Népújság, 1991. február (43. évfolyam, 22-41. szám)
1991-02-01 / 22. szám
SZOMORÚ FaRSAnG — Elmennek a szászok — Sajátos szint jelentettek Erdély történetében. A mindig gazdagabb nyugatról a mesterségeket, a kereskedőszellemet, a szorgalmat, a pontos, korrekt munka igényét, a hűvös kívülállást hozták magukkal e Kárpátok ölelte tájakra. Erős városokat építettek, jellegzetes, szigorú házakból álló falvakat, erődítménnyel körbevett templomokat. Sajátos, önmagában is változatos népi kultúrájuk, viseletük, szokásaik gazdagították Erdély színvilágát. A XII. századtól kezdve a magyar királyok hívására több nyugat-európai népcsoport válaszolt, amelyek körében vállalkozó szellemű emberek voltak. Első hullámuk zárt egységet alkotva telepedett meg Erdély földjén, nyelvileg és jogilag is különbözve a körülöttük levő népcsoportoktól. A városok kialakításával kapták a legtöbb autonómiát. Papot és bírót szabadon választottak, vámmentességnek örvendtek áruik. A fejedelmet sem voltak kötelesek beengedni városaikba. „A magyarok kezdetben barátsággal fogadták őket“ — olvashatjuk Thomas Näglernek, a szászok eredetéről a Kriterionnál kiadott könyvében —, de az egymás mellett élés az évszázadok során sem lett melegebb. Asszimilálni azonban sohasem akarták őket, nem is lehetett volna. Ez a kísérlet a szocializmus olvasztókemencéiben sem sikerült azoknak, akik megpróbálták. A jogtalanság, kisemmizettség elől visszamenekültek őseik szülőhazájába. A XX. századi „sajátos“ hazai emberkereskedelemben értékes valutát hozó áruvá váltak ők is itt, ezen a tájon, ahol a más anyanyelvűektől szabadulni akartak. Utoljára jöttek, elsőnek mentek üres falvakat, kőből jó tartósra épített üres templomokat hagyva maguk után. És a szászokat nem tudták már megállítani a forradalom utáni ígéretek sem. Vonzotta őket a jólét, a civilizáció, és úgy érezték, hogy itt már nem érdemes újrakezdeni. Pedig mekkora űr marad utánuk, mennyivel szegényebb lesz nélkülük Erdély, s az ország! Aki mégis marad, azokat Hügel Adolf mérnök, Segesvár alpolgármestere három csoportba sorolja: a vegyes házasságokban élők, ahol az élettárs hallani sem akar az elmenésről, pedig sokan voltak, akik valósággal vadásztak a szász élettársra, hogy elmehessenek. A másik csoport az egyedül riadó idős emberek, különösen magányosak, akiknek nincs már fizikai, szellemi erejük új életet kezdeni, s akiket köt a múlt, a maradást diktáló emlékek. A harmadik csoport — a legkisebb talán —, ahogy Baier Hermann iskolaigazgató nevezi önmagát is, az idealisták, akik a maradókon szeretnének segíteni. Amikor arról kérdem, hogy miért nem tagja a Német Demokrata Fórumnak, az alpolgármester a könyvecskéjét mutatja. Úgy tűnik félreértés van a dologban, és Segesvár polgármesterének azon kijelentését is furcsállhatjuk, miszerint nem a német alpolgármester, hanem ő képviseli jobban a szászok érdekeit. Bevallása szerint nagyon szeretné, ha maradnának a szászok, mivel olyan népcsoport, amely „nem okoz problémát“. Csak mér nincs, aki maradjon! a nagy exodus májusban volt — emlékezik az iskolaigazgató. Genscher úr látogatása után sokan elmentek turistaútlevéllel is. Most már várni kell a befogadóra. Ez talán keveseket mégis maradásra ösztönöz. Egykori osztálytársaim közül mindössze ketten élnek még Romániában. Ha visszaemlékezem, a két világháború között a segesvári szászok operaelőadásokat tartottak, híres kórusaik voltak, élt, lélegzett a művelődési élet. Ha a múltra gondolok, a keserűség érzése tölt el, hisz ezt a várost mesterembereinek szorgalma, hozzáértése tette virágzóvá, éltette századokon át. Én soha nem tudtam más helyütt elképzelni az életemet. A lélekben lerakodott keserűség, egyfajta hiányérzet, azokban is megvan, akik elmentek. Tudat alatt nagyon erősen kötődnek Segesvárhoz. Emlékezetük mélyén ott őrzik a régi várost, hajszálpontosan idézik föl minden ismert zugát, szegeletét. A szülőföld képeit az emlékezés mélyrétegeiből a jólét sem tudja kitörölni. De van, akinél a honvágyat tetőzi, hogy Németországban teljesen egyenlő partnerként a szászokat sem fogadják el. És ez fáj nekik, talán a legjobban. Minden gyermekem itt van. Együtt vagyunk, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el, hogy segíthessünk az ittmaradókon. Újraszerveztük a szomszédságokat A húszból mindössze hat maradt. A szomszédságok tagjai segítik egymást temetéskor, ha gyerek születik. Minden szomszédságnak megvan a működési szabályzata. Nyilvántartásba vettünk valamennyi idős embert, gyógyszerrel, gondozóval segítjük őket. A szomszédságok osztják ki a segélyeket is. Szeretnénk egy mozgó konyhát létrehozni, hogy ebédet biztosítsunk öregjeinknek, alkalmazni szeretnénk egy aszszisztensnőt, aki gyakrabban látogassa őket — veszi számba a tennnivalókat Baier Hermann. — Ami a mostani művelődési életet illeti, van egy kamarakórusunk, amellyel voltunk Németországban, Ausztriában. Sajnos itthon nem nagyon van közönségünk. Működik a népi egyetem. Kedden délután videofilmeket vetítünk, lehet nézni a szatelit-adásokat is. A művelődési tevékenységbe szeretnénk jobban bevonni az iskolásokat. — Mennyi a német ajkú tanulók száma? — Ezt nehéz megállapítani. Sokan németnek nyilvánítják magukat. A volt KISZ titkár is áttért az evangélikus vallásra és kiment Németországba. — Elfogadták a földtörvényt. Reménykedik-e abban, hogy akik ein...volt, azok közül lesz, aki visszatér? — 1945-ben a szászoknak elvették a földjét, a vagyonát. Jó lenne, ha annak a kevésnek, aki kéri, visszaadják. Ami a hazatérést illeti, először is el kellene hogy ismerjék a történelmünket. ■Miért hallgatják el még mindig? Ezzel nem nyernek semmit, mi pedig rengeteget veszítünk. Azonkívül sokkal több autonómiára lenne szükség. A németországi fiatalok számára a jóléti társadalomban a nemzetiség egyenlő a zéróval. Itt pedig akkor dúl a nacionalizmus, amikor a civilizált nyugaton már anakronisztikussá, vált. " _ Az evangélikus templom felé az iskola bentlakása előtt visz el az utunk. A nyáron leégett. Pedig, mint ahogy beszélik, a városban az élelmen, gyógyszeren kívül a bentlakásra ígérték a németek a legnagyobb segítséget. Az illetékesekkel együtt úgy képzelték, hogy a környező falvakból összegyűjtik a németajkú gyerekeket. A fáma szerint valakinek nem tetszett, s nyilvános gyűlésen fenyegetőztek a szeparatista elhatározás ellen, megígérve, hogy felgyújtják a bentlakást. A tűzoltók egy levelet. Év végére 500 körül leszünk. Ezek közül sok a vegyes család, az idős emberek. Arra gondoltunk, hogy építsünk egy öregek házát, ahova összegyűjtenénk az öregjeinket, de sajnos nincs rá anyagi lehetőségünk. — Ön tagja a németek fórumának. Mi újság a szövetség házatáján? — Nagy dolgot nem tudtunk tenni. Miután megalakultunk, nem volt székházunk. Egy család elment, egy, az egyház tulajdonát képező házból, így lett székhelyünk, de még nincs berendezve. A hatalom segítségét nem kértük. Szükségünk lenne még helyiségre. Szeretnénk berendezni orvosi rendelőt, s jó lenne egy nagy terem is. — Mint lelkipásztor, hogyan jellemezné a szászok lelkiállapotát? — Optimizmusról nem beszélhetünk, semmi jel nem vall erre. Elsősorban tehát a félelmet említeném. Nem tudjuk, mit hoz sülnek. Sajnos, elmentek a lelkészek is. Hétúr, az egykor virágzó szász község temploma üres, akár a szászkézdi, nádasi... A hétúri templom gondnoka Markel Hanz nyugdíjas. A faluban 84 a szász lelkek száma. De sokan közülük is menni készülnek. Markelék legkisebb fia VIII. osztályos. — Él még a 80 éves édesanyám. Markel Hanz: Itthagyni mindent... „... El kellene, hogy ismerjék a történelmünket“. „.. .sokkal több autonómiára lenne szükség...“ „Itt akkor dúl a nacionalizmus, amikor a civilizált nyugaton már anakronisztikussá vált“. „ .. .nem szeparatizmus, önazonosságunk megőrzése.. kapcsolva felejtett rezsóval magyarázzák az okot. 500-600-an maradnak Gray Thomas evangélikus lelkésztől a pontos adatokról érdeklődünk. A forradalom után a fiatal, gyerekes családok nagy része elment. Az exodushoz nagymértékben hozzájárult az iskolaügy. Az év elején nagy ígéretek voltak, azt hittük, valóban német iskoláink lesznek. De mai napig sincs német iskola, csak német tannyelvű osztályok vannak. Ezekben az osztályokban vegyes házasságokból származó gyerekek járnak, vagy román értelmiségi családok gyermekei is. A külön iskolának értelme van, a gyermekek szünetben is állandóan anyanyelven beszélnek. Az, amire szükségünk lenne, nem szeparatizmus, önazonosságunk megőrzése. Sok család az iskola hiánya miatt ment el. Nem tartották be a kezdeti ígéreteket. Számokban az 1990-es 2 400 lélekből 1 120-an maradtak. Ezek közül is sokan várják az útba jövő. Az egyház számára is súlyos gondot jelent a templomok fenntartása, karbantartása. Sok falu lelkész nélkül maradt. — És a föld, ez sem jelent esélyt a maradásra? — Tudtommal a szászok között szinte senki sem akar földet. A magángazdálkodás bizonytalannak tűnik számukra. Például egy traktorista mesélte: kaptak Ausztriából egy traktort, de évi 60 000 lej adót kellene rá fizetni. Senki sem vállalta ezt. Az embereink már nem kezdeményeznek. Idősek. Mindenkinek van háza, kertje, udvara. Akik elmentek, nem adták el a házat, rábízták a szomszédokra. Van, aki 5—6 házat gondoz. Nincs szükségünk több földre. Nincs már meg a földhöz fűződő szoros kapcsolat. Az a generáció, amely még kötődött a földhöz, s meg is tudta volna dolgozni, elment már. — Hogyan tud fennmaradni az egyház? — Az elmenők egy része ajándékot adott. A kilátásban levő javításokat ebből fedezzük majd, de nagyon óvatosnak kell lennünk pénzügyi vonalon. Ami a segélyeket illeti, akik itt jártak, most már fenntartásaik vannak, látván, hogy az ígéretek nem telje NÉPÚJSÁG — 3 OLDALS Felakasztom magam, ha elmentek - szokta mondani. — S a föld? — Itt nálunk még a román családok sem akarnak földet. Amíg beszélgetünk, fényképekkel telik meg az asztal. Fiatal lányokon pompázik a színes hétúri viselet. Képek idézik a falu egykori ünnepeit, az újévi köszöntőt, a Húsvétot, a Pünkösdöt, az aratóünnepet Péter-Pálkot. A legvidámabb a farsang volt — emlékeznek Markelék. Egy-egy szomszédság kitalált valamit, hetekig készülődött, aztán egyforma jelmezbe öltöztünk fel Vidám szász férfiak és asszonyok cigányszekéren, az általuk épített hajón tengerészruhában, szigonyosként egy óriási bálna mellett. Az egykori szomszédságot alkotó nők, férfiak vajon merre vannak a nagyvilágban? Talán ilyenkor farsang tájékán eszükbe jut egy falu, a szülőhely, ahol a gondokat együtt feledte szórakozással a faluközösség. De ahogy telik az idő, az utódok emlékezetéből kihűl az erdélyi szülőföld melege, ahol élt egyszer egy népcsoport, erős, időtálló házakat, templomokat épített magának, hogy minden épület tartós legyen. És nem gondoltak arra, hogy nem a ház, ők fogják elhagyni a házat. Pedig itt kellett volna tartani őket. Szomorú farsang. BODOLAI GYÖNGYI