Nimród, 1944 (32. évfolyam, 1-34. szám)
1944-01-01 / 1. szám
Sokszor elnézegetem cinkéimet. Mióta beállott a rossz idő, egyre sűrűbben látogatják az etetőt. Nem sajnálom tőlük a jó falatokat, hisz busásan megfizetnek érte , nemcsak munkájukkal, hanem azzal a kedves derűvel is, amelyet magukkal hoznak. Mert ez a cinkenépség egyben valóságos cigánynépség is, már t. i. abban, hogy nem sokat töpreng azon, mit hoz a holnap, hanem élvezi a jelent. Nem mondom, ha nagyon zegernyés az időjárás, bizony ők is behúzzák egy kicsit a nyakukat, de mihelyt megenyhül, mindjárt a régi bohémek. Amíg terített asztalt találnak, nem gondolnak azzal, meg lesz-e terítve holnap is, hanem élvezik, amit Isten adott, s örülnek az életnek. Mennyivel bölcsebbek, mint mi! Vagy csak könnyelműbbek?. .. Nem tudom. De valahogy úgy érzem, nekik van igazuk. Nem osztják be az időt évekre, hónapokra, hetekre, mint mi, náluk csak évszakok vannak, és azoknak a váltakozásáról is csak annyiban szereznek tudomást, amennyiben saját bőrükön érzik. Egyszer hideg van, másszor meleg, egyszer bőrében van ennivaló, másszor nélkülözniök kell. Amikor az idő melegszik és a táplálék szaporodik, akkor költeni kell, amikor pedig megkezdődnek a fagyok s a fák kérgét jég borítja, be kell költözni az emberlakta helyekre. Ennyiből áll a cinkebölcseség. És megint csak azt érzem, irigyelhetjük őket, mert jobban bíznak a Gondviselésben, mint mi. A világra teremtette őket, tehát gondoskodni is fog róluk. Nem cselekszenek úgy, mint az ember, aki háromszázhatvanöt nap elmúltával elmegy ismerőseihez, boldog újévet kíván nekik, s a téma folytatásaképpen mindjárt azon fáradozik, hogy a boldognak kívánt új esztendőt lehetőleg olyan színekkel ecsetelje, amelyektől neki magának is, másoknak is úgy elmegy a kedvük az élettől, hogy legszívesebben már a másnapot sem érnék meg. De a mellett szentül meg van győződve arról, hogy bölcs, a cinkétől pedig még az értelmet is megtagadja. Pedig hát ő az, aki a másiktól tanulhatna. Jól emlékszem, már gyerekkoromban is hányszor hallottam . Gondolj a jövőre? Nem vontam soha kétségbe ennek az intelemnek hasznos voltát, sőt nem vonom most sem. Csak az ellen lázadozom, miért kéjelegnek az emberek abban, ha a jövőt sötét színekkel festhetik. Újév napján miért nem gondolják inkább azt. Ebben az évben érdemes lesz élni, dolgozni. Ahelyett, hogy a jövőtől rettegnének, miért nem örülnek inkább annak, hogy szerencsésen átküzdötték az elmúlt évet, s miért nem merítenek ebből bizalmat?... Mert emberek, és mert nagyon bölcseknek tartják magukat, holott még a lenézett kis cinke is tudja, hogy töprengéssel nem teszi könnyebbé életét. Ha már töprengeni akarunk, gondolkodjunk inkább azon, megtettünk-e az elmúlt évben mindent, amit meg kellett tennünk, vessünk számot az eredménnyel, keressük meg, hibáztunk-e valamiben, s ha azt megtettük, akkor gondoljunk a jövőre. De nem ám úgy, hogy elmenjen tőle a kedvünk, hanem ellenkezőleg, azon törjük a fejünket, hogyan tudnók hasznosítani a múlt tapasztalatait. Ennek van értelme, de nem ám annak, hogy egymást ijesztgetjük, egymásból öljük ki az életkedvet! Tagadhatatlan, nehéz időket élünk. De éppen a nehéz idők mutatják meg, ki mit ér, és aki nem tud mást, csak sopánkodni, rémüldözni, cigányasszonyoknak és egyéb természetfölötti lényeknek jövendöléseivel riogatni ismerőseit, bizony ne menjen oda, ahol értékük szerint ítélik meg az embereket, mert nagy szégyenben marad. Nehéz időkben nem sopánkodni, nem rémüldözni kell, hanem dolgozni! Vadászok vagyunk. Szeretjük magunkról azt hinni, hogy edzettebbek, ellenállóbbak vagyunk, mint amilyenek lennénk akkor, ha nem hódolnánk a vadászat nemes szenvedélyének. Van is benne valami, hisz nemcsak fáradságot, hanem az időjárás szeszélyeit is el kell viselnünk nem egyszer, és gyakran elismerjük magunk is, hogyha puska nem volna kezünkben, bolondságnak tartanók, amit művelünk. De ha már ebben különbeknek tartjuk magunkat, legyünk különbek másban is, és mutassuk meg, hogy edzettségünket, tűrni tudásunkat ott is tudjuk BOLDOG ÚJ EVET! 1944.