Népújság, 2009. augusztus (61. évfolyam, 174-198. szám)

2009-08-01 / 174. szám

Petőfi Sándor Lesz-e gyümölcs áfán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám­ ifjúsága­?... Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az isten, Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek! Felhő alakjába lelkem átöltözik, Úgy száll a hon fölött nyugattól keletig Sötéten, csendesen: Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek, « Csapdáitól, ifjak, sokan hevernétek ! A port, élettelen. | C : Mert ti az életet meg nem érdemlitek, Egész nagy csillagok voltak őseitek, És ti? csak parányok! | Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reátok szoruljon valaha... Ti meg nem ónátok. Szivetek mindig­ nyilt­ ajtajú palota, Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek, Garázda népséggel telik meg a terem, S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek. A magyar ifjakhoz Sziveteknek alig marad egy szöglete, Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek, És azt ja­vasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet. Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának Fénye nem ér annyit, mint a hiúságnak Múlandó csilláma. Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok, S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok, Nyomorú kis lámpa. Szent hazaszeretet, mibe mártsam toltam? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, Oly híven, oly szépen, Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi, Magyar kebelében. Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot, fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre... tán sikere leszen. Tán megtértek tőle... jertek hozzám ezen Uj keresztelésre! Pest, 1847. február m - TyttjiQ.y Mit HjaMun­ HP -I ! Oly Nm, «ly Ik­i Münyar itt ' NÉPÚJSÁG-MELLÉKLET !■ 'SZÚR­K­ESZTÉ'J TI?: A BÖLÖNI DOMOKOS A 895.sz., 2009. augusztus 1. Bem-dokumentumok Petőfi táskájában A marosvásárhelyi Múzsa (Népújság­melléklet) 2009. július 11-i számában több részletet közöltünk a kibédi 77 éves Orbán Zoltán kései „elbeszéléséből”. Ez­úttal a következő­ megállapítását próbál­juk jobban megvilágítani: a dédapja a se­­gesvári­ fehéregyházi csatában „Látta Petőfit,­­dobta el magától a sok iratot és kitüntetéseket. Ezeket még Vásárhelyen (vagy Székelykeresztúron) Bem apó bíz­ta rá.” Mikor, milyen körülmények között? A Dávid Gyula-Mikó Imre szerzőpáros a Petőfi Erdélyben (Bukarest, 1972) című kiadványban határozottan leszö­gezte, hogy 1849. július 29-én Bem meg­­tiltotta Petőfinek, hogy vele menjen Székelykeresztúrra (254. old.). Ez a til­tás — meglátásunk szerint — csak ideig­­óráig tarthatott, később — még aznap — a tábornok módosíthatott az álláspontján. Egressy Gábor ugyanis másnap, július 30-án így nyilatkozott: „Bem őt (Petőfit) a maga törzskarába osztotta be, engem pedig Damaszkin ezredes mellé adott. (...) Kértem őt (Petőfit), hogy kérje meg az öreget, vinne el engem is.” — „Hiába kérem, barátom — felesé­g, hisz engem sem akar vinni egyáltalában, hanem én nem bánom, én tőle többé el nem marad­hatok egy pillanatra sem.” (255­ old.) Egressy megfogalmazásának első fele félreérthetetlen: Bem végül is beleegye­zett Petőfinek a vezérkarhoz való csatla­kozásába. A költő válasza viszont bi­zonytalanságra ad okot. A lényeg: 30-án reggel Petőfi a fiatal századoshoz, Gyalokay Lajoshoz lép, aki Bem katonai irodájának a vezetője volt. Ezt mondta: „Pajtás, nekem azt mondták, hogy neked magadnak van kocsid, adhatnál nekem egy kis helyet?” „Egész örömmel” — felel­te Gyalokay. Vajon ki mondhatta Petőfi­nek, hogy a százados szekerén ülőhelyet fog találni? Mindenképpen olyasvalaki, aki a vezérkarhoz tartozott, így Petőfi a Gyalokay szekerén tette meg az utat Vá­sárhelytől Keresztúrig. Mindvégig be­szélgettek. A százados így rajzolta meg — nagyfokú csodálattal - a költő beszédmo­dorát: „...tűzijátékszerűleg sziporkázó fé­nye a gondolatoknak, találó hasonlatok­nak és eredeti észrevételeknek, melyek­kel lederül csapongó észjárása minden nyilatkozatát megfűszerezte, elevenen él emlékemben.” (Dávid-Mikó, 257.) Orbán Zoltán vallomásrészletében a zárójelbe tett vagy Székelykeresztúron kifejezés a következőre utal: Bem apó Székelykeresztúron is átadhatta „a sok iratot és a kitüntetéseket”, ugyanis együtt ebédeltek „a Matskásiak ódon kastélyában”. Bemnek ott volt a szállá­sa, Petőfi a Gyárfás-kúriában vacsorá­zott, ahol „letétbe” helyezte csomagjait. Másnap, július 31-én reggel ismét Gyalokaynak lett az útitársa, együtt je­lentek meg a szemle színhelyén, s a csa­tatérig is együtt tették meg a 17 kilomé­teres utat. A százados visszaemlékezésé­ben pontos képet nyújt a költő öltözeté­ről, hangsúlyozva a következőt is: „...válláról pedig egy szíjon függő sárga bőrtáska lógott” (Dávid-Mikó, 267). Ezt a „motívumot” Mütter Ferenc leírása is tartalmazza: „...válláról bal felé lelógó akkori divat szerinti bőrtáskát hordott.” Érdemes idéznünk Illyés Gyula Petőfi (Bukarest, 1972) című könyvéből a kö­vetkező részt:,,Az ütközet elején a költőt a falunak Segesvár felé nyúló végén, az országút mellett látták. A felégett falu szélén egy sütőkemencén ült, zsebköny­vébe jegyezgetett. Félóráig egy árokhíd karfáján könyökölt (446-447. old.). Délután öt óra körül megkezdődött a feltartóztathatatlan kozák roham, Bem tábornok seregének hadrendje teljesen megbomlott, mindenki menekült. Petőfi is, akinek nem volt lova, civilben volt, és kezdte eldobálni a nála levő iratokat. Úgy hisszük, legelőbb a jegyzetlapjait­­szórta szét, meglehet, a „kitüntetések” egy részétől is „szabadult”, hogy táskáját megkönnyítse. De a táska mélyén ott maradt a Bem által átadott iratok egy része a maradék kitüntetésekkel együtt. Futás közben elhagyta Fehéregyházát, s a Héjjasfalva felé tartó útszakasz közepe táján, „3-4 ölnyi távolra az országúttól” lelte halálát. Itt látta őt­­ fél órával az üldözés után — az osztrák August von der Heydte, aki — felszólításra­­ öt év múlva, tehát 1854-ben jelentést tett a Budán székelő „Katonai és Polgári Kor­mányzóság Elnökségének.” Többek kö­zött ezt írta: „Én (...) Fehéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelő­tiszt mellett, aki már a nadrágjáig le volt vetkőztetve, több vérrel bemocskolt ira­tot láttam heverni, miket valószínűleg a kozákok, a tiszt kirablása közben (...) el­dobáltak. Heydte a papírok között Ke­mény Farkas Bemnek írt jelentését is megtalálta, amelyben az jelezte, hogy „augusztus 1-én vagy 2-án” csapatával Marosvásárhelyre érkezik. Heydte a kö­vetkezőt is papírra vetette: ,A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 ma­gyar dekoráció is feküdt, zsineggel össze­kötve. Valószínűleg ezt is a halottnál ta­lálták a kozákok, és a nagy sietségben megint elhullajtották.” (Dávid-Mikó, 297.). Ezek ma a sepsiszentgyörgyi Szé­kely Nemzeti Múzeum birtokában van­nak. Végül elmondhatjuk: Orbán Zoltán visszaemlékezésének idézett mozzanata egybecseng a Pető­fi-kutatásban eddig ki­kristályosodott meglátásokkal. Az egy­kori dédapa, Bem tüzérparancsnoka, Or­bán Lajos hűen adta tovább utódainak átélt élményvilágát. • Ráduly János

Next