Népújság, 2023. november (75. évfolyam, 250-274. szám)
2023-11-25 / 271. szám
2023. november 25., szombat_____________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG 5 Holdfényben farkasok (Folytatás a 3. oldalról) Ha bekerültünk egy ilyen összeállításba, később már jöhettek a „komolyabb” versek is, melyeknek semmi közük nem volt a piros betűs ünnepnapokhoz. Különben tízéves korom óta írok, első megjelenésemig szekérderéknyi papírt pusztítottam el; volt ott vers, próza, még paródia is. Heveny Petőfi-, Arany-, Ady-fertőzésen estem át, míg megjelenhető szövegeket lettem képes írni, és bevallom: gyönyörű iskola volt, még egyszer szívesen végigcsinálnám. .. - Kik voltak egyetemistatársaid 1961—66 között? - Szenzációs évfolyamunk volt: Farkas Árpi, Magyari Lajos, Balázs András, Apáthy Géza, Tömöry Péter, Horváth Andor, Rohonyi Zoltán, Znorovszky Attila, Molnos Lajos, Molnár Szabolcs és mások. Jó évjárat volt, kemény évfolyam. Ilyen volt előttünk két évvel a Kocsis Istvánék évjárata is. Időnként, 2-3 évente, össze szokott verbuválódni egy-egy jó évfolyam. A mi Kolozsvárunk akkor pezsgett; írtunk, színt játszottunk, fociztunk, „fennforogtunk”. Feltámasztottuk halódó állapotából a Gaál Gábor Irodalmi Kört s az egyetemi magyar nyelvű színjátszást, akkor, amikor nem jóféle szelek fújtak. Nem is vették jó néven tőlünk ezt a nyüzsgést az erre szakosodott felügyelők - ám ez lehetne egy másik beszélgetés témája. Amúgy sem érdekeltek az akadályok. Vonzereje volt a „bandának”, levegője egy levegőtlen korban, s ez szemet szúrt irigyeknek és másoknak. Kolozsvár akkor épp nekünk való volt, méreteit és hangulatát tekintve. Volt benne egy-két lerobbant cselló, olyan is, amelyikben vak cimbalmos játszott hangszerén, s énekelt első világháborús nótákat. Fürdeni lehetett a Szamosban, s rendesebb helyeken még hitelbe is fogyasztottunk sad? Hol laktál, ki volt a szobatár Az első három évben a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bentlakója voltam, diákotthonban laktunk, nyolcágyas szobákban. Szekrénytársam volt Molnos Lajos. Három év után, amikor kezdték közölni a verseinket, jött a honorárium, s ki tudjuk fizetni a lakbért, kiköltöztünk. Én Farkas Árpival egy padlásszobában laktam az Erzsébet út tetején, a mostani Carpati utcában, nem messze a CFR-stadiontól. Három percre voltunk az egyetemtől, onnan ereszkedtünk le minden reggel a Marianumba. Tőlünk nem messze lakott Fodor Sándor író; neki volt egy kis balkonja, s ha kinézett, látta, hogy nálunk ég a villany, tudta, hogy otthon vagyunk. Igaz, eleinte még villany sem volt, és az ajtóban kulcs sem. Sosem zártuk be az ajtót. A tulaj a magyar operának volt a hegedűse. Ösztöndíjam volt, eladtam a kajajegyeket, és ütötte a házbért. Miért mentetek albérletbe? - A szabadságért, így akkor és oda mehettünk, ahová akartunk. Csend volt, lehetett alkotni. Én sohasem tudtam zajban írni. Ki lakott ott korábban? - Gálfalvi György2 és Szőcs Kálmán3. Nem tudom, hogy Kálmán mennyit volt ott, mert ő hamar lelépett. Lászlóffy Aladár mondta, hogy próbálták betenni az ötéves magyar szakra, de nem sikerült. Előbb Vásárhelyen kijárta a „pedát”, biciklivel naponta kijárt Kisgörgénybe, és később, 1964-65-ben Parajdon tanított, így került a Vörös Zászlóhoz. - Mikor születtek a versek: éjjel, hajnalban, délután, séta közben? - Leginkább éjszaka. Amikor csend volt. Amikor el lehetett húzódni valahová... A versnek kell legyen üzenete? Feltétlenül. A magam nevében beszélek. Hatezer féle elmélet van erről is. Én négy évig írtam a Bóják sorozatot az Utunkban, amolyan didaktikai céllal. A kis európai irodalmak a franciától vettek át nagyon sok módszert. Innen jött a klasszikus, hagyományos verselés feloldása. Nagy névsorról beszélhetnék. De majd máskor. Én nem magamnak írom a verseket, hanem annak, aki elolvassa. Soha nem írtam ún. irodalmi verseket. Az irodalom nem magánügy. Amíg nem olvassák el a verset, addig nem ér semmit. Akkor vers a vers, ha elolvassák, és elkezd élni... A vers - kommunikáció. Pont úgy, mint egy kérvény. A beszéd is az.. Mit lehetett eldugni a sorok közé, amit mások vagy észrevették vagy nem? - Mindent! Régebb több mindent el kellett dugni. Létezik egy jelbeszéd az író és az olvasó között. Az irodalom csak egyfajta megnyilvánulása az embernek. - Ha megszületett a vers, megmutattátok egymásnak, vagy ez inkább magánügy volt? - Fel szoktuk olvasni. Magyari, Farkas, Molnos - mi fel szoktuk olvasni. Ahogy megírtuk, rögtön továbbadtuk. Vártuk a visszajelzést. Molnos Lajos mondta később: a sok jó ötletet, amit tőlem hallott, ő is megírta... Hogy kerültél az Utunkhoz? - Engem Szilágyi István, az akkori főszerkesztő-helyettes vitt a laphoz 1968-ban. Létay Lajos volt a főszerkesztő. Akkor volt a prágai tavasz. Elkezdődött egyfajta fellazulás, ami 1971-ig tartott, amikor Ceaușescu elment Észak-Koreába, s meglátogatta Kim Ir Szent. Mikor hazajött, már tudta, hogyan kell „csavarni” a lazuláson... A legdemokratikusabb szellemű író, aki az Utunknál dolgozott, Marosi Péter volt. Mikor odakerültem, teljesen felszabadult volt a légkör, pertut „ittunk”, de nem úgy, hogy egyből letegezett. Felajánlotta a tegeződést. Ahogy illik - Említetted az újjáéledt, felpezsdült Gaál Gábor Irodalmi Kört... 1962-ben kezdtünk odajárni Farkas, Magyari, Molnos, Balázs, én. Akkor 4-5-6 „lézengő” tag ténfergett az összejöveteleken, de később, ahogy kezdtünk hozzászólni, vitatkozni, bizony érdekeseket mondhattunk, mert ez a létszám megugrott 20-30-60-ra. Bodor Pál volt a „védnökünk” az Utunk részéről, Molnos Lajos az elnök. Egy adott pillanatban észrevettük, hogy a szeku kezd érdeklődni: mi történik ott, engedély nélkül gyülekeznek, sokan vannak... Ettől fogva jegyzőkönyvet vezettünk: ki mit mondott, hogyan vélekedett. Mikor házkutatást tartottak nálunk, megkaptak egy rakás dossziét, de semmi „veszélyes” nem volt bennük, visszaadták. 1966-ban végeztél, amikor Felsőbányára, Nagybányától 9 kilométerre kaptad a kihelyezést, ahol oroszt tanítottál. Hogyan emlékszel Felsőbányára? Milyen volt a magyarság aránya, az iskolákban a magyar oktatás helyzete, a közhangulat? Azért választottam Felsőbányát, mert egy évvel korábban barátkoztam össze Tőrös Gábor szobrászművésszel, volt ifjúsági birkózó-Balkán-bajnokkal, aki egy szerencsétlen gyógykezelés folytán süket lett, nem hallott semmit. Ő Nagybányára került. De korábban már összebarátkoztunk Kolozsváron. Akkor Felsőbánya magyar város volt. A házigazdámat Danciu Vasilenak hívták, de mindenki Danes Laci bácsinak szólította. Magyarul beszéltek. Egy évharmadot voltam ott, szeptembertől karácsonyig, mert tudtam, hogy februárban be kell vonuljak katonának. Leszerelés után ’67 második felét „mezeizéssel” töltöttem, bejártam a Korunkhoz szerkesztést tanulni. Balogh Edgár volt a főszerkesztőhelyettes, aki úgy akarta, hogy ha nemsokára nyugdíjba vonul, én maradjak helyette. Persze, ott voltak a régi szerkesztők, komoly gárda, ezt nem nézték jó szemmel, s én megéreztem ezt a hangulatot... - Több nyelvből fordítottál, legtöbbet románból, oroszból, lengyelből, csehből, franciából és bolgárból. Mekkora kihívás a más nyelvből való tolmácsolás? Hogy sikerült beszerezni a külföldi írók, költők friss termését, amit még „nem ettek meg" a pályatársak? Sosem hívtak meg ezekbe az országokba, mondjuk úgy: tiszteletből, elismerésként? - Induljunk a végéről. Nem hívtak meg sehová, mert nálunk, Erdélyben a fordítás lelkesedés, kihívás kérdése. Magyarországon régebb akkorra becsülete volt a fordításnak - szoktam mondogatni -: ha egy lepke bukfencet vetett a nyugati nagy irodalmakban, már lefordították. Ez különben már Petőfi, Arany, Kisfaludy Sándor idejében elkezdődött. Hogy mit fordítunk Erdélyben? Mikor bejártam a Korunkhoz, lengyel színházi folyóiratokat szemléztem, azt írtam meg. Az Utunknál volt egy világirodalmi rovat, hetente egy oldalon. Ide befért 2-3 vers, egy karcolat, egyebek. Ezt rám bízták, én voltam a gazdája. Nem volt visszhangtalan. Eddig hat műfordításkötetem jelent meg. A közös bennük az, hogy a lefordított költői műveket én magam találtam meg és válogattam ki. Életem egyik legszebb kalandja! Ahány lefordított költő, annyi új ablak a világra, annyi új testvér rokon. Oroszokkal, lengyelekkel, grúzokkal, csehekkel, japánokkal, szerbekkel, bolgárokkal, franciákkal „ültem s ülök” gyakran egy asztalnál - és még nem fordult elő, hogy valaki fölállt volna bármi oknál fogva is a „bandából” sértődötten. Úgy vettem észre, jól megvoltunk s megvagyunk együtt. Az én munkáimból fordítottak - a román nyelven kívül (amelyen verskötetem, regényem, elbeszéléskötetem is megjelent) - német, angol, lengyel, orosz, francia, svéd, finn nyelvre. Ezekről van tudomásom. Ezek folyóiratokban és antológiákban jelentek meg. Visszatérve az egyetemre: a cseh nyelvet választottam fakultatívnak, mert én a lengyelt akartam, de nem volt lengyeltanár. Szerencsémre az orosz katedrán volt egy tanárnő, aki Prágában született. Öten voltunk diákok egy csoportban, mind cseh nyelvet tanultunk. - Mit fordítottál cseh nyelvből? - 1968-ban például, amikor jött a prágai tavasz, és érezni lehetett az enyhülés fuvallatát, lefordítottam Jirina Hankovától az Átváltozások című verset. Egy csehországi irodalmi lapban jelent meg, egész oldalon, onnan kaptam. Afféle himnusz volt a kezdődő „új” világhoz. Akkor úgy nézett ki... - És románból? - Elsősorban kortárs román lírát. Eugen Jebeleanu Hannibál című kötetét 1975-ben ültettem át magyarra, majd Geo Bogza Orion című verseskönyvét (1981), Cezar Baltag Egyszarvú a tükörben (1984) és Daniela Crăsnaru A babiloni oroszlánok (1985) verseit, s Ioan Flora jugoszláviai román költő egy kötetét. - És mit fordítottak a te műveidből román nyelvre? - Lupii albaștri (Kék farkasok), Andrei Fischof fordítása (Kriterion, 1975); Oastea uitată (Az elfelejtett hadsereg), fordította Paul Drumaru (Kriterion, 1981); Țărmul veșnicei zăpezi (Az örök hó határa — novellák), fordította Lia Meitzer (Kriterion, 1986). Megjegyzem, hogy Paul Drumaru (1938-2016) nagyváradi költő civil neve Deutsch Pál volt. A legjobb fordítóm, aki majdnem egy egész kötetre való verset ültetett át román nyelvre, az Kocsis Franciska Marosvásárhelyről. - Kétséget kizáróan a legsikeresebb köteted az epikai formában megírt nemzedéki számvetés, a Kék farkasok. Mesélj erről. - Legelső változatának a címe ez volt: Krisztusok a hídon. Arról szólt, hogy egy hídon át kell menni, ahol mindenkinek vámot kell fizetni, vagyis: vallania kell az életéről. 60-70 flekknyi írás lett belőle. Átadtam Szabó Gyulának az Utunknál, aki a próza rovatot vezette. Azt mondta: Nagyon jó, de nincs megírva. Olyan, mint egy fa, amelynek nincsenek ágai. Letörten hazamentem, felnyitottam a dobkályha tetejét, és mind a három példányt tűzbe dobtam. Évi sírt [Katona Éva színművésznő, Király László felesége - szerk. megj.], legalább egy példányt hagyjak meg. Fél évig nem nyúltam hozzá, s azután újból megírtam, így született meg a Kék farkasok. Olyan ötévente újra meg újra átolvasom, s mindig megfogan bennem, ha most kéne megírnom, így és így tenném, mindig másként. Szerencsére nem tettem s nem teszem. - Már rég az ideje, hogy Kolozsváron él a család, főleg a hideg időszakban, aztán jön a nyár, amikor újból Sóvárad nyújt csendes, meghitt családi nyugalmat. Azt is mondhatnák: ez a ti földrajzi szülőföldetek. De hol van a szellemi szülőföld? A szellemi szülőföld végtelen is lehetne, de akármilyen zavaró is földnek nevezni - kiegyezhetünk. Azért én inkább szellemi hazát mondanék, amelyben természetesen ott van a szent magyar költészet mindenestől, de az emlékírók - főleg az erdélyiek - mindenképpen. Aztán a prózaírók... - de ne folytassuk. Szellemileg nyilván ők a szüleim, ébren tartóim. De ez a szellemi haza, birodalom nagy erőfeszítések árán épül, senki számára nem eleve adott. Azért megtartó, mert naponta tenni kell a megtartásáért, a megvédéséért, nem lanyhulhat a figyelmünk. De a haza fiának lenni - ehhez semmi sem hasonlítható. Mi van a munkapadon jelenleg? Egy verseskönyv, félig készen Vadonatúj versek. — Elkészül a 80.-ra? Nagyon remélem. Talán lesz egy meglepetéskötet is, egy prózakötet, csend van körülötte, azt jelenti, hogy dolgoznak rajta... - Mesélj a gyökerekről. Mind a két oldalon tősgyökeres sóváradi vagyok, a Vass és a Király család sarjadéka. A Király nemzetség már az első erdélyi lustra idején megvolt Sóváradon, úgyszintén a Vass nemzetség is (ez édesanyám családja). Érdekesség csak annyi van ebben, hogy mindkét ágon Balázsnak hívták az őseimet. Szóval az 1600-as évek eleje óta vagyunk jelen. A Királyok 1690 óta lófők, Apafi Mihály fejedelem pecsétes nemeslevele szerint. E „kutyabőrt’ azonban 1977-ben az álomhatalom képviselői magukhoz vették, milicista segédlettel, ahogy a cserébe itthagyott papírfecnin írták: „pentru expertiză” (vagyis felülvizsgálás végett). A „felülvizsgálás” azóta még nem fejeződött be, a büszkeségünket jelentő okmány a marosvásárhelyi levéltár egyik polcán lakik (állítólag), de nekünk vissza nem adják. Elvégre a miénk! Nem igaz?! (Folytatás a 6. oldalon) Király László és Székely Ferenc Sóváradon, a Király utcában Fotó: Székely Teréz