Nimród, 1998 (86. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-10 / 1. szám
Évforduló Mióta a világ világ, januártól mindig újat várunk. Jobb sorsot, biztatást, vágyak beteljesülését. Az esztendőváltás még az ostromolt Budapest pincéiben is ezt sejttette, ezért ma sem lehetünk reményvesztettek! Hátha?! Ez a kilencszázkilencvennyolcas talán valamivel könnyebb lesz? Reménytelibb Újesztendőt! Tájkép csata után manapság a hazai vadászat helyzetének állása. Van már új törvényünk, bár szüntelen bírálják azóta is. Létrejött a Vadászkamara, ilyen-olyan érdekvédő szervezetekkel mellé ráadásul. Jócskán vannak megtépázottan túlélő vadásztársaságok, de puskájuktól is megrendítő sokan búcsúztak. Egy új vadásztársadalom is kialakulóban, közöttük őszinte lelkesedőkkel s egyre másra sarjadozó, de még senki által le nem nyesett vadhajtással. És hol vannak ma már azok a lopakodva riadozó, minden apró neszre összerezzenő, régi orvvadászok? Azok, akik még rettegtek a tettenéréstől? Kiket sokszor az uradalmi láger is megszánt, ha tudott a családjuk nyomorúságáról? Korunk orvvadászata is lépést tart a közélet eldurvulásával. Magas szinten mívelve, része sokszor a szervezett bűnözésnek. A társadalom pedig fásultan, értetlenül közömbös, ha olvassa a profi „rabsickodás” eseteit a néhanapján nyilvánosságra kerülő, többnyire szánalmasan naiv újságcikkekből! A vadászat és a vadgazdálkodás gátlástalanul megemelkedett költségei is lépést tartanak a társadalomra nehezedő egyéb drágulásokkal, és ennek a kontraszelekciós következményei is egyre jobban érzékelhetők. Nem az elhivatottság, a hozzáértő kezelés előtt tárulnak a kapuk, hanem akik jobban győzik tömött pénztárcával. És végezetül a vad! A mindezeknek leginkább elszenvedője. Az új törvény szakmailag jól elrendezett szabályozottsággal próbál ugyan gondoskodni róla, de mennyiben sikerül azt szakhatósági meg rendőri fegyelemmel érvényesíteni? Vadállományunk kezelésében is túlontúl eluralkodott már a pénzimádó szellem, miatta azonban az évszázadok etikájával csiszolódott szépségei ködbevesznek. Ezt a csata utáni tájképet manapság jó sötétre festették meg. Csak éppen arra nem figyeltünk föl eléggé, hogy a szabadjára engedett pesszimizmus, a rezignált hallgatás válhat előbb-utóbb veszélyforrássá! A szabadban szemlélődő vadásznak kell legjobban tudnia, hogy a sokat emlegetett ökoszisztémáknak, azoknak a folyvást egyensúlyra törekvő élő rendszereknek a túlélés az alaptörvénye! A belenyugvás, a megadás pedig a megmaradás lehetőségének feladata! A vadon élő lények között ez kíméletlen, de természetesnek felfogható birkózás. Az ember azonban büszkén hivatkozik felsőbbrendűségére. Tán lehetősége van a maga és életkörülményeinek védelmét előretekintő tudással, erkölcsi normákkal megoldani. Ha ezzel az adottságával nem él, önmagát csapja be! Latolgatva a nagy átalakulásban kibontakozó vadászsorsot, két olyan szempont van, amelyről nem lehet elég gyakorta szót ejteni. Egyik a maroknyi vadász és a nem vadászok sokaságának viszonya, másik meg a régi és az új fegyverforgatók között tátongó szakadék. Sokszor elhangzott már, hogy a genetikai mélységekből fakadt vadászhajlamot olyanok nem érthetik, akiknek az átörökítés során szerzett-megőrzött tulajdonságaik közül ez hiányzik. Van azonban egy ütközőpont, ahol a kölcsönös elfogadást részrehajlásoktól mentesen szükséges folyvást ápolni, hogy egymás megértése mindmegannyi természetféltő ügyintéző szemléletéből, valamennyi jogszabályból kiérződjék. A vadászat és a természetvédelem viszonyára gondolok itt. A nemzetközi természetvédelem szakavatott irányítói világszerte elfogadják ugyan azt, hogy a vadászat a természet nyújtotta javakkal történő sáfárkodás egyik formája, és azt sem tagadják, hogy a vadász messzemenően segítheti a természetvédelmi célkitűzéseket. Ugyanakkor csupán az érzelmekkel törődő kívülállók részéről óriási nyomás nehezedik a hivatásos természetvédőkre, hogy azok tegyék lehetetlenné a vadászatot. Sok vadász pedig ugyanezt tenné a természetvédelemmel. Mindkét oldalt egyaránt szolgáló életutam tapasztalataiból mondhatom, hogy szerteágazó, komoly veszélyforrásokat rejt itt a szélsőségek eluralkodása - kölcsönösen! Elsősorban a sajtómegnyilatkozások révén, ha azok nem rendelkeznek elegendő tájékozottsággal, és mellőzik a tárgyilagosságot. Bármennyire fakadjon ez jószándékból, így, ilyen formában mégiscsak romboló demagógia! Manapság még bonyolultabb a nemrégibben annyi mindennel megnyomorított vadásztársadalom, meg a felzárkózó újak viszonya. Új vadásznak nem mindenkor tetsző, ha elődei mértéktartó gazdálkodást, sportfegyelmet, etikát hangoztatnak. Ezt a hirtelen keletkező, jövővel mit sem törődő gazdasági szempontok, no meg a státusszimbólum sugallta kötetlenségek igénye sem szívlelheti. A régiek azonban a háborút követő mélypontról indultak, vagy jónéhányan még annál is régebbről. Egy kiváló szakgárda s az irányításukat követő vadásztársadalom világszínvonalat teremtett itt. Ehhez kötődnének ők most is, eredményeiket féltik. De éppen erről a felelősségérzetről kell szót ejtenünk Közszájon forgó történet annak a többmilliós értékű terepjárója mellől rádiótelefonozó, kommandószubbonyos nimródfélének az esete, aki arról panaszkodott, hogy délelőtt tizenegytől délután háromig hiába várt a Pilisben húzó hosszúcsőrűre. De vajon mit tett bárki is annak érdekében, hogy ez a megmosolygott úr hozzá való öltözékben, elvárt magatartással, derengő világosságban szalonkázzon? Ha a vadászat jövője szívügyünk, a régiek se vonulhatnak sebet nyalogató, önkéntes száműzetésbe! Tenni kell! Nevelni, tájékoztatni, etikai elveket is szüntelenül hangoztatva! A vadért, a természetért! Életünk során élvezett, soha már el nem vehető, gyönyörűséges élményeinkért valakinek köszönetet mondva. Ehhez kívánok mindannyiónknak reménykedő új éveket! Dr. Sterbetz István és a Nimród Vadászújság szerkesztősége 4 Nimród 1/1998.