Népújság, 1991. február (43. évfolyam, 22-41. szám)

1991-02-01 / 22. szám

SZOMORÚ FaRSAnG — Elmennek a szászok — Sajátos szint jelentettek Erdély történetében. A mindig gazdagabb nyugatról a mestersé­geket, a kereskedőszellemet, a szorgalmat, a pontos, korrekt munka igényét, a hűvös kívülállást hozták magukkal e Kárpátok ölelte tájakra. Erős városokat építettek, jellegzetes, szigorú házakból álló falvakat, erődítménnyel körbevett templomokat. Sajátos, önmagában is változatos népi kultúrájuk, viseletük, szokásaik gazdagították Erdély színvilágát. A XII. századtól kezdve a magyar királyok hívására több nyugat-európai népcsoport válaszolt, amelyek körében vállalkozó szellemű emberek­ voltak. Első hullámuk zárt egységet alkotva telepedett meg Erdély földjén, nyelvileg és jogilag is különbözve a körülöttük levő népcsoportoktól. A városok kialakításával kapták a legtöbb autonómiát. Papot és bírót szabadon választottak, vámmentességnek örvendtek áruik. A fejedelmet sem voltak kötelesek beengedni városaikba. „A magyarok kezdetben barát­sággal fogadták őket“ — olvashatjuk Thomas Näglernek, a szászok eredetéről a Kriterionnál ki­adott könyvében —, de az egymás mellett­ élés az évszázadok során sem lett melegebb. Asszimi­lálni azonban sohasem akarták őket, nem is lehetett volna. Ez a kísérlet a szocializmus olvasztó­­kemencéiben sem sikerült azoknak, akik megpróbálták. A jogtalanság, kisemmizettség elől vissza­menekültek őseik szülőhazájába. A XX. századi „sajátos“ hazai emberkereskedelemben értékes valutát hozó áruvá váltak ők is itt, ezen a tájon, ahol a más anyanyelvűektől szabadulni akartak. Utoljára jöttek, elsőnek mentek üres falvakat, kőből jó tartósra épített üres templomokat hagyva maguk után. És a szászokat nem tudták már megállítani a forradalom utáni ígéretek sem. Vonzotta őket a jólét, a civilizáció, és úgy érezték, hogy itt már nem érdemes újrakezdeni. Pedig mekkora űr marad utánuk, mennyivel szegényebb lesz nélkülük Erdély, s az ország! Aki mégis marad, azokat­ Hügel Adolf mérnök, Se­gesvár alpolgármestere három csoportba sorolja: a vegyes há­zasságokban élők, ahol az élet­társ hallani sem akar az elme­­nésről, pedig sokan voltak, akik valósággal vadásztak a szász é­­lettársra, hogy elmehessenek. A másik csoport az egyedül riadó idős emberek, különösen magányosak, akiknek nincs már fizikai, szellemi erejük új életet kezdeni, s akiket köt a múlt, a maradást diktáló emlé­kek. A harmadik csoport — a leg­kisebb talán —, ahogy Baier Hermann iskolaigazgató nevezi önmagát is, az idealisták, akik a maradókon szeretnének segíteni. Amikor arról kérdem, hogy miért nem tagja a Német De­mokrata Fórumnak, az alpolgár­mester a könyvecskéjét mutatja. Úgy tűnik félreértés van a do­logban, és Segesvár polgármes­terének azon kijelentését is fur­­csállhatjuk, miszerint nem a német alpolgármester, hanem ő képviseli jobban a szászok ér­dekeit. Bevallása szerint nagyon szeretné, ha maradnának a szá­szok, mivel olyan népcsoport, a­­mely „nem okoz problémát“. Csak mér nincs, aki maradjon! a nagy exodus májusban volt — emlékezik az iskolaigazgató. Genscher úr látogatása után so­kan elmentek turistaútlevéllel is. Most már várni kell a befogadó­ra. Ez talán keveseket mégis maradásra ösztönöz. Egykori osz­tálytársaim közül mindössze ket­ten élnek még Romániában. Ha visszaemlékezem, a két világhá­ború között a segesvári szászok operaelőadásokat tartottak, híres kórusaik voltak, élt, lélegzett a művelődési élet. Ha a múltra gondolok, a keserűség érzése tölt el, hisz ezt a várost mesterem­bereinek szorgalma, hozzáértése tette virágzóvá, éltette százado­kon át. Én soha nem tudtam más helyütt elképzelni az életemet. A lélekben lerakodott keserűség, egyfajta hiányérzet, azokban is megvan, akik elmentek. Tudat alatt nagyon erősen kötődnek Segesvárhoz. Emlékezetük mélyén ott őrzik a régi várost, hajszál­pontosan idézik föl minden is­mert zugát, szegeletét. A szülő­föld képeit az emlékezés mély­rétegeiből a jólét sem tudja ki­törölni. De van, akinél a hon­vágyat tetőzi, hogy Németor­szágban teljesen egyenlő part­nerként a szászokat sem fogad­ják el. És ez fáj nekik, talán a legjobban. Minden gyermekem itt van. Együtt vagyunk, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el, hogy segíthessünk az ittma­­radókon. Újraszerveztük a szomszédságokat A húszból mindössze hat ma­radt. A szomszédságok tagjai se­gítik egymást temetéskor, ha gye­rek születik. Minden szomszéd­ságnak megvan a működési sza­bályzata. Nyilvántartásba vettünk valamennyi idős embert, gyógy­szerrel, gondozóval segítjük őket. A szomszédságok osztják ki a segélyeket is. Szeretnénk egy mozgó konyhát létrehozni, hogy ebédet biztosítsunk öregjeinknek, alkalmazni szeretnénk egy asz­­szisztensnőt, aki gyakrabban lá­togassa őket — veszi számba a tennnivalókat Baier Hermann. — Ami a mostani művelődési életet illeti, van egy kamara­kórusunk, amellyel voltunk Né­metországban, Ausztriában. Saj­nos itthon nem nagyon van kö­zönségünk. Működik a népi egye­tem. Kedden délután videofil­meket vetítünk, lehet nézni a­ szatelit-adásokat is. A művelő­dési tevékenységbe szeretnénk jobban bevonni az iskolásokat. — Mennyi a német ajkú ta­nulók száma? — Ezt nehéz megállapítani. Sokan németnek nyilvánítják ma­gukat. A volt KISZ titkár is át­tért az evangélikus vallásra és kiment Németországba. — Elfogadták a földtörvényt. Reménykedik-e abban, hogy akik ein...volt, azok közül lesz, aki visszatér? — 1945-ben a szászoknak el­vették a földjét, a vagyonát. Jó lenne, ha annak a kevésnek, aki kéri, visszaadják. Ami a haza­térést illeti, először is el kellene hogy ismerjék a történelmünket. ■Miért hallgatják el még min­dig? Ezzel nem nyernek semmit, mi pedig rengeteget veszítünk. Azonkívül sokkal több autonó­miára lenne szükség. A németor­szági fiatalok számára a jóléti társadalomban a nemzetiség e­­gyenlő a zéróval. Itt pedig ak­kor dúl a nacionalizmus, amikor a civilizált nyugaton már anak­ronisztikussá, vált. " _ Az evangélikus templom felé az iskola bentlakása előtt visz el az utunk. A nyáron leégett. Pedig, mint ahogy beszélik, a városban az élelmen, gyógyszeren kívül a bentlakásra ígérték a németek a legnagyobb segítséget. Az illetékesekkel együtt úgy kép­zelték, hogy a környező falvak­ból összegyűjtik a németajkú gyerekeket. A fáma szerint va­lakinek nem tetszett, s nyilvá­nos gyűlésen fenyegetőztek a szeparatista elhatározás ellen, megígérve, hogy felgyújtják a bentlakást. A tűzoltók egy le­velet. Év végére 500 körül le­szünk. Ezek közül sok a vegyes család, az idős emberek. Arra gondoltunk, hogy építsünk egy öregek házát, ahova összegyűjte­­nénk az öregjeinket, de sajnos nincs rá anyagi lehetőségünk. — Ön tagja a németek fóru­mának. Mi újság a szövetség házatáján? — Nagy dolgot nem tudtunk tenni. Miután megalakultunk, nem volt székházunk. Egy csa­lád elment, egy, az egyház tulaj­donát képező házból, így lett székhelyünk, de még nincs beren­dezve. A hatalom segítségét nem kértük. Szükségünk lenne még helyiségre. Szeretnénk berendezni orvosi rendelőt, s jó lenne egy nagy terem is. — Mint lelkipásztor, hogyan jellemezné a szászok lelkiállapo­tát? — Optimizmusról nem beszél­hetünk, semmi jel nem vall er­re. Elsősorban tehát a félelmet említeném. Nem tudjuk, mit hoz sülnek. Sajnos, elmentek a lel­készek is. Hétúr, az egykor virágzó szász község temploma üres, akár a szászkézdi, nádasi... A hétúri templom gondnoka Markel Hanz nyugdíjas. A faluban 84 a szász lelkek száma. De sokan közülük is menni készülnek. Markelék legkisebb fia VIII. osztályos. — Él még a 80 éves édesanyám. Markel Hanz: Itthagyni mindent... „... El kellene, hogy ismerjék a történelmünket“. „.. .sokkal több autonómiára lenne szükség...“ „Itt akkor dúl a nacionalizmus, amikor a civi­lizált nyugaton már anakronisztikussá vált“. „ .. .nem szeparatizmus, önazonosságunk meg­őrzése.. kapcsolva felejtett rezsóval ma­gyarázzák az okot. 500-600-an maradnak Gray Thomas evangélikus lel­késztől a pontos adatokról ér­deklődünk.­­ A forradalom után a fiatal, gyerekes családok nagy része el­ment. Az exodushoz nagymér­tékben hozzájárult az iskolaügy. Az év elején nagy ígéretek vol­tak, azt hittük, valóban német iskoláink lesznek. De mai napig sincs német iskola, csak német tannyelvű osztályok vannak. E­­zekben az osztályokban vegyes házasságokból származó gyere­kek járnak, vagy román értelmi­ségi családok gyermekei is. A külön iskolának értelme van, a gyermekek szünetben is állan­dóan anyanyelven beszélnek. Az, amire szükségünk lenne, nem szeparatizmus, önazonosságunk megőrzése. Sok család az iskola hiánya miatt ment el. Nem tar­tották be a kezdeti ígéreteket. Számokban az 1990-es 2 400 lélekből 1 120-an maradtak. Ezek közül­­ is sokan várják az útb­­a jövő. Az egyház számára is súlyos gondot jelent a templomok fenntartása, karbantartása. Sok falu lelkész nélkül maradt. — És a föld, ez sem jelent esélyt a maradásra? — Tudtommal a szászok kö­zött szinte senki sem akar föl­det. A magángazdálkodás bi­zonytalannak tűnik számukra. Például egy traktorista mesélte: kaptak Ausztriából egy traktort, de évi 60 000 lej adót kellene rá fizetni. Senki sem vállalta ezt. Az embereink már nem kezde­ményeznek. Idősek. Mindenkinek van háza, kertje, udvara. Akik elmentek, nem adták el a házat, rábízták a szomszédokra. Van, aki 5—6 házat gondoz. Nincs szükségünk több földre. Nincs már meg­ a földhöz fűződő szo­ros kapcsolat. Az a generáció, amely még kötődött a földhöz, s meg is tudta volna dolgozni, el­ment már. — Hogyan tud fennmaradni az egyház? — Az elmenők egy része aján­dékot adott. A kilátásban levő javításokat ebből fedezzük majd, de nagyon óvatosnak kell lennünk pénzügyi vonalon. Ami a segé­lyeket illeti, akik itt jártak, most már fenntartásaik vannak, lát­ván, hogy az ígéretek nem telje­ NÉPÚJSÁG — 3 OLDALS Felakasztom magam, ha elmentek - szokta mondani. — S a föld? — Itt nálunk még a román családok sem akarnak földet. Amíg beszélgetünk, fényképek­kel telik meg az asztal. Fiatal lányokon pompázik a színes hét­úri viselet. Képek idézik a falu egykori ünnepeit, az újévi kö­szöntőt, a Húsvétot, a Pünkösdöt, az aratóünnepet Péter-Pálkot. A legvidámabb a farsang volt — emlékeznek Markelék. Egy-egy szomszédság kitalált valamit, hetekig készülődött, aztán egy­forma jelmezbe öltöztünk fel Vidám szász férfiak és asszonyok cigányszekéren, az általuk épített hajón tengerészruhában, szigo­­nyosként egy óriási bálna mel­lett. Az egykori szomszédságot alkotó nők, férfiak vajon merre vannak a nagyvilágban? Talán ilyenkor farsang tájékán eszükbe jut egy falu, a szülőhely, ahol a gondokat együtt feledte szórako­zással a faluközösség. De ahogy telik az idő, az utódok emlékeze­téből kihűl az erdélyi szülőföld melege, ahol élt egyszer egy nép­csoport, erős, időtálló házakat, templomokat épített magának, hogy minden épület tartós le­gyen. És nem gondoltak arra, hogy nem a ház, ők fogják el­hagyni a házat. Pedig itt kellett volna tartani őket. Szomorú farsang. BODOLAI GYÖNGYI

Next