Nimród, 1947 (34. évfolyam, 1-24. szám)
1947-01-01 / 1. szám
1947 „Merő boldogság nincsen a világon. Életünk útja sohasem volt sétatér. Az élet mindig harc, a kenyér mindig verítékből nőtt, a reménység gyakorta fűlt kudarcba, s amíg koporsókat teremnek a fák, bölcsőket is adnak az erdők“. Ezek a sorok valamikor annyira megragadták figyelmemet, hogy azóta sem tudtam elfelejteni. Most is eszembe jutottak, ahogy két esztendő mesgyéjén elgondolkodom azon, ami volt, találgatom, ami lesz. Mert ilyen az ember. Mikor arra kerül a sor, hogy új számot írjon leveleinek keltezésénél, azt hiszi, hogy minden egészen más lesz, mint eddig volt. Mintha bizony megváltoznék azzal a dolgok rendje, hogy negyvenhat helyett negyvenhetet írunk, mintha ennek az új számnak valami félelmetes ereje volna, amelytől a borúlátó retteg, a derűlátó csodákat vár, mintha az a titok, amelyet ez a szám takar, nem volna éppen olyan rövid lejáratú, mint azok a titkok, amelyeket az elmúlt esztendő takart, háromszázhatvanöt nap, s ennek az esztendőnek sem lesznek már titkai. Így volt ez mindig, amióta a világ áll, így is lesz mindig és az ember is ugyanaz marad. Tél lesz, amikor a két esztendő megyéjéhez ér, mint ahogy mindig is az volt, erre tavasz fog következni, mint már annyi évezreden át. Elégedjünk meg ezzel, s ne akarjunk mindenáron a jövőbe látni. Változtatni úgysem tudunk rajta, s csak önmagunkat gyötörjük, ha rémképeket festünk. Kívánjunk egymásnak boldog új esztendőt, és amikor kívánjuk, higgyük is, hogy boldog lesz. Keményen higgyük! Mert csakis ez a hit tesz képessé bennünket arra, hogy munkánkat egész lélekkel végezzük, s ha ezt megtesszük, már a boldogulás útján vagyunk. Érnek bennünket bizonyára csalódások is. De mit érne a siker, ha csalódás nem volna? . . . Mit érne általában az egész élet, ha nem volna benne az édes mellett keserű is?... Tudna-e vajjon az édesnek igazán örülni az, aki keserűjét még soha nem érezte? ... Az egyiket éppen úgy kell fogadnunk, mint a másikat. Éppen úgy kiegészítik egymást, mint a fényt az árny. Együtt alkotják az annyit szidott, de alapjában véve mégis csak szeretett életet. Most pedig, mint a Nimród Vadászlap annyi éven -fi * hűséges krónikása, a múltba fordulok. Ha már meggyének neveztük ki azt az időt, amikor megkondulnak a szilveszteri harangok, nézzünk egy kicsit vissza, mi maradt a mesgyén túl, alkottunk-e valami érdemeset is. 1944-ben írtam utolsó újévi beszámolómat. Azóta immár három teljes esztendő múlt el. Hogy ezek az évek mit jelentettek a vad és vadászat szempontjából, vadászoknak erről nem kell beszélnem. Amíg a Nimród Vadászlap megjelenhetett, — csaknem az év végéig, éppen csak a karácsonyi szám maradt el, — állandóan hemzsegtek benne a panaszok a vadászati visszaélések miatt. Aztán megszűnt a Nimród Vadászlap is, vele megszűnt az a lehetőség, hogy észleleteinket kölcsönösen kicseréljük, de a maga körében is látta mindenki, hogy a híres magyar vadat végső pusztulás fenyegeti. Teljesen szabad prédájává lett nemcsak az itthoni orvvadászoknak, hanem mindenkinek, akinek csak puska volt a kezében. Nem vadásztak, hanem valósággal irtották a vadat, lőttek nemre és korra való tekintet nélkül, tilalmi időben éppen úgy, mint egyébként, nem gondoltak azzal, hogy egy-egy lövésükkel nemcsak az anyát, hanem a tejre váró fiatalokat is megölik, nem gondoltak semmivel, csak öltek. Ezeken az állapotokon akart segíteni kormányzatunk, amikor a vadat állami tulajdonnak nyilvánította, s védelmére megszervezte a vadászati felügyelőségeket. Hatásuk máris érezhető, de nem olyan mértékben, mint ahogy az szükséges volna. Ennek sok oka van, taglalásukra most nem térek ki. Csupán egyet említek meg, hogy az intézmény még túlságosan fiatal ahhoz, hogysem teljesen kielégíthető munkát végezhetne. Mint mindennek, úgy ennek is ki kell forrnia, s majd csak akkor látjuk meg igazán, mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az eredmény mindenesetre a felügyelők rátermettségétől függ. Ha komolyan fogják fel kötelességüket és értik is a dolgukat, nagyon sokat tehetnek a vad megmentése érdekében, de még akkor sem mindent, mert sokszor ütköznek olyan akadályokba, amelyeket leküzdeni nem tudnak. Az új vadászokat kell nevelniök, írta: Sólyom