, levettem, és mert szegény Dani már vagy két óráig állott ott fél lá­bon a tűzhely mellett, hogy mikor kerülne rá a sor, mon­dom neki — na, Dani, tedd rá, te következel. De alighogy kiviszem az ételt a barakk elé hűteni — ott is úgy szoktuk, mint itt, hogy a vízibe nyomjuk a bog­rács fenekét — ha van víz —, mert drága az idő, meg éhes az ember, én meg nem szeretek nyers vizet önteni a főtt ételbe, hát hallom, hogy odabenn nagy zaj, ká­romkodás van. Az a nyava­lyás Csetei, aki később jött elő valahonnan, félretolta a Dani bográcsát a lyukról, és a magáét tette oda. Kis Gá­bor komám éppen odabenn volt, kenyeret szelt a leves­hez és­­odafigyelt. Szegény j­api méltatlankodott, hogy ez nem igazság, őtet mindig félreszorítják. Csetei erre — mert már mindenki ráka­pott Danira — ráförmedt: — Fogd be azt a nagy mar­ha szádat, mert majd én be­fogom. De erre már többen fel­­horkantasó. — Micsoda be­széd az, Daninak van igaza, ő a soros, és emennek áll fel­jeb­b? Biztatták Danit, ne enged­je, és vegye le a Csetei bográcsát a lyukról. — Hozzá ne nyúlj! — or­dított rá Csetei —, mert ki­ontom a beled. (Éppen kés volt a kezében, mert kolom­pért hámozott). — Na, na — szólt közibe most már Kis Gábor komám —, ne nagyon ontogassa kend itt a más ember bélit, mert nem tudja összevarrni. Te meg, Dani a jámbor szent­ségedet, ne engedj, vedd le a bográcsát a lyukról. Nincs igaza, várjon ő is a sorsára. De Csentes nem engedett. Forgatta a kést — úgy nyúl­jon hozzá hogy kihasítom —, és már vérbe forgott a szeme, és úgy látszott, csak­ugyan mindenre kész. Ekkorra már én is beér­keztem, és látom a bajt. — Fogd meg a nyakán a gru­­mázt — kiáltottam oda Da­ninak —, és tedd ki a ba­rakk elébe, majd észre tér oda nekni, a szeles esőben. Dani, látva, hogy mellette állunk (nagyon szerette a Kis Gábor bátyját, tűzibe ment volna a szavára, mert érezte, hogy igaz ember), neki bátorodott, és csak­ugyan lefogta Cseteit. Az e­­gyik kezével elkapta Csetei­nek azt a kezét, amelyikben a késsel hadonászott, a má­sikkal meg a tarkóján a gú­nyát, és a nagy marha ere­jével úgy kitette Cseteit a barakkból, hogy a lába se érte a földet. Mink Kis Gáborral, meg még többen is, utánuk men­tünk, és az ajtó elé állot­tunk, hogy ha be akarna tör­ni, majd észre térítjük. De nem jött. Úgy megi­jedt Daniitól meg aztán a tár­sasságtól, hogy még vissza­jönni is szégyell. Benn hált az őrháznál, a konyháiban, még a vacsoráját se főzte meg. Utána vitte neki vala­melyik régi munkás. El is küldték másnap reg­gel a csapatból valahova kü­lön munkára, az állomási raktárba, ahol a maga ban­dájába dolgozott, mert a csa­patban most már büdös lett volna neki a levegő. Mink pedig egész este a­­zon beszélgettünk, hogy mi­lyen rongy emberek vannak a világon. Hát azért, mert va­laki régi munkás, szabad ne­ki a másikat félretolni? Hi­szen dolgozott valahol, aki itt van, nem kastélyból jött ide. Ekkor már kezdték Kis Gá­bor komáimat megismerni, és még az öregek se szóltak el­lene, hanem nekünk adtak i­ganat. A kicsi újhold eltűnt az ég alján ülő, fellegszerű ho­mályba, a meleg szél azon­ban továbbra is fújt, az em­berek nem kívánkoztak a vackukba bújni. De azért Balogh János megkérdezte: — Ne feküdjön miniég le? Holnap is nap lesz. A fiatalok k­öztbevágtak: — Nem, nem ráérünk még. Azt mesélje még el, János bácsi, hogy volt az, a­mikor egy nap háromszor a vízbe estek — mert erről ők már hallot­tak futólag. — Na, halljátok, az me­gint egy furcsa eset volt. Hogy mit kibír a szegény em­ber, akkor tapasztaltam iga­zán. Úgy történt a dolog, hogy második héten Szarka István keverni kezdte az embere­ket, hogy ne csak egyféle mmunkát tanuljanak meg. Igaza volt, mink is nagyon helyesnek találtuk. Varga só­gor­­aztán egy reggelen magá­hoz rántott bennünket: — Jó munka lesz! — mondta — Gyertek csak énvelem. — Na rendben van, lássuk azt a jó mmunkát, miránk is ránk fér már egyszer, eddig mindig a legnehezebb helyen voltunk, sínverésnél és anyagrakodás­nál. Felültünk hát a pályako­csira, felraktuk, ami kellett, és nagy kedvvel rúgtuk a pá­lyakocsit a gólyási állommás felé. Ez a Gólyás ugyan­olyan tanyai­­állomás voltam ,mint az eleki, hisz tudjá­tok, a káptalannak építették, csak már régebben. Nagy ku­bik gödör volt mellette két oldalról, mert lapos helyen fekszik, és magas töltésre kellett rakni az állomást, ne­hogy elvigye a víz. Na, a nagy kubik gödör ott állott már régen üresen, keserűla­pu, fásáska, bürök, csalán és más ilyen dudva termett­­ben­ne, mert szántani nem volt jó, kavics, sárga föld volt az alja, és széna sem igen termett benne. Beültették azt már néhány szár fával, de minidig kipusz­tul. Vagy a szárazság ölte ki, vagy a víz, és a vasutasok tehenei is közreműködtek benne. Na, ahogy mesélték ne­künk, amikor idejött ez a Mathidel osztálymérnök vala­honnan a Dunántúlról vagy Erdélyiből, én már nem tu­dom, ez a fejébe vette, hogy a vasút mellett mindehova fát kell ültetni, éspedig lehe­tőleg gyümölcsfát, mert az szép is, meg hasznos is. Hadd egyenek a pályaőrök gy­ere­kei gyümölcsöt is, mert ab­ban van a sok vitamin. Na, ez igaz is, mert én is gyer­mekkoromban halálos vol­tam a gyümölcsért, még ha rossz, férges, éretlen, keserű vagy savanyú volt is. Úgy látszik, ez nagyon kell a nö­vekedéshez, mert most már, mióta nem növök, én is azt tartom, hogy a legjobb hü­velyes a­­kolbász, és a legjobb gyümölcs a fasírtpogácsa, mert azt még rágni se kell. (Folytatjuk) 88888888 888888888888888888888888 88 8888 88 8888 888888 88 88 8888 888888 88 888888 88 88 88 88 8888 Veres Péter: Pályamunkások (14) 588888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888 LENDVA Tóth József kerámia kiállítása Tóth József rajztanárt min­denről ismeri Len­dván. Szá­mos nemzedéket tanított a rajzra és a képzőművészeti ismeretekre. Több évtizedes pedagógiai pályafutása mai lett azonban mindvégig hű maradt a képzőművészeti al­kotó tevékenységhez is. Kez­detban csak fejtegetett, de később megszerette a kerá­miát is. Középiskolába is o­­lya­n neves művészgyéniségek­kel járt mint Jože Horvat- Jaki. A pedagógiai akadé­mia elvégzése után Muravi­dé­k számos általános iskolá­jában tanított­a rajzot és a politechnikai ismereteket. A muravidé­ki táj sokrétű szí­nei újra és újra paletta mel­lé késztették. Emellett azon­ban izgatta az agyag is. Meg­figyelte a fazekvasmesterek munkáját és számos agyag­edényt formált. Néhány év­vel ezelőtt azonban elhatároz­ta, hogy komolyabban is fog­lalk­o­zik a kerámiával. Szá­mos falitányér díszítésén dol­gozott és tö­bbszáz apró e­­dényt és kerámiakompozí­­ciót készített. Az agyagba formált kerámiáit a libojei kerámiagyárban égeti ki. Mint ismmeretes a Celje mel­letti LIBOJEN minden év­ben megszervezik a kerémi­kusok művésztelepét. Az al­kotók ötleteiket és elképze­léseiket cserébe oda is adhat­ják a gyárnak. Az égetési vi­szonyok kitűnőek. Tóth Jó­zsefnek sikerült olyan kerá­m­iákat is készíteni, amelyek már a község határain is túl megállják helyüket. Tóth Jó­zsef nemrégiben több mint ötven kerámiát állított ki a lendvai Mercator-Univerzal kereskedelmi vállalat bútor­szalonjában. A tárlatot több százan tekintették meg és el­ismerően nyilatkoztak mun­kájáról. Szúnyogh S. Tóth József kerámiái a lendvai áruház bútorszalonjában Narodni koledar — Ljudski koledar 1983 GODIŠNJAK ZA HRVATSKU, SRPSKU I SLOVENSKU NARODNOST U MADJARSKOJ — BUDIMPEŠTA: DE­MOKRATSKI SAVEZ JUŽNIH SLAVENA U MADJAR­SKOJ, 1983. ízléses színes kötésben je­lent meg az újévi ünnepek előtt Budapesten a Magyar­­országon élő délszlávok szö­vetségének kiadásában a szenthorvát és a szlovén nyel­vű naptár és évkönyv. A ha­gyományos naptári rész mel­lett gazdag fényképanyaggal ellátott eseményösszefoglaló után a Magyarországon élő délszláv nemzetiség kong­resszusi előkészületeiről és az eddig elért eredményekről olvashatunk beszámolót. Ri­portban számolnak be még a Budapesten megjelenő Na­rodne novine tudósítóinak találkozójáról, az ország me­zőgazdasági fejlődéséről, a nemzetiségi falvak művelő­dési életéről és az ott tevé­kenykedő aktivistákról. Külön írás keretében szól mak a naptár készítői Miloš Rockov kiemelkedő pedagó­gusról és Eugenija Bundác kulturmunkásról. 1982. szep­tember 3-án váratlanul el­hunyt Djuro Djurok, a Ma­gyarországi Délszlávok De­mokratikus Szövetségének főtitkára. A kiemelkedő nem­zetiségi társadalmi-politikai munkásról és aktivistáról, a­­kit élete teljében 46 éves ko­rában ragadott el a halál kü­lön írásban és képriportban számolnak be. A naptár központi anyagát a gazdag fényképgyűjtemény teszi értékesebbé. Több száz fotóval illusztrálták a Ma­gyarországon élő és dolgozó délszlávok mindennapjait. Külön képsorok mutatják be a Baranya megyei, a Pest környéki horvátokat és szer­beket, majd ezt követően a Rába menti szlovénokat. Szinte valamennyi faluban már évek óta működik a he­lyi kultúregyesület, amely összetartja az ott élő embe­reket, akik szinte apáról fiú­ra adják át népi hagyomá­nyaikat és szokásaikat. A naptár szlovén nyelvű részében kimerítő írások is­mertetik a magyar-jugosz­­láv-osztrák hármashatár szögleteiben lévő szlovén fal­vak lakóinak életét. Szólnak a szlovén nyelv közéleti hasz­nálatáról, a vidék mezőgaz­daságáról és iparáról. Érde­kes beszámolókat olvasha­tunk az anyaországgal való kapcsolatok ápolásáról és a cserelátogatásokról is. A naptár és az évkönyv szerkesztői nem feledkeztek meg a legkisebb tollforgatók­ról sem, egész sor érdekes, hangulatos kis írást olvasha­tunk a nemzetiségileg vegye­sen lakott területek kisisko­lásainak alkotásaiból is. Az idei naptárt számos ér­tékes irodalmi alkotás, rap redukció és irodalomtörténe­ti összefoglaló teszi még gaz­daga­bbá és színesebbé. (pl) NÉPÚJSÁG 5

Next