Nimród, 1997 (85. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-10 / 1. szám
Fórum Századunkban két nyomasztó átalakulás rázta meg a hazai vadászatot. 1945 után az államosítás szellemében történt átszervezése, a mostani pedig az új törvényből sarjad. Az előbbi vadászati nagyhatalommá fejlesztett bennünket; a márciusban életbe lépő rend kimenetelét még csak találgatni tudjuk... A háborút követő vadgazdálkodás nemzetközi elismertséggel vizsgázott, és bár ellenszenves velejáróit is viselnünk kellett, a mérleg állása egyértelműen pozitív. A jövőnkön tűnődve pedig elgondolkodtató, ha nagy vonásaiban összevetjük a hajdani meg a most kialakuló helyzetet. 1945 nyitányát az a sokszor emlegetett harmincas évtized alapozta meg, amelynek vadászparadicsoma jórészt a külterjes, nagyüzemi szántók, kíméletesen kezelt erdők, vadvízjárta puszták uradalmi környezetében alakult ki. Azok gazdáinak kulturáltsága, etikája, hozzáértése, természet- és sportszeretete teremtett ott legendás körülményeket. Az egykori közép- meg nagybirtok olyan kedvező életfeltételeket nyújtott az állatvilágnak, amilyeneket manapság még a természetvédelmi területeken is csak imitt-amott találnak! A nagyvadpopulációk mintegy hetven-nyolcvan százalékos veszteséggel sínylették meg a hadszíntérré válás és az azt követő rendezetlen időszak károsításait. Az apróvad szerencsésebben vészelte át őket, és a kezdetleges földhasználat egy ideig tovább kedvezett neki. A későbbi mező- és erdőgazdálkodási formák élőhelyein ellentétes folyamat bontakozott ki. A nagyvad kiváló minőséggel túlnépesült, az apróvad viszont egyre sebezhetőbbé vált, mind több gondot okozott az állományok szintentartása... A vízivad károsodott a legérzékenyebben. A WWF szerint összességében mintegy hétszázötvenezer hektárnyi természetes vagy ilyen jellegű élőhelye semmisült meg az utóbbi évtizedekben. A mostani újrakezdés kimenetelét még nehéz megjósolni. A nemrég olyannyira szorgalmazott nagyvadapasztás meg a nyomába lépő orvvadászat kártételeiről és a megmaradt állományok állapotáról még nincs tiszta kép. Az apróvad számára a jó ideig gondozatlanul maradó élőhelyek adottsága ígéretes. A vízivad legjelentősebb gyülekezőhelyein elrendelt vadászati tilalom és a napi teríték nagyságának korlátozása nagyon jelentős előrelépés a védelem terén, de az sem oldja meg az állatföldrajzi problémákat. A vadászati idények és módok jelenlegi szabályozottsága, a vadászati és természetvédelmi hatósági tevékenység összehangoltsága a múlt gyakorlatához hasonlóan megnyugtató. Veszélyforrás azonban a vadászlétszám túlnövekedésének lehetősége és számos egyéb tényező is, amelyekről a törvénytervezettel kapcsolatos viták során már annyi szó esett. A háború után hol bizakodva, hol aggodalmaskodva, kiszámíthatatlan adottságoktól vártuk a jövőt. Akkor minden azon múlt, hogy továbbra is vadászatra alkalmas, arra méltó puskaforgatók fognak-e vadászni, s mennyire lesz eredményes felkészítésük meg a jogszabályok érvényesítése. Most sincs másképp! Annak idején a vadászat talpraállítása és a vadásztársadalom gyökeres átalakulása szerencsésen kezdődött. A szakmai teendők kimunkálásába azokat a régi, neves tekintélyeket is bevonták, akik az akkori társadalmi berendezkedés számára korántsem voltak rokonszenvesek. Félretéve azonban a világnézeti ellenérzéseket, csak a hozzáértés, az eredményesség számított. Ők rakták le az új alapokat, s neveltek méltó utódokat. Meghatározó volt, hogy az új vadásztársaságok tagjainak zöme az uradalmakból, a tanyavilágból vagy a falun élő parasztság soraiból került ki, akiknek ilyen-olyan formában - azelőtt is közvetlen kapcsolatuk volt a vaddal, vadászattal. Pallérozatlan, de alapos természetismerettel, gyakorlati rátermettséggel rendelkező „alapanyagot” képeztek. Legtöbbjükből azután a hosszú, türelmes csiszolás etikai téren is vadászt nevelt. A közéjük épülő városi munkásoknak ők lettek a tanítói. Ahogy pedig később már az értelmiség is szabadabban csatlakozhatott az új társaságokhoz, ennek főképp a vadászati kultúra fejlesztésében mutatkozott meg a jótékony következménye. A hatósági munka pedig mindezeket tetézte a vadászati idényeknek és módoknak nemzetközi elismertségű szabályozásával. Ilyen magból csírázott ki a háború utáni magyar vadászat, amely később világszínvonalúvá terebélyesedett. A vadgazdálkodás építgetésének ez az időszaka sokat tett a hivatásos vadászok felkészítéséért is. Ennek jelentőségét nem lehet elég nyomatékkal hangsúlyozni! A harmincas évek öröksége e téren szűkmarkú volt, hisz’ annak idején a személyzet zöme még botcsinálta vadászokból került ki. Igényesebben képzett vadőr kevés akadt közöttük, s azok is jórészt még a múlt századi, meghaladott szemléletben nőttek fel. Az utóbbi évtizedekben azonban az egyetemekről, főiskolákról meg hivatásos vadászképző intézményekből olyan szakavatott emberek kerültek ki, akik előtt elismerő tisztelettel emelünk kalapot. A természetvédelem különösen a fiatalabb nemzedékük szemléletváltását méltányolja: bennük - a ragadozógyűlölő, mérget, csapdát szorgalmazó hajdani elfogultak helyett - közös nyelvet beszélő segítőtársakra talált. Ma is adott ez az ütőképes gárda. Vétkes hiba lenne erről megfeledkezni! Az 1971-es világkiállítás és az utána következő időszak is bizonyított. Ennek a korszaknak évtizedek munkájával kifejlesztett vadásztársadalma azonban az utóbbi esztendőkben mégis elragadtatott hangvételű bírálatok céltáblája lett. A vadászat - legyen az grófi vagy elvtársi - mindenkor hangulatkeltésre alkalmas lehetőséget szolgáltat a napi sajtónak. Az viszont, hogy a vad szempontjából mikor kik bizonyultak elfogadhatónak, aligha érdekli már eme jobbára sugalmazott, megbélyegző írások szerzőit. Ezen csupán a vadászat ügyéért aggódó zöldkalaposok szoktak eltűnődni... (Folytatás a 8. oldalon.) Nimród 1/1997. 5