Néző, 1974 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
Ha válogatás nélkül megkérdeznék nálunk az embereket, mit tudnak Gandhiról, nagyon sokan csak egyetlen szóval válaszolnának: éhségsztrájk, Gandhi és az éhségsztrájk. Erről ismerik legtöbben, holott ez mindig csupán a legeslegutolsó fegyvere volt, ha szavakkal, személyes megjelenésével, beszédeivel és írásaival már nem hatott a békétlenekre. Dicséretes missziót teljesít a THÁLIA SZÍNHÁZ, hogy ezer és ezer nézővel ismerteti meg az indiai felszabadító mozgalom kiemelkedő vezérének, a több száz millió hindu Mahatmájának („nagy lélek”), a nagy humanistának életét és személyének jelentőségét. NÉMETH, LÁSZLÓ, a dráma írója történelmi hűséggel tárja föl Gandhi életének utolsó éveit, amelyekbe beletartozik az életmű legnagyobb politikai győzelme: az angolok kivonulása Indiából; a legnagyobb erkölcsi győzelem: a hinduk és mohamedánok nagyméretű és eredményes békítési akciói; a legnagyobb éhségsztrájk is és az a végzetes pillanat, amikor az egyik reakciós párt fanatikus tagja meggyilkolja a 79 éves Mahatmát. A színrevitel jelentőségén túlmenően az előadás egyik érdekessége az a modern rendezésforma, amely már gyakorlattá vált Kazimir színházában, hogy az események látványos megjelenítése nem ismer teret, időt, nem ismer lehetetlent sem; a gondolati tartalom kinagyítására minden eszközt igénybe vesz, még a legnagyobb formai vagy technikai logikátlanság árán is. És ez nagyszerű ebben a színházban! Kazimir a szereplőit néhány lépésimitációval akár egy teljes földrészen emeli át, ha az itt megkezdett gondolat ottani befejezése szükséges, és azzal hatni tud a kitűzött cél irányába. A sajátosan egyedi arculatú színházhoz tartozik az a különös bátorság is, hogy egyik oldalon, mondjuk, jelmezben és díszletben megteremti a valóságot, jelen esetben az indiai hindu és mohamedán miliőt, ugyanakkor egy másik külsőségre fittyet hányva, harmincéves fiatal színésszel, maszkírozás nélkül jár íilfifiTh n FIinentaaM Az irodalmár számára kulcsdarabnak tűnik e Moliére-komédia. Űt a szerző életéhez is meg elágazás több színművéhez. A darab Ágnesében sokan Moliére gyermeklány-kedvesét (Armando Bejárt alakját) látják, kinek előbb anyját szerette az író. A főhős tehát, Arnolf úr, maga volna a mester? Marton László rendezői felfogásban negatív figura Arnolf, pedig nem egyértelműen az. Helyenként az író szócsöve is. Midőn kora tudálékos „tudós női”, a „kényeskedők” ellen kifakad, Maliere bírál szavaiban. Néha becsülöm is, elvakult szerelmében. Csak rossz eszközöket használ föl szerelme beteljesülése érdekében. Elzárva tartja a lányt, akit szeret és butának „neveli”, hogy őt meg ne csalja. Szabó Lőrinc nemes fordítása (ebben a tolmácsolásban játsszák a Vígszínházban), az eredeti megfogalmazáshoz híven arra utal, hogy a lányt négy (!) éves korában látja meg Arnolf, viszi házába és őrizgeti magának. De hiába félti Arnolf, másik nevén Törzsöky a lányát, (remek rendezői ötlet: hiába zárja el egyetlen kulcsával, mely házában-kertjében minden zárat nyit, éppen ezért a nyakában hordja szüntelen); jön egy ifjú és elszereti előle Ágnest. „Amor omnia Vincit” — győz a szerelem, ahogy régen és ma is mondják. A Vígszínház előadása újszerűen értelmezte, tragikusabbá tette a vígjátékot. Benne van korunk idegesítő szorongása is. A falatjához foggal-körömmel ragaszkodás görbetükre. Akárcsak egy másik Moliére-játék hőse, Sganarelle, Arnolf is nevetségesen fél a „képzelt szarvak”-tól, itt meg is kapja, méltán. Ellentmondásos figurájának másik arcát, hogy tényleg szerelmes-fajankó, Darvas öniróniával érzékelteti az egyik vallomás-jelenetben. De nagyravágyó, „úrhatnám polgár” is, Dandin György jellem. Ezért változtatta ősi nevét a jól hangzó Törzsöky-re. A helyzetkomikumot éppen ez adja majd, hogy Agnes szerelme, Horace nem tudja, hogy a lány rabtartója és az ő bizalmasa egy személy. Mert Törzsöky úr ravasz is, alakoskodó sőt bosszúálló, majdhogynem „embergyűlölő”. Sganarelle, két komédiában is, sőt e harmadikban: Arnolfként, pórul jár! De nem lesz öngyilkos! (Ilyen groteszk befejezéssel zárul az előadás.) Sokkal inkább elhiszem, hogy Arnolf agglegény marad okulva, vagy megkísérli, hogy új lánykát neveljen föl magának, nem okulván. „Ez a szerző egyik legmulatságosabb vígjátéka” — mondom én is a Nők iskolája védelmére, a Nők iskolájának kritikája című Moliére-rögtönzés egyik szereplőjének szavaival. Arnolf egyetlen könyvet tart könyvtárában lelakatolva, ügyes rendezői fogás, (ui. Szabó Lőrinc szövegében a zsebéből húzza elő!), esetleg ő írta ezt a könyvet, maga Arnolf. A nők hitvesi kötelességeiről szól. Ha más olvasmánya is lenne, mondjuk a reneszánsz Castiglione: II. Cartegaianója, láthatná, hogy a nők fényéhez a szépségen kívül az ész is hozzájárul. Korlátoltságára eszmélve,boldog is lehetne. Dehát ő azt tartja: buta nő nem veszélyes, nem szarvaz föl. A emancipálódás századában is vannak ilyen gondolkodású férfiak, e figura bemutatása tanulságul szolgál korunkban is. Darvas ezt a saját vermébe zuhanó tragikomikus alakot sajátos, önmarcangoló fanyarsággal ábrázolja. Ágnes: egyszerűen őszinte, ilyen eszközökkel éli Halász Judit. Horace, a szerelmese: Lukács Sándor, mai fiatalember. Telitalálat a szerep szerinti „hadarásokat” is tisztán ejtő Kútvölgyi Erzsi kócosan-lomposan is naiv bájt sugárzó cselédlánya. Igyekvő párja a főiskolás Sörös Sándor. Karakterszínészi erényeit mutatja meg Pethes Sándor, Miklósy György és Fonyó József egy-egy villanása. Kiemelkedően jó jellemrajzot nyújt a rezonőri barát szerepében Szathmáry István. Köllő Miklós pantomimbetétei Gonda János zenéjére (bár sokat fejlődtek az együttes tagjai), Arnolf úr vízióit egysíkúan mutatja ide. Nagyszerű ötletességével Fehér Miklós díszlete mindenre alkalmas: külső és belső tér egyszerre. Wieber Marianne jelmezei jelzik: két világszemlélet csap itt össze: modernség és maradiság. Nem szokványos Moliére-előadás, még abban az értelemben sem,hogy a keserű komédia, most még keserűbb. Bár én a kávét is csöpp cukorral szeretem. Kelényi István PPVl» Vészeli Lajos grafikája