Nimród, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-10 / 1. szám
i Bizottság postájából Tisztelt Vadásztársak! A „Nimród” 1974. évi 10. számában olvastam az Országos Vadászetikai Bizottság felhívását, hogy aki tud, szóljon hozzá a vadászavatás kérdéséhez, tegyen javaslatot haladó szellemű megoldásához. Engedjék meg, hogy néhány sorban én is hozzászóljak a kérdéshez, leírjam tapasztalataimat és véleményemet, hogyan képzelném el a jövőben a vadászavatást. Nem vagyok magyarországi vadász, ezért konkrét javaslatot nem tehetek. Mivel azonban nálunk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban is a szocialista vadászetika megerősítése egyik fő célunk, nem érdektelen talán a külföldi hozzászólása sem. Mielőtt a vadászavatás mai módjáról, formáiról szólnék, érdemes néhány sort szentelni e szokás eredetének is. A vadászavatás gyökereit a lovaggá ütésben kell keresnünk. A régi, történelmi időben mint a lovagok rendje, a vadászok rendje is sajátságos társadalmi réteget alkotott, saját törvényeivel és még sajátabb szokásaival. E hasonlóság alapján vette át bizonyára a vadászok „rendje” is a vadásszáütés ünnepélyes ceremóniáját. Eredetileg a főúri és lovagi rend tagjait „ütötték” csak vadászokká, mikor mint fegyverbíró ifjak részt vettek első vadászatukon vagy elejtették első vadjukat. A vadásszá ütést, vadászavatást a terület vadászata végezte. Kardjával vagy vadásztőrével az elejtett vad mellett térdelő vadász bal vállára tett három érintést (ütést), hagyományos formulák idézése közben. Később ez a szokás úgyszólván hivatalos aktussá vált a hivatásos vadászok körében. A XVII., XVIII. és a XIX. században a német lakta országokban és Csehszlovákiában hároméves tanulmányt és gyakorlatot folytatott az, aki hivatásos vadász akart lenni. Tanulmányait idősebb, kitűnő és ismert szakembernél folytatta. Az első évben vadászeb-idomítást és vezetést tanult. Azután fegyverismeretet, lőgyakorlatot tanult és elsajátította a vadászat és erdészet elméletének és gyakorlatának alapjait. A harmadik évben már vadásztanulóként mestere oldalán kivette részét a vadgazdálkodás minden munkájából, beleértve a lelövést is. Tanulmányai befejezése után, ha megállta a helyét a vizsgáin is, mestere és a többi vizsgáztató, idősebb vadász díszes oklevelet adott át neki, amelyben elismerik vadászként. Az oklevél átadása pedig a vadászavatás ceremóniája mellett történt, mikoris a bal térdére ereszkedett ifjú bal vállát háromszor megütötte a legtekintélyesebb vadász díszes vadásztőrével. A háromszori ütés talán a tanulás három évére emlékeztetett. Főleg a németlakta területeken régi, rímekbe szedett szavakkal kísérték a vadásszá ütést: — „Az első ütés vadásszá avat. A második ütés erőt ad neked, Hogy mindég védd a vadászat jogát. A harmadik ütés arra kötelez, hogy vadászbecsületedről meg ne feledkezz!” . Avatás után a felhasznált, díszes vadásztőrt rendszerint a vadászújoncnak adományozták, azt szolgálatban és ünnepélyes alkalmakon büszkén viselte. Nemrég volt a kezemben egy bmói kollégám valamelyik ükapjának átadott, avatási díszoklevél a XVIII. század második feléből. A vadászat, a vadászetika történetében tehát találkozunk a vadászavatás, a vadásszá-ütés fogalmával és ceremóniájával. Ám csak az utolsó évtizedekben lopta be magát a vadászok társadalmába a „vadásszá-verés” sajnálatos fogalma és elferdült szokása. Elterjedésének közvetlen előzménye talán ez a régi szokás volt, hogy az első vadászaton részt vevő ifjat (nem hivatásos vadászt!) mindjárt a helyszínen avatták vadásszá úgy, hogy vállát a vadásztőr helyett a régi puskákra szerelt töltővesszővel ütötték meg. Hogy hol, mikor és kinek a keze tévesztette el először a célt és ütött az avatandó ifjú fenekére — nem sikerült megállapítanom. Annyit azonban be kell ismernünk, hogy minden jel szerint a történelmi Magyarország földjén keletkezett a „vadászkeresztelés” ma is ismert formája, és ezen a területen dívik ma is a fiatal vadászok rémületére és a mi, „öreg” vadászok szégyenére. Erre utal az a tény, hogy az előbb leírt, eredeti vadászavatás történelmi 3