Népújság, 2019. június (71. évfolyam, 123-145. szám)
2019-06-01 / 123. szám
Kányádi Sándor Dél keresztje alatt az indián és a néger tüzet rakni éppúgy térdel mint a hargitán a pásztor számolni ujjain számos különbség ha van az égen itt a göncöl jön föl este fölöttük a dél keresztje a poncsónak nincsen ujja ritkán telik mégis újra rojtosul a rojtja rongya kigyérül akár a condra különbség ha van az égen itt a göncöl jön föl este fölöttük a dél keresztje egy útmenti fogadóban talán még boldog is voltam hóból murryba tartón a gitárszót most is hallom más a dallam egy a nóta itt a göncöl jön föl este odalenn a dél keresztje a te istenáldott földrész lenn vagy a szemem rád fölnéz érett banán az újholdad íve akár a sarlónak nézem hosszan vágyakozva ha feljön a göncöl este szívemen a dél keresztje 1983 Kányádira emlékezik az Irodalmi Magazin A fenti verssel az Irodalmi Magazin 2019/2-es, Kányádi-számában találkoztam legutóbb. A lapszámban, amelyet abból az alkalomból jelentetett meg a Magyar Napló Kiadó, hogy költészetünk tavaly elhunyt kortárs klasszikusa május 10-én lett volna kilencvenéves, a Kedvenc Kányádi-versem feleim alatt még számos közkedvelt költemény és hozzájuk fűzött elemző, emlékező gondolat olvasható. Ennél nyilván sokkal gazdagabb a számos képet, illusztrációt is tartalmazó 125 oldalas, pompás kiadvány anyaga, amelyet éppen a költő születésnapján ajánlottak a közönség figyelmébe Budapesten, a Jókai Anna Szalonban. A folyóirat az életmű sokoldalúságára fókuszál, azzal a kiemelt céllal, hogy Kányádi jelentőségét a recepcióban eddig nem vagy kevéssé alkalmazott megközelítések szerint körvonalazza. A lapszám tanulmányai a lírai alkotások mellett Kányádi drámáira, esztétikai nézeteire és nyelvszemléletére is kitérnek, rámutatnak az életműben koncentrálódó nemcsak magyar, de közép-európai, sőt összemberi élményekre. Az esszék és elemzések sorát költőtársak vallomásai, valamint interjúk gazdagítják. Bevezető soraiban a folyóirat főszerkesztője, Szentmártoni János kifejti, hogy a szakmának vannak adósságai a teljes életmű felmérését illetően. (Folytatás a 6. oldalon) SZERKESZTETTE: NAGY MIKLÓS KUND 1386. sz., 2019. június 1. Aranydiplomások Nem csak arany, rubin is volt. Az alma mater, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet megőrizte jó szokását, idén is hazahívta az 50, 60 évvel ezelőtti végzettjeit, és ünneppé változtatva a hétköznapot, arany-, illetve rubindiplomával jutalmazta őket. A ráadás különleges, stílszerű ereklyeként kis dobozkába zárt deszkadarab volt. A Stúdió Színház színpadáról származott a „nyersanyag”, ahol egyetemi hallgató korában annyi fiatal kezdte el színi pályáját. A dobozokból olykor aranyló vagy rubinvörös por szállt a levegőbe, de kit zavar egy ilyen semmiség, amikor az emlékezés csillámpora lengi be a találkozó légkörét?! A rubin oklevél újdonság, először adták át a vásárhelyi egyetemen. Azoknak jár, akik hat évtizede végeztek, és az eltelt idő több mint felét a színpadon töltötték. Négyen kaphatták meg: Farkas Ibolya, Mózes Erzsébet, Makra Lajos és Székely Ferenc. Ők 1959-ben szerezték meg a színészi diplomát. Az „aranyosok” névsora népesebb: Bartis Ildikó, Kiss Török Ildikó, Mátray László, Sebők Klára, Bálint Márta, Borbáth Ottilia, Bogdán Tibor, Csergőffy László, Kincses Elemér, Kovács Lenke, Benczédi Sándor, Czintos József Dengyel Iván, Márton Erzsébet, Laczi Papp Márton. Az egyetem és vezetősége nevében Sorin Chijan rektor, illetve Gáspárik Attila profeszszor személyesen csak kilencet köszönthetett az ünnepeltekből május 29-én, a többi tíz családi okok miatt nem lehetett jelen, vagy azért, mert éppen színészként volt tennivalója valahol. Igen, erre a fáradhatatlan, lelkes korosztályra mindig érdemes és lehet is számítani. Ha felhangzik Thália hívó szava, ők azonnal mennek. Ami annak a szellemnek is köszönhető, amelyet a tanintézet és tanári kara mindenkor igyekezett hallgatóiba betáplálni. Ez ilyen vagy amolyan formában gyakran szóba került az estébe nyúló délutáni rendezvényen, amely nosztalgiát is árasztott, de még több vidámságot, sztorit, anekdotázást hozott a Stúdió előcsarnokába, ahol sok leendő színészjelölt is ízelítőt kaphatott a hivatás tehetség- és emberpróbáló szépségeiből. Jó volt a hangulat, hullott a könnyünk, annyit nevettünk. Persze a színháztörténeti hivatkozások se hiányoztak, sőt Gáspárik Attila történetileg is beágyazta az időszakot, amikor az 1969-es osztály elballagott. Kovács Levente profeszszor, aki 1963-tól volt az intézet oktatója, és minden végzősük pályáját jól ismeri, a maga ízes történeteivel, „kulisszatitkaival” idézte fel azokat az éveket. Ezt képes összeállítás is kiegészítette. És még gazdagabb múltidézés vonta bűvkörébe a hallgatóságot, amikor a kitüntetettek vették át a szót. A rubindiplomás (Folytatás a 4. oldalon) Emléktábla-koszorúzáson (balról) Kiss Török Ildikó, Benczédi Sándor, Makra Lajos, Márton Erzsébet, Bálint Márta, Kovács Lenke, Laczi Papp Márton, (hátsó sorban) Kovács Levente, Dengyel Iván, Kincses Elemér Fotó: Albert Mária Szervátiusz Tibor rajza a Kalevala sorozatból