Népújság, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1992-01-10 / 1. szám
Amikor a jó tündért játszottuk Délre ígértük érkezésünket, de a vámformaságok miatt majdnem egy órát késtünk. Nem az adománnyal volt baj, csak a horvát vámos a föld alá tűnt. Hosszú inszisztálásunkra a rendőr elmondta, hogy a szolgálatot teljesítő legény még déltájban a kocsmában ebédel. Kivártuk. A héttonnás kamion, a Murskatrans potyafuvara a rögtönzött parkolóban vesztegelt. A gépkocsivezető, a fotós, Szilva kolleganő és jómagam a Mura parti kocsmában kibírtuk a negyven percet. Közben az előző napok élményeit emlegettük. Féltünk, hogy karácsonyig nem fejeződik be az akció. November óta, mint Szilvát elkalauzoltam a macineci cigányiskolába, a masinéria kerekeit megindította. Először lassan, bizonytalanul, de amit a próbatétel utánunk volt, záporként hallott az adomány. A haditervben az állt, hogy a gyerekek gyűjtsenek némi élelmet, főleg cukrot és teát a kis cigánygyerekek számára, hogy naponta egy meleg itallal átvészelhessék a telet. Az eredmény felülmúlt minden várhatót. Elsőnek Dragosics István közvetítésével félmázsa cukor érkezett az ormosi gyárból az iskolába. Majd a rádióriportot követően a gyerekek felülmúlhatatlan erővel kezdték gyűjteni az élelmet, a ruhákat, a lábbeliket, és a tanszereket. Egy szombaton több száz kilónyi adományt vettünk át a sajtóvállalatunk garázsában. Megrendítő volt a látvány. Csak a gyerekek tudnak ilyen ajándékcsomagokat készíteni... Szilva közel tíz napig mást sem csinált, csak rendezkedett, koordinált és kombival járta az iskolákat. Második raktárunk a lendvai szerkesztőségben volt. A lendvai és a göntérházi kétnyelvű iskolák ide szállították az adományukat. A tumiščei iskola kombija kétszer fordult. A Vöröskereszt és a szociális szakszolgálat sem mellőzött bennünket. Főleg élelmiszert ajánlottak fel. A kocsmában ülve beszélgetünk a mögöttünk lévő napokról. - Ha most a vámon megbukik az akció, akkor valakit fel kell akasztani - mondja a fotós. Szilva szótlan. Tudom, fél. Nem a hírnevéért, hanem a kis cigánygyerekekért. Az elmúlt napokban sokszor, tréfáltuk, hogy örökbe fogadja a macineci purdét. Némán tűrte a beszédünket és hangyaszorgalommal, igaz szívvel dolgozott. — Ha van igazság a világon, akkor most nálunk és a vámon kell megnyilvánulnia - mondom magamban amikor a vámos színe elé kerülünk. Int, hogy minden rendben. Minden bizonnyal, jól uzsonázott, Isten áldja meg a szakácsnő főzőkanalát. A héttonnás szeli a kanyarokat és amikor a kersztnél jobbra fordulunk, nagy kő esik le a szívünkről. Az iskolában csak a délutánosok apró cigánygyerekek, aki még három kilót sem bírnak felemelni, nemhogy húszharminc kilós csomagokat mozgathatnának meg. A hittanon lévő gyerekeket kéri fel, az iskola fiatal pedagógusa. Közben a muraközi sajtó képviselői minket akarnak a pedresztálra emelni. A Csáktornyai szociálisügyi miniszter is kivonul. Később a jó bürokrata nemében a megfelelő cigánypolitikáról akar meggyőzni, amely a jelen pillanatban igaz vakvágányra jutott. - Nem elég egyszer jóllakatni egy hallal az éhezőket, meg kell tanítani halászni is őket — próbálok pontot tenni az üres dumára. - Az osztályban látottak során az elvem még jobban megszilárdul. Összetett kézzel könyörögnek a gyerekek egy tábla csokoládéért... Aznap fuccs a tanításnak. Egy ideig még majszolják az édességet. Minden bizonnyal azon az éjszakán a rongyokból vetett nyoszolyákon sok kis cigánygyereknek jó tündérként jelentünk meg, nagy dobozt hordozva és abból osztva a csokoládét és a csipszet... Milyen furcsa is az élet: a valódi jó tündér Szilva kolléganő volt, hiszen neki köszönhető az akció levezetése. De ezt mi tudjuk, a macineci cigánygyerekeknek a csokoládét osztók a bálványok. Pedig Szilva fuvarozta össze a közel egy tonna burgonyát, néhány száz kiló almát, az öt mázsa lisztet, kétszáz kilónál több tésztát, hogy a cukorról és egyéb másról, főleg az irkákról és írószerekről, játékokról ne is beszéljünk. Szilva és a muravidéki iskolások, polgárok, vállalatok a legjobban rászorulókon segítettek. Ha csak ez az egy jótétjük is íródik be az életük nagykönyvébe - akkor is örökre elnyerték a szolidaritás érdemeit. Pivar Ella Mindenki segített a lerakodásnál A lendvai és muraszombati polgárok is szép számban adakoztak a macineci kis cigánygyerekek számára. Az iskola vezetői kiszámították, hogy az összegyűlt élelmiszer az év végéig elég lesz naponta meleg uzsonnára, sőt még bizonyos élelmiszerek a jövő évre is megmaradnak. Addig remélhetőleg a horvát áldatlan állapot megszűnik és az ottani szociálisügyi szolgálat nem csak eledelt biztosít, hanem főleg munkahelyeket. Az iskola igazgatónője ez úton köszöni meg mindenkinek, akik közreműködtek a humánus akcióban. Az álmokat csak rajzban lehet kifejezni, mert a realitás túl szomorú (Foto Nataša Juhnov) NÉPÚJSÁG 1992. január 10. A SZOLIDARITÁS JEGYÉBEN A Kikiriki - Az én anyám áldozat! - A te anyád iszik... Az árokban hever! - Tanító néni, ez nem igaz. Az én anyám áldozat. Másik ura van. Mostohaapánk van. - Gyerekek, csönd. Az ő anyukája is éppen annyit iszik, mint a tiétek... Ő hozza az ennivalót... -próbálkozik a tanítónő. - Igen. Kéregetni jár. Amit kap, abból főz. - Na Franjo, hányan vagytok testvérek? - Heten, nyolcan... Željko, Jadranka, Josip... meg a kicsik. - Mi a kicsik neve ? - Kicsik... - itt félbeszakad a párbeszéd. A kicsiknek nincs neve, amíg iskolába nem indulnak, addig »kicsik«. Utána aztán szép horvát neveket illesztenek az Orsós és Balog vezetéknevek mögé. De kijut a gúnynevekből is. - Miért hívnak téged Kikirikinek ? - Mert kicsi vagyok... A boltos mondta, hogy ez szép név. - Neked van pénzed, hogy a boltba jársz? - Nincs. Én vagyok az Ivica védence... - jelenti ki komolyan Franjo. - Miért vagy a védence ? - Azt mondja, hogy sajnál, mert nagyon kicsi vagyok, meg mostohaapám van... Most akkor elmehetek? - Hova mennél ? - Hát oda. A tanító néni tudja, hogy hova... - emeli kezét a szájához és az evést utánozó mozdulatokkal jelzi szándékát. - A boltba, hogy megkapjam a szendvicset. -Őt a boltos szereti, minden nap ad neki egy szendvicset. Bemegy a boltba leül és vár. Akkor kap egy szendvicset és visszajön - veszi át az ügyvéd szerepét a testvére. Franjo, mind a kiskutya a tanítónéni jelére vár, s iramodik. Negyed óra múlva visszatér. Leül a helyére és az osztály néma csendben figyeli, hogyan majszolja a negyedkilós kiflibe bujtatott szalámidarabokat. A fekete szemek kitágulnak. A nyál összecsordul a több apró teremtés szájában és az evést utánozó mozdulatok láttán még a kőszív is megtörik... - Majd egyszer nekem is lesz pártfogóm. Én is Kikiriki leszek - ragadja meg a kezemet a szünetbe egy kócos gyerkőc. - Adj ötven dinárt, hogy veszek egy szendvicset... pivar Kikiriki, miután már bekebelezte a szendvicset. Áldásos állapotán még a mezítláb sem ront a tél közepén. 5