Nimród, 1922 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1922-01-01 / 1. szám
1 QQ» XT T XT T) A T\_XZ 1 Ti i rr rr T a n iiljmui/ l-al/AIT /JlJAT » mit bír el az ilyen kan, arról éppen a napokban kaptam érdekes leírást, az elejtett kannak a fényképével együtt, amelyet valószínűleg alkalmam lesz a Nimród Vadászlapban bemutatni. Sajnos, a fénykép kissé homályos és így kérdés, hogy kellően fel lehet-e használni. Ezt az óriási vadkant Göröczön, Nógrád vármegyében (Balassagyarmathoz közel) lőtte egy «erdőlegény».* A kan súlya kettőszáztizennyolc kilogramm volt, teljesen kizsigerelve ; a hosszúsága kettőszáztíz centiméter, a magassága pedig nyolcvanöt centiméter. Hatan alig bírták feltenni egy szekérre. Egy centiméternél vastagabb volt a bőre, és olyan kemény, mint, a csont, alatta három ujjnyi kemény szalonnával, amit csak szappanfőzésre lehetett használni. Az egész teste tele volt ólommal, söréttel, fickóval, golyóval. Hasonló jókat kívánok kedves vadásztársaimnak ebben az újévben. És hogy hosszadalmas ne legyek, ezzel végzem is ezúttal a mondandómat. Amikor ehhez az ügyhöz egyet-mást, hozzátenni óhajtok, mindenekelőtt pár szót az «úr» fogalmáról! Születés, képzettség, állás, rang, avagy ruha vagy kaszinói tagság, vagy tudom is én miféle hasonlajta mérték egymagában véve még nem minősít úrrá, aminthogy ezeknek hiánya nem akadályozza, hogy valakit úrnak tekinthessünk, a szó igaz, nemes értelmében. Becsület, jellem, férfiasság, mást nem bántó viselkedés, a társalgást lehetővé tevő általános tájékozottság : ezek azok a kellékek, amelyek az egyének magasabb társadalmi értékelésére az alapot megadják. És ki másokat érthetünk az «úri ember» gyűjtő név alatt, mint azokat az egyéneket, akik a magasabb társadalmi értékelésnek a mértékét megütik. Lehetnek egyesek, akik fanyarul fogadják ezt a meghatározást, amely pedig nagyon is szigorú és a fanyarkodók közül — sajnos — sokan nem férnek bele! Így, ilyen igaz, nemes értelemben véve az úr fogalmát, mindjárt nem egy úrra akadunk azok között a kedves, derék magyar gazdák között, akikkel annyiszor találkozunk a fehérfalú tanyákon, hova el-elszáll a gondolatunk az esős napok szobaáriszomából. Az én gondolatom is útnak ered és látom M. Imre barátomat, a keménynyakú kúnt, akinél különb gavallér ritkán találkozik ; látom K. György bátyámat, aki hű képmása az «Aranyember» Levetinczi Tímár Mihályának ; látom F. Károlyt, aki nyolc gyermeket nevelt a hazának, köztük hármat tanult emberré, kettőt iparossá s hármat az otthonnak az eke szarva mellé s akivel, ha kezet szoríthatok, szerencsésnek érzem magam, és látom az öreg Sz. Sándor bácsit, finom arcú ősz élete párjával s eszembe jutnak az Illustrated London News lord-képmásai, amelyek között is ritka a Sándor bácsiéhoz fogható büszke, nemes vonású arc. Hát a falvak és tanyák ilyen uraival kell összefognunk, nyíltan, becsületesen, őszinte megértéssel s akkor kiemelhetjük a magyar vadászat ügyét a kátyúból. Ezek az urak együttéreznek velünk mindenben, ami nemes és jó és segíteni fognak abban is, hogy megnyerhessük lassacskán azokat is, akik a magasabb társadalmi értékelés színvonalára egy s más okból még nem emelkedhettek, vagy akik még begubóznak még bizalmatlanok vagy még nem vetkőzték le az őserő felesleges nyerseségét. De ezeket is meg kell értenünk, éppen s elsősorban nekünk. Be kell vallanunk, hogy a társadalmi fejlődés jelenéig légmentes választófal emelkedett közöttünk és a falusi, tanyai gazdák között s ezt a gátat jórészt csak olyanok törték át, akiknek ez önző, csalafinta célokért állott érdekében s akik idővel mély bizalmatlanságot oltottak a falusi, tanyai lelkekbe minden iránt, and városi. A bizalmatlanságból emelt sáncokat pedig hej de bajos ledönteni! Gondoljuk át azután a falusi, tanyai «mentalitást» a vaddal, a vadászattal való vonatkozásban. Nekünk kedves izgalom látni a vadkacsajárta árpaföldet, a vadludaktól szürkéllő gyenge vetést, a káposztásban rágcsáló nyulat, a vaddisznótúrást a krumpliban, az őzheverést a rozstábla aranyán s öröm minden nyom, amelyet vadjárás hagy — a gazda keze munkáján! Hát nézhette a gazda, amikor még nem vadászott, másnak mint ellenség VAROS ES FALU. Gondolkodóba ejtő írásokat olvasok a Nimród Vadászlap utóbbi számaiban. Írásokat, amelyek mögött ismét ellentétes irányzatokat látok felsorakozni, mintha bizony még nem volna elég az ellentétekből ebben a szegény hazában. Az úgynevezett «úri» vadászok s a — mondjuk — földmíves-gazda vadászok bocsástanak egymás ellen egy-egy röppentyűt. j+jfp ? i v r ■ - *** ' * - «Az elveszett nyom.» (Pálfy József festményének reprodukciója. Dr. Hajnal Dezső felvétele.) * November 12-én.