Nimród, 1998 (86. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-10 / 1. szám

Évforduló Mióta a világ világ, januártól mindig újat várunk. Jobb sorsot, biztatást, vágyak beteljesülését. Az esztendőváltás még az ostromolt Budapest pincéiben is ezt sejttette, ezért ma sem lehetünk reményvesztettek! Hátha?! Ez a kilencszázkilencvennyolcas talán valamivel könnyebb lesz? Reménytelibb Újesztendőt! Tájkép csata után manapság a hazai vadászat helyzetének állá­sa. Van már új törvényünk, bár szüntelen bírálják azóta is. Létre­jött a Vadászkamara, ilyen-olyan érdekvédő szervezetekkel mellé ráadásul. Jócskán vannak megté­­pázottan túlélő vadásztársasá­gok, de puskájuktól is megrendí­tő sokan búcsúztak. Egy új va­dásztársadalom is kialakulóban, közöttük őszinte lelkesedőkkel s egyre másra sarjadozó, de még senki által le nem nyesett vadhaj­tással. És hol vannak ma már azok a lopakodva riadozó, min­den apró neszre összerezzenő, régi orvvadászok? Azok, akik még rettegtek a tettenéréstől? Kiket sokszor az uradalmi láger is megszánt, ha tudott a család­juk nyomorúságáról? Korunk orvvadászata is lépést tart a köz­élet eldurvulásával. Magas szin­ten mívelve, része sokszor a szer­vezett bűnözésnek. A társadalom pedig fásultan, értetlenül közöm­bös, ha olvassa a profi „rabsic­­kodás” eseteit a néhanapján nyil­vánosságra kerülő, többnyire szá­nalmasan naiv újságcikkekből! A vadászat és a vadgazdálko­dás gátlástalanul megemelkedett költségei is lépést tartanak a tár­sadalomra nehezedő egyéb drá­gulásokkal, és ennek a kontrasze­lekciós következményei is egyre jobban érzékelhetők. Nem az el­hivatottság, a hozzáértő kezelés előtt tárulnak a kapuk, hanem akik jobban győzik tömött pénz­tárcával. És végezetül a vad! A mind­ezeknek leginkább elszenvedője. Az új törvény szakmailag jól el­rendezett szabályozottsággal próbál ugyan gondoskodni róla, de mennyiben sikerül azt szak­­hatósági meg rendőri fegyelem­mel érvényesíteni? Vadállomá­nyunk kezelésében is túlontúl el­uralkodott már a pénzimádó szellem, miatta azonban az év­századok etikájával csiszolódott szépségei ködbevesznek. Ezt a csata utáni tájképet ma­napság jó sötétre festették meg. Csak éppen arra nem figyeltünk föl eléggé, hogy a szabadjára en­gedett pesszimizmus, a rezignált hallgatás válhat előbb-utóbb ve­szélyforrássá! A szabadban szemlélődő va­dásznak kell legjobban tudnia, hogy a sokat emlegetett öko­szisztémáknak, azoknak a foly­vást egyensúlyra törekvő élő rendszereknek a túlélés az alap­törvénye! A belenyugvás, a meg­adás pedig a megmaradás lehe­tőségének feladata! A vadon élő lények között ez kíméletlen, de természetesnek felfogható bir­kózás. Az ember azonban büsz­kén hivatkozik felsőbbrendűsé­gére. Tán lehetősége van a maga és életkörülményeinek védelmét előretekintő tudással, erkölcsi normákkal megoldani. Ha ezzel az adottságával nem él, önmagát csapja be! Latolgatva a nagy átalakulás­ban kibontakozó vadászsorsot, két olyan szempont van, amely­ről nem lehet elég gyakorta szót ejteni. Egyik a maroknyi vadász és a nem vadászok sokaságának viszonya, másik meg a régi és az új fegyverforgatók között táton­gó szakadék. Sokszor elhangzott már, hogy a genetikai mélységekből fakadt vadászhajlamot olyanok nem érthetik, akiknek az átörökítés során szerzett-megőrzött tulaj­donságaik közül ez hiányzik. Van azonban egy ütközőpont, ahol a kölcsönös elfogadást részrehajlá­soktól mentesen szükséges foly­vást ápolni, hogy egymás megér­tése mindmegannyi természet­féltő ügyintéző szemléletéből, valamennyi jogszabályból kiér­ződjék. A vadászat és a termé­szetvédelem viszonyára gondo­lok itt. A nemzetközi természet­­védelem szakavatott irányítói vi­lágszerte elfogadják ugyan azt, hogy a vadászat a természet nyújtotta javakkal történő sáfár­kodás egyik formája, és azt sem tagadják, hogy a vadász messze­menően segítheti a természetvé­delmi célkitűzéseket. Ugyanak­kor csupán az érzelmekkel törő­dő kívülállók részéről óriási nyo­más nehezedik a hivatásos ter­mészetvédőkre, hogy azok te­gyék lehetetlenné a vadászatot. Sok vadász pedig ugyanezt tenné a természetvédelemmel. Mind­két oldalt egyaránt szolgáló élet­utam tapasztalataiból mondha­tom, hogy szerteágazó, komoly veszélyforrásokat rejt itt a szélső­ségek eluralkodása - kölcsönö­sen! Elsősorban a sajtómegnyi­latkozások révén, ha azok nem rendelkeznek elegendő tájéko­zottsággal, és mellőzik a tárgyi­lagosságot. Bármennyire fakad­jon ez jószándékból, így, ilyen formában mégiscsak romboló demagógia! Manapság még bonyolultabb a nemrégibben annyi mindennel megnyomorított vadásztársada­lom, meg a felzárkózó újak vi­szonya. Új vadásznak nem mindenkor tetsző, ha elődei mértéktartó gazdálkodást, sportfegyelmet, etikát hangoztatnak. Ezt a hirte­len keletkező, jövővel mit sem törődő gazdasági szempontok, no meg a státusszimbólum su­gallta kötetlenségek igénye sem szívlelheti. A régiek azonban a háborút követő mélypontról in­dultak, vagy jónéhányan még an­nál is régebbről. Egy kiváló szak­gárda s az irányításukat követő vadásztársadalom világszínvona­lat teremtett itt. Ehhez kötődné­nek ők most is, eredményeiket féltik. De éppen erről a felelős­ségérzetről kell szót ejtenünk Közszájon forgó történet annak a többmilliós értékű terepjárója mellől rádiótelefonozó, kom­­mandószubbonyos nimródfélé­­nek az esete, aki arról panaszko­dott, hogy délelőtt tizenegytől délután háromig hiába várt a Pi­lisben húzó hosszúcsőrűre. De vajon mit tett bárki is annak ér­dekében, hogy ez a megmosoly­­gott úr hozzá való öltözékben, el­várt magatartással, derengő vilá­gosságban szalonkázzon? Ha a vadászat jövője szív­ügyünk, a régiek se vonulhatnak sebet nyalogató, önkéntes szám­űzetésbe! Tenni kell! Nevelni, tá­jékoztatni, etikai elveket is szün­telenül hangoztatva! A vadért, a természetért! Életünk során él­vezett, soha már el nem vehető, gyönyörűséges élményeinkért valakinek köszönetet mondva. Ehhez kívánok mindannyi­­ónknak reménykedő új éveket! Dr. Sterbetz István és a Nimród Vadászújság szerkesztősége 4 Nimród 1/1998.

Next