Népújság, 1983 (27. évfolyam, 2-52. szám)
1983-01-13 / 2. szám
Megjelent a Kaptár NAPTÁR '83. A SZLOVÉNIAI MAGYAROK SZEMLÉJE. — MURSKA SOBOTA: POMURSKA ZALOŽBA, 1982. Az új év előtti napokban került ki a nyomdából az új 1983-as NAPTÁR, a szlovéniai magyarok szemléje. A szokásos naptári rész mellett megtaláljuk az ünnepeik jegyzékét, majd a naptár munkatársai számos érdekes írásban számolnak be az elmúlt év legjelentősebb eseményeiről és művelődési rendezvényekről, amelyek itt a Muravidéken történtek. Vörös József a muraszombati község magyarlakta községeinek kultúréletéről közöl összefoglalót, máig Pozsonec Mária a lendvaiközségiben történt művelődési életről ad felmérést. Dr. Lőrincze Lajos, neves egyetemi tanár és nyelvész, aki az őszön többedmagával itt járt Muravidéken alkalmi írásában Arany János költőről emlékezett meg. A szlovén szókészleti egységek használatát vizsgálja a muravidéki magyar anyanyelvű főiskolai hallgatók szókincsében. A nemzetiségi tájékoztatásról, főleg pedig a ljubljanai tévé kétnyelvű Hidak-Mostovi adásáról, amely itt készül szűkebb környezetünkben Ernest Ružič írt. A Naptár másik részében, ahol főleg történelmi-tudományos írások kaptak helyet Hetes és Lendva vidék történeti-területi és etnikai kiterjedésének problémáiról Gyurica Klári írt. A roma etnikai csoport oktatásáról Sonja Novak Lukanovič közölt tanulmányt az idei Naptárban, míg Gábor Zoltán Ápisz nyomában címmel ad részleteiket egy nagyobb tanulmányából. Vlasta Koren, a muraszombati múzeum kusztosza néprajzi jegyzetében a muravidéki falvak parasztházainak meszeléséről és díszítéséről értekezlett. A naptár irodalmi részében a Pártosfalván élő Déncs János költészetét mutatja be Utrosa Gabriella, ezt követően Szúnyogh Sándor, Bence Lajos, Völgyi János, Huzjan Zdenko, Dobosics József, Toplak János és Rozsmán Erzsébet verseit olvashatjuk, majd Szarai Pál, Dušan Rešek, Dini Titan, Szabó József, Toplak János, Átányi László és Pozsonec Mária novelláit találjuk a naptár irodalmi mellékletében. Az 1982-es év eseményöszszefoglalóját Papp Józsefkészítette el, Vincsák Antal a ribiszke, a eszméje és a gyümölcstermesztés lehetőségeiről ad szaktanácsokat. Majd a háztartás veszélyforrásairól, az otthoni betegápolásról, a tapétázásról olvashatunk, s a sporthorgászat kedvelői pedig agy harcsaihorgászati tanácsokat találnak a naptár utolsó fejezetében. (kj) Na, aztán huszonöt embernek megvacsorázni két tűzhelykarikán, az hosszú mulatság. Este pedigmindenki főzni akart, mert délben az eső és szél miatt nem lehetett. Közibe még leülni se volt hova, mert nem fértünk benn, kinn meg rossz idő volt. De sötét is volt, mert egy kis rossz olajmécsesünk volt ugyan, de azt a tűzhely felett tartottuk, egy kis polcon, hogy legalább az ételbe belelássunk, csakihogy ott meg elfogta világát a füst és a gőz meg a tűzhelyet körülálló sok ember. Voltam én börtönben is már, de ott világosabb volt, mint a mi barakuntoban. Most meg, hogy mindig vizesek voltak a gúnyák, azokat is szárítani kellett. Abból is gőz és büdösség lett, mert én nem tudom miért, de a szegény ■ember gúnyája, ha megázik, olyan büdös, mint a szegényember kutyájának a szőre, mert azt sohase fürdetik, mint az uraikét. Evvel is mennyi baj volt, evvel a szárítással. Ha nem eresztettük ki a gőzt a barakkból, nem száradtak meg a ruhák, mert amit a kályha tüze kipárololgtatott belőlük, az mint gőz vissza is szivalkodott a ruhákba. De ha valaki kinyitotta az ajtót, a másik megtámadta, hogy csukja ide, mert bejön a hideg. Hiába tettük le a szerszámot este hat órakor, volt olyan ember, aki kilenc órakor jutott a vacsorához. Márpedig ha éhes az ember - és hogyne volna éhes egész napi krampácsolás vagy színverés után -, nem élvezet az ételek szagát érezni, és a vacsorázó embereket látni, így hiába volt a barakk és a tűzhely, mégis napról napra egy csomó ember csak kenyerezett. Még pirítani vagy szalonnát sütni se lehetett, mert a tűzhely teteje tele volt bográcsokkal, az ajtaján meg nem lehetett, mert ha nyitva volt, nem főtt az étel, kiszaladt a láng a kéménybe. Amiig az egyiknek a bográcsa a lyukon főtt, addig a másik a platfom lassan kisütötte a tepertőt, megpirította a tésztát, vagy már leve is öntött. Na és aztán alig győztük kivárni, hogy levegye valamelyik a lyukról, mindjárt öt-hat bogrács tolakodott a helyébe, és megesett, hogy az erőszakos emberek összeütötték a bagrácsot, tolllötytyent a zsír a tűz helylapja. Tüzet lökött a zsír, nagy füst és büdös lett, és ha erős volt a paprika,ki zavarta a társaságot a barakk elé mert az égett paprikát nem bírja ki még a legerősebb tüdő se. Sose felejtem el, egyik este ebből a tolakodásból majdnem emberhalál lett. Volt ott egy régi munkás, Cseteinek hívták, az nagyon nagyra voltazzal, hogy ő már húsz éve jár a vasúthoz, még mint fűtisztító gyerek kezdte. Buta ember volt, meg lusta is, meg hunicut is, nem is lett belőle soha semmmi, de mindig valami parancsoló szeretett volna lenni, és így is viselkedett. De ez csak kevés deg ment, mert az öregek már ismerték, és az újak is hamar kismerték. Egyik este, ahogy főzögettünk sorban a tűzhelyen, a szegény Tóth Dani, aki mert egy kicsit sürü volt, már napok óta nem evett meleget, kora este óta ott sütögete a többieké mellett a maga kis tepertőjét. Elnéztük Kis Gábor komámmal együtt, hogy sokba mind mellé mennek a régi munkások, még azok is, akik később tették fel a bográcsot. Mind közösen főztünk Kis Gábor komával, mert szerettük egymás főztjét — nem minden ember tud a másik szája ízére főzni, de mink összeszoktattuk a szánkat — már csak azért is, hogy hamarabb legyen, mert így ketten fogtunk el egy lyukat a tűzhelyen. Amikor megfőtt, levettem, és mert szegény Dani már vagy két óráig állott ott fél lábon a tűzhely mellett, hogy mikor kerülne rá a sor, mondom neki — na, Dani, tedd rá, te következel. De alighogy kiviszem az ételt a barakk elé hűteni — ott is úgy szoktuk, mint itt, hogy a vízibe nyomjuk a bogrács fenekét — ha van víz —, mert drága az idő, meg éhes az ember, én meg nem szeretek nyers vizet önteni a főtt ételbe, hát hallom, hogy odabenn nagy zaj, káromkodás van. Az a nyavalyás Csetei, aki később jött elő valahonnan, félretolta a Dani bográcsát a lyukról, és a magáét tette oda. Kis Gábor komám éppen odabenn volt, kenyeret szelt a leveshez ésodafigyelt. Szegény japi méltatlankodott, hogy ez nem igazság, őtet mindig félreszorítják. Csetei erre — mert már mindenki rákapott Danira — ráförmedt: — Fogd be azt a nagy marha szádat, mert majd én befogom. De erre már többen felhorkantasó. — Micsoda beszéd az, Daninak van igaza, ő a soros, és emennek áll feljebb? Biztatták Danit, ne engedje, és vegye le a Csetei bográcsát a lyukról. — Hozzá ne nyúlj! — ordított rá Csetei —, mert kiontom a beled. (Éppen kés volt a kezében, mert kolompért hámozott). — Na, na — szólt közibe most már Kis Gábor komám —, ne nagyon ontogassa kend itt a más ember bélit, mert nem tudja összevarrni. Te meg, Dani a jámbor szentségedet, ne engedj, vedd le a bográcsát a lyukról. Nincs igaza, várjon ő is a sorsára. De Csentes nem engedett. Forgatta a kést — úgy nyúljon hozzá hogy kihasítom —, és már vérbe forgott a szeme, és úgy látszott, csakugyan mindenre kész. Ekkorra már én is beérkeztem, és látom a bajt. — Fogd meg a nyakán a grumázt — kiáltottam oda Daninak —, és tedd ki a barakk elébe, majd észre tér oda nekni, a szeles esőben. Dani, látva, hogy mellette állunk (nagyon szerette a Kis Gábor bátyját, tűzibe ment volna a szavára, mert érezte, hogy igaz ember), neki bátorodott, és csakugyan lefogta Cseteit. Az egyik kezével elkapta Cseteinek azt a kezét, amelyikben a késsel hadonászott, a másikkal meg a tarkóján a gúnyát, és a nagy marha erejével úgy kitette Cseteit a barakkból, hogy a lába se érte a földet. Mink Kis Gáborral, meg még többen is, utánuk mentünk, és az ajtó elé állottunk, hogy ha be akarna törni, majd észre térítjük. De nem jött. Úgy megijedt Daniitól meg aztán a társasságtól, hogy még visszajönni is szégyell. Benn hált az őrháznál, a konyháiban, még a vacsoráját se főzte meg. Utána vitte neki valamelyik régi munkás. El is küldték másnap reggel a csapatból valahova külön munkára, az állomási raktárba, ahol a maga bandájába dolgozott, mert a csapatban most már büdös lett volna neki a levegő. Mink pedig egész este azon beszélgettünk, hogy milyen rongy emberek vannak a világon. Hát azért, mert valaki régi munkás, szabad neki a másikat félretolni? Hiszen dolgozott valahol, aki itt van, nem kastélyból jött ide. Ekkor már kezdték Kis Gábor komáimat megismerni, és még az öregek se szóltak ellene, hanem nekünk adtak iganat. A kicsi újhold eltűnt az ég alján ülő, fellegszerű homályba, a meleg szél azonban továbbra is fújt, az emberek nem kívánkoztak a vackukba bújni. De azért Balogh János megkérdezte: — Ne feküdjön miniég le? Holnap is nap lesz. A fiatalok köztbevágtak: — Nem, nem ráérünk még. Azt mesélje még el, János bácsi, hogy volt az, amikor egy nap háromszor a vízbe estek — mert erről ők már hallottak futólag. — Na, halljátok, az megint egy furcsa eset volt. Hogy mit kibír a szegény ember, akkor tapasztaltam igazán. Úgy történt a dolog, hogy második héten Szarka István keverni kezdte az embereket, hogy ne csak egyféle mmunkát tanuljanak meg. Igaza volt, mink is nagyon helyesnek találtuk. Varga sógoraztán egy reggelen magához rántott bennünket: — Jó munka lesz! — mondta — Gyertek csak énvelem. — Na rendben van, lássuk azt a jó mmunkát, miránk is ránk fér már egyszer, eddig mindig a legnehezebb helyen voltunk, sínverésnél és anyagrakodásnál. Felültünk hát a pályakocsira, felraktuk, ami kellett, és nagy kedvvel rúgtuk a pályakocsit a gólyási állommás felé. Ez a Gólyás ugyanolyan tanyaiállomás voltam ,mint az eleki, hisz tudjátok, a káptalannak építették, csak már régebben. Nagy kubik gödör volt mellette két oldalról, mert lapos helyen fekszik, és magas töltésre kellett rakni az állomást, nehogy elvigye a víz. Na, a nagy kubik gödör ott állott már régen üresen, keserűlapu, fásáska, bürök, csalán és más ilyen dudva termettbenne, mert szántani nem volt jó, kavics, sárga föld volt az alja, és széna sem igen termett benne. Beültették azt már néhány szár fával, de minidig kipusztul. Vagy a szárazság ölte ki, vagy a víz, és a vasutasok tehenei is közreműködtek benne. Na, ahogy mesélték nekünk, amikor idejött ez a Mathidel osztálymérnök valahonnan a Dunántúlról vagy Erdélyiből, én már nem tudom, ez a fejébe vette, hogy a vasút mellett mindehova fát kell ültetni, éspedig lehetőleg gyümölcsfát, mert az szép is, meg hasznos is. Hadd egyenek a pályaőrök gyerekei gyümölcsöt is, mert abban van a sok vitamin. Na, ez igaz is, mert én is gyermekkoromban halálos voltam a gyümölcsért, még ha rossz, férges, éretlen, keserű vagy savanyú volt is. Úgy látszik, ez nagyon kell a növekedéshez, mert most már, mióta nem növök, én is azt tartom, hogy a legjobb hüvelyes akolbász, és a legjobb gyümölcs a fasírtpogácsa, mert azt még rágni se kell. (Folytatjuk) 88888888 888888888888888888888888 88 8888 88 8888 888888 88 88 8888 888888 88 888888 88 88 88 88 8888 Veres Péter: Pályamunkások (14) 588888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888888 LENDVA Tóth József kerámia kiállítása Tóth József rajztanárt mindenről ismeri Lendván. Számos nemzedéket tanított a rajzra és a képzőművészeti ismeretekre. Több évtizedes pedagógiai pályafutása mai lett azonban mindvégig hű maradt a képzőművészeti alkotó tevékenységhez is. Kezdetban csak fejtegetett, de később megszerette a kerámiát is. Középiskolába is olyan neves művészgyéniségekkel járt mint Jože Horvat- Jaki. A pedagógiai akadémia elvégzése után Muravidék számos általános iskolájában tanította rajzot és a politechnikai ismereteket. A muravidéki táj sokrétű színei újra és újra paletta mellé késztették. Emellett azonban izgatta az agyag is. Megfigyelte a fazekvasmesterek munkáját és számos agyagedényt formált. Néhány évvel ezelőtt azonban elhatározta, hogy komolyabban is foglalkozik a kerámiával. Számos falitányér díszítésén dolgozott és többszáz apró edényt és kerámiakompozíciót készített. Az agyagba formált kerámiáit a libojei kerámiagyárban égeti ki. Mint ismmeretes a Celje melletti LIBOJEN minden évben megszervezik a kerémikusok művésztelepét. Az alkotók ötleteiket és elképzeléseiket cserébe oda is adhatják a gyárnak. Az égetési viszonyok kitűnőek. Tóth Józsefnek sikerült olyan kerámiákat is készíteni, amelyek már a község határain is túl megállják helyüket. Tóth József nemrégiben több mint ötven kerámiát állított ki a lendvai Mercator-Univerzal kereskedelmi vállalat bútorszalonjában. A tárlatot több százan tekintették meg és elismerően nyilatkoztak munkájáról. Szúnyogh S. Tóth József kerámiái a lendvai áruház bútorszalonjában Narodni koledar — Ljudski koledar 1983 GODIŠNJAK ZA HRVATSKU, SRPSKU I SLOVENSKU NARODNOST U MADJARSKOJ — BUDIMPEŠTA: DEMOKRATSKI SAVEZ JUŽNIH SLAVENA U MADJARSKOJ, 1983. ízléses színes kötésben jelent meg az újévi ünnepek előtt Budapesten a Magyarországon élő délszlávok szövetségének kiadásában a szenthorvát és a szlovén nyelvű naptár és évkönyv. A hagyományos naptári rész mellett gazdag fényképanyaggal ellátott eseményösszefoglaló után a Magyarországon élő délszláv nemzetiség kongresszusi előkészületeiről és az eddig elért eredményekről olvashatunk beszámolót. Riportban számolnak be még a Budapesten megjelenő Narodne novine tudósítóinak találkozójáról, az ország mezőgazdasági fejlődéséről, a nemzetiségi falvak művelődési életéről és az ott tevékenykedő aktivistákról. Külön írás keretében szól mak a naptár készítői Miloš Rockov kiemelkedő pedagógusról és Eugenija Bundác kulturmunkásról. 1982. szeptember 3-án váratlanul elhunyt Djuro Djurok, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára. A kiemelkedő nemzetiségi társadalmi-politikai munkásról és aktivistáról, akit élete teljében 46 éves korában ragadott el a halál külön írásban és képriportban számolnak be. A naptár központi anyagát a gazdag fényképgyűjtemény teszi értékesebbé. Több száz fotóval illusztrálták a Magyarországon élő és dolgozó délszlávok mindennapjait. Külön képsorok mutatják be a Baranya megyei, a Pest környéki horvátokat és szerbeket, majd ezt követően a Rába menti szlovénokat. Szinte valamennyi faluban már évek óta működik a helyi kultúregyesület, amely összetartja az ott élő embereket, akik szinte apáról fiúra adják át népi hagyományaikat és szokásaikat. A naptár szlovén nyelvű részében kimerítő írások ismertetik a magyar-jugoszláv-osztrák hármashatár szögleteiben lévő szlovén falvak lakóinak életét. Szólnak a szlovén nyelv közéleti használatáról, a vidék mezőgazdaságáról és iparáról. Érdekes beszámolókat olvashatunk az anyaországgal való kapcsolatok ápolásáról és a cserelátogatásokról is. A naptár és az évkönyv szerkesztői nem feledkeztek meg a legkisebb tollforgatókról sem, egész sor érdekes, hangulatos kis írást olvashatunk a nemzetiségileg vegyesen lakott területek kisiskolásainak alkotásaiból is. Az idei naptárt számos értékes irodalmi alkotás, rap redukció és irodalomtörténeti összefoglaló teszi még gazdagabbá és színesebbé. (pl) NÉPÚJSÁG 5