Népújság, 2017. július (69. évfolyam, 146-171. szám)

2017-07-01 / 146. szám

SZERKESZTETTE: NAGY MIKLÓS KUND 1287. sz., 2017. július 1. ) Az Állami Színház 1961-1978 Könyvbemutató a Nemzetiben Kaali Nagy Botond . Évadzáró eseményként könyvbemutatót szervezett kedd délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A saját munkatársaik által szerkesztett Az Ál­lam­i Színház 1961-1978 című kiadvány a színház kutatóközpontja hároméves gyűjtő­munkájának eredménye és a marosvásárhe­­lyi intézményes színház 17 évet felölelő korszakát dokumentálja Ferencz Éva és Ke­resztes Franciska szerkesztésében. A kötet Horváth Bea 2006-ban megjelent A Maros­vásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadás-történetének legfontosabb adatai 1946-1961 című könyvének folyta­tásaként a magyar tagozaton bemutatott elő­adások legfontosabb adatait közli, és a levéltárban található dokumentumok felhasz­nálásával készült el. A kötet olvasmányossá­gáról a hivatkozási anyagon kívül számos - a korabeli sajtóból származó - részlet, vala­mint rengeteg fénykép gondoskodik. A Nemzeti emeleti előcsarnokában szer­vezett könyvbemutatón, szépszámú közön­ség jelenlétében Keresztes Attila művészeti igazgató üdvözölte a megjelenteket. - Ez az első alkalom, amikor ennyi embert érdekel egy itteni könyvbemutató. Annak ide­jén, amikor Gáspárik Attila idekerült, kita­lálta, hogy a létező archívumból egy kutatóintézet-szerűséget hoz létre, és erre megtalálta az emberét Ferencz Éva személyé­ben, aki ugyancsak megtalálta segítségét Ke­resztes Franciska személyében. A tavalyi 70. születésnapon már láttuk a tárlatsorozatot, azt, hogy milyen fontos a mi életünket bemutatni, hiszen a múlt kifolyik a kezünkből. A tanítvá­nyaink egyáltalán nem tudják, hogy kik azok a nagy színészek, akik tíz évvel ezelőttről szá­mítva meghatározzák az elmúlt 60 évet. Ugyanígy nem fogják tudni rólunk sem, ha nincs egy intézmény, ami ezzel foglalkozik, ami tárggyá teszi mindazt, ami itt történt. Jó lenne, ha archiválnánk az élő beszélgetéseket is, amíg ki nem szaladnak a kezünkből. Vég­telenül hálás vagyok ezért a kötetért, remé­lem, hogy az egyetemeken kutatási célból felhasználják majd, és az lenne az igazán cso­dálatos, ha eljutna a nézőkhöz is. A korszak történelmi hátteréről Gáspárik Attila vezérigazgató, a kötet előszavának szerzője beszélt. - Marosvásárhelyen egy színészről, ren­dezőről, díszlettervezőről sem neveztek el még utcát. Ferencz Éva és Keresztes Fran­ciska megpróbálja összeszedni és összera­gasztani a részeket a múltból, hogy megpróbáljunk tanulni a hibákból, amiket az elődeink elkövettek. Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások. Ezen a könyvön három éven keresztül dol­goztak a kollégák, előttük pedig nagyon sok munkát végeztek az irodalmi titkárok, pél­dául Székely Ferenc, akinek nagyon sokat köszönhetünk. Az időszak, amiről szó van a kötetben, illetve ennek az időszaknak az előzményei számos történelmi fordulatot hoztak: 1945 nyarán megszületik a Székely Színház alapító okirata, amit Kemény János egyedül írt meg - ez eredetileg Székelyföldi Játékszín címre hallgatott, Marosvásárhely és Brassó helyszínekkel. 1962-ben sok min­den megváltozik. Az általános vélekedéssel ellentétben nem Tompa Miklós hozta ide a román tagozatot, ez egy 1959-ben kezdődő mechanizmus része volt, ami 1956-ból táp­lálkozott. ‘56 után hatalmas tömegeket, 25.000 embert zárnak börtönbe. 1956-ban a Maros autonóm tartományban 74 operatív szekustiszt működött, kétharmaduk magyar volt. Az egész ellenőrző rendszer odáig fej­lődött, hogy 42.000 hálózati ember lett, 1989-ben pedig 500.000. Kik azok, akik naprakészen kapták a jelentéseket? Többek között az igazgatók. A színházigazgatók is. Minden a párt irányítása alá tartozott, és az irodalmi titkárok lavírozni voltak kénytele­nek. De nem volt egy egységes rendszer. Amikor összegyűjtöttük az adatokat, ezzel számolnunk kellett. Ugyanakkor az előadá­sok nagyon magas szinten kerültek bemuta­tásra, a muszáj darabok között rangos drámákat is bemutattak. 1974-ben felavatták ezt az épületet. A kitekintés Gálfalvi Zsolt akkori színházigazgatónak köszönhető, ő mutatta be először például a Tótékat, Örkény is itt volt a premieren. 1971-ben színháztör­téneti eseménynek számított Nagy István Özönvíz előtt című drámájának bemutatása. Ekkor szakítottak a Sztanyiszlavszkij-rend­­szerrel, és a rendező, Harag György tízéves kutatómunkája után új formanyelvre találtak. Érdekes, hogy mindössze 16-szor játszották Vásárhelyen és 17-szer vidéken. A könyvben mindezek mellett van példa arra is, hogy ho­gyan működött az ideológiai megtekintő bi­zottság, amely jóváhagyta az előadásokat, ízelítőt nyújtunk abból, hogy ez miként tör­tént, a kiszolgáltatottságból, amin az alkotók végigmehettek. Közzéteszünk különböző besúgói jelentéseket is, amelyeket azért ké­szítettek, hogy a feszültségeket fenntarthas­sák és manipulálni tudjanak. A Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatott, nekik köszönhe­tően jöhetett létre ilyen szép formátumban ez a könyv, amely idővel szabadon elérhe­tővé válik az interneten. A kutatóintézetünk hatalmas munkát végzett eddig is, legutóbbi eredményük ez a kötet. Ferencz Éva szerkesztő hozzátette: - A kötet a második része egy megkezdett mun­kának, és reméljük, lesz harmadik rész is. Amikor összegyűjtöttem és rögzítettem az anyagot, arra gondoltam, meg kellene ismer­tetni egy szélesebb közönséggel, fiatalab­­bakkal is mindezt. Ezért is kértem a (Folytatás a 6. oldalon) A könyvbemutatón (balról). Keresztes Franciska, Ferencz Éva, Keresztes Attila és Gáspárik Attila Fotó: Rab Zoltán Nagy Miklós Kund Alkalom szülte ünnepi előadás. Lélekbe vágó, katartikus emlékeztető, olyan művészi tett és produkció, amely egyértelműen meg­érdemelné, hogy ne csak a Sütő András Ba­ráti Egyesület és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezte június 16-i és 17-i marosvásárhelyi főhajtás közönsége őrizze dédelgetett élményei között. Kilyén Ilka és Ritzin Ilka Krisztina összeállítása, A gyertya könnye és a két művésznő színpadi teljesít­ménye magától értetődően sugallja a folyta­tást: itthon és másfelé is meg kellene ismételni az estet, lehetőséget teremtve az ér­deklődőknek, hogy újra találkozhassanak a 90 éve születe­tt író gondolataival, vívódása­ival, töprengéseivel. Mi se lenne természete­sebb, mint hogy valamelyik színház, kulturális intézmény felvállalja a rendezvény további patronálását, turnéztatását. Aligha számítana anyagi kockázatnak, hiszen a két előadó fellépései iránt mindig élénk az érdek- A gyertya könnye­ ződés. A „kockázat” dilemmája inkább a műsor ötletgazdájában, a szöveg válogatójá­ban és a tolmácsolásban is főszerepet vállaló Kilyén Ilkában merülhetett volna fel: vajon megéri-e az ilyen vállalkozásokkal járó ha­talmas energiát, munkát, idegi, szellemi meg­terhelést egy olyan szerző életművének és egyéniségének egyszeri, kétszeri megjelení­tése, akihez manapság ellentmondásosan vi­szonyul a köztudat, hiszen tapasztaljuk, halála után egy évtizeddel sokan már inkább hallgatnának róla, mint hogy öröksége érté­keit elemezve mérlegelnék. A művésznőt azonban nem tántorítják el ilyen megfontolá­sok, ha közösségi ügyekről van szó, különö­sen nem. Hosszú és sikeres előadóművészi pályáján számos alkalommal bizonyította ezt. És azt is, hogy lelkesedése, elhivatottsága ra­gadós, másokat is meg tud fertőzni vele. Jelen esetben lányát, az ifjú színésznemzedéket kép­viselő Krisztinát, akivel már többször felmu­tatták, milyen összeforrott előadópárosként (Folytatás a 4. oldalon) Fotó: Velicsek László Miklós Kilyén Ilka és Ritzin Ilka Krisztina egyik jelenete

Next