Népújság, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)

1992-01-10 / 1. szám

Amikor a jó tündért játszottuk Délre ígértük érkezésünket, de a vámformaságok miatt majdnem egy órát késtünk. Nem az adománnyal volt baj, csak a horvát vámos a föld alá tűnt. Hosszú inszisztálásunkra a rendőr elmondta, hogy a szolgálatot teljesítő legény még déltájban a kocsmá­ban ebédel. Kivártuk. A héttonnás ka­mion, a Murskatrans potyafu­­vara a rögtönzött parkolóban vesztegelt. A gépkocsivezető, a fotós, Szilva kolleganő és jómagam a Mura parti kocs­mában kibírtuk a negyven per­cet. Közben az előző napok élményeit emlegettük. Fél­tünk, hogy karácsonyig nem fejeződik be az akció. Novem­ber óta, mint Szilvát elkalau­zoltam a macineci cigányisko­lába, a masinéria kerekeit megindította. Először lassan, bizonytalanul, de amit a pró­batétel utánunk volt, zápor­ként hallott az adomány. A haditervben az állt, hogy a gyerekek gyűjtsenek némi élel­met, főleg cukrot és teát a kis cigánygyerekek számára, hogy naponta egy meleg itallal át­vészelhessék a telet. Az ered­mény felülmúlt minden várha­tót. Elsőnek Dragosics István közvetítésével félmázsa cukor érkezett az ormosi gyárból az iskolába. Majd a rádióriportot követően a gyerekek felülmúl­hatatlan erővel kezdték gyűj­teni az élelmet, a ruhákat, a lábbeliket, és a tanszereket. Egy szombaton több száz ki­­lónyi adományt vettünk át a sajtóvállalatunk garázsában. Megrendítő volt a látvány. Csak a gyerekek tudnak ilyen ajándékcsomagokat készíte­ni... Szilva közel tíz napig mást sem csinált, csak rendezkedett, koordinált és kombival járta az iskolákat. Második raktárunk a lend­­vai szerkesztőségben volt. A lendvai és a göntérházi két­nyelvű iskolák ide szállították az adományukat. A tumiščei iskola kombija kétszer fordult. A Vöröskereszt és a szociális szakszolgálat sem mellőzött bennünket. Főleg élelmiszert ajánlottak fel. A kocsmában ülve beszélge­tünk a mögöttünk lévő napok­ról. - Ha most a vámon megbu­kik az akció, akkor valakit fel kell akasztani - mondja a fo­tós. Szilva szótlan. Tudom, fél. Nem a hírnevéért, hanem a kis cigánygyerekekért. Az el­múlt napokban sokszor, tréfál­tuk, hogy örökbe fogadja a ma­cineci purdét. Némán tűrte a beszédünket és hangyaszorga­lommal, igaz szívvel dolgozott. — Ha van igazság a világon, akkor most nálunk és a vámon kell megnyilvánulnia - mon­dom magamban amikor a vá­mos színe elé kerülünk. Int, hogy minden rendben. Minden bizonnyal, jól uzsonázott, Is­ten áldja meg a szakácsnő fő­zőkanalát. A héttonnás szeli a kanyaro­kat és amikor a kersztnél jobbra fordulunk, nagy kő esik le a szívünkről. Az iskolában csak a délutá­­nosok apró cigánygyerekek, aki még három kilót sem bír­nak felemelni, nemhogy húsz­harminc kilós csomagokat mozgathatnának meg. A hitta­non lévő gyerekeket kéri fel, az iskola fiatal pedagógusa. Közben a muraközi sajtó kép­viselői minket akarnak a pedr­­esztálra emelni. A Csáktornyai szociálisügyi­ miniszter is ki­vonul. Később a jó bürokrata nemében a megfelelő cigány­politikáról akar meggyőzni, amely a jelen pillanatban igaz vakvágányra jutott. - Nem elég egyszer jólla­katni egy hallal az éhezőket, meg kell tanítani halászni is őket — próbálok pontot tenni az üres dumára. - Az osztályban látottak so­rán az elvem még jobban meg­szilárdul. Összetett kézzel kö­nyörögnek a gyerekek egy tábla csokoládéért... Aznap fuccs a tanításnak. Egy ideig még majszolják az édességet. Minden bizonnyal azon az éjszakán a rongyokból vetett nyoszolyákon sok kis ci­gánygyereknek jó tündérként jelentünk meg, nagy dobozt hordozva és abból osztva a csokoládét és a csipszet... Milyen furcsa is az élet: a valódi jó tündér Szilva kollé­ganő volt, hiszen neki köszön­hető az akció levezetése. De ezt mi tudjuk, a macineci ci­gánygyerekeknek a csokoládét osztók a bálványok. Pedig Szilva fuvarozta össze a közel egy tonna burgonyát, néhány száz kiló almát, az öt mázsa lisztet, kétszáz kilónál több tésztát, hogy a cukorról és egyéb másról, főleg az irkákról és írószerekről, játékokról ne is beszéljünk. Szilva és a muravidéki isko­lások, polgárok, vállalatok a legjobban rászorulókon segí­tettek. Ha csak ez az egy jótét­jük is íródik be az életük nagy­könyvébe - akkor is örökre elnyerték a szolidaritás érde­meit. Pivar Ella Mindenki segített a lerakodás­nál A lendvai és muraszombati polgárok is szép számban adakoztak a macineci kis cigánygyerekek számára. Az iskola vezetői kiszámították, hogy az összegyűlt élelmiszer az év végéig elég lesz naponta meleg uzsonnára, sőt még bizonyos élelmiszerek a jövő évre is megmaradnak. Addig remélhe­tőleg a horvát áldatlan állapot megszűnik és az ottani szociálisügyi szolgálat nem csak eledelt biztosít, hanem főleg munkahelyeket. Az iskola igazgatónője ez úton köszöni meg mindenkinek, akik közreműködtek a humánus akció­ban. Az álmokat csak rajzban lehet kifejezni, mert a realitás túl szomorú (Foto Nataša Juhnov) NÉPÚJSÁG 1992. január 10. A SZOLIDARITÁS JEGYÉBEN A Kikiriki - Az én anyám áldozat! - A te anyád iszik... Az árokban hever! - Tanító néni, ez nem igaz. Az én anyám áldozat. Másik ura van. Mostohaa­pánk van. - Gyerekek, csönd. Az ő anyukája is éppen annyit iszik, mint a tiétek... Ő hozza az ennivalót... -pró­bálkozik a tanítónő. - Igen. Kéregetni jár. Amit kap, abból főz. - Na Franjo, hányan vagytok testvérek? - Heten, nyolcan... Želj­ko, Jadranka, Josip... meg a kicsik. - Mi a kicsik neve ? - Kicsik... - itt félbesza­kad a párbeszéd. A kicsik­nek nincs neve, amíg isko­lába nem indulnak, addig »kicsik«. Utána aztán szép horvát neveket illesztenek az Orsós és Balog vezeték­nevek mögé. De kijut a gúnynevekből is. - Miért hívnak téged Ki­­kirikinek ? - Mert kicsi vagyok... A boltos mondta, hogy ez szép név. - Neked van pénzed, hogy a boltba jársz? - Nincs. Én vagyok az Ivica védence... - jelenti ki komolyan Franjo. - Miért vagy a védence ? - Azt mondja, hogy saj­nál, mert nagyon kicsi va­gyok, meg mostohaapám van... Most akkor elmehe­tek? - Hova mennél ? - Hát oda. A tanító néni tudja, hogy hova... - emeli kezét a szájához és az evést utánozó mozdulatokkal jelzi szándékát. - A boltba, hogy megkapjam a szend­vicset. -Őt a boltos szereti, min­den nap ad neki egy szend­vicset. Bemegy a boltba leül és vár. Akkor kap egy szendvicset és visszajön - veszi át az ügyvéd szerepét a testvére. Franjo, mind a kiskutya a tanítónéni jelére vár, s iramodik. Negyed óra múlva visszatér. Leül a he­lyére és az osztály néma csendben figyeli, hogyan majszolja a negyedkilós kif­libe bujtatott szalámidara­bokat. A fekete szemek ki­tágulnak. A nyál összecsor­dul a több apró teremtés szájában és az evést utá­nozó mozdulatok láttán még a kőszív is megtörik... - Majd egyszer nekem is lesz pártfogóm. Én is Kiki­riki leszek - ragadja meg a kezemet a szünetbe egy kócos gyerkőc. - Adj ötven dinárt, hogy veszek egy szendvicset... pivar Kikiriki, miután már beke­belezte a szendvicset. Áldásos állapotán még a mezítláb sem ront a tél közepén. 5

Next