Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)

2016-12-03 / 283. szám

ígéret, várakozás, beteljesedés A második gyertya meg­­­gyújtásával holnap két­szeresére nő a fény, és az idő egyre több tartalmat ragaszt ehhez az adventi vasárnaphoz. Lapunk ezen alkalomból Németh Judit, református lelkészt keres­te fel, hogy a „nagy" ün­nephez közeledvén üzen­jen olvasóinknak, továbbá fejtse ki számára mit is je­lent a karácsony, valamint az azt megelőző időszak. Salgótarján: Meghitt be­szélgetésünk elején Németh Judit kiemelte: számára a kará­csonyi ünnepkör mindig együtt jelenti az ígéretet, a várakozást, valamint a beteljesedést. Ezek­nek a csodája tanítja őt arra, ho­gyan is kell megélni a hétközna­pok adventjét. Rövid csend, némi merengés után az alábbi gondolatokkal folytatja szavait izgalmas dolog végig­nézni a Szentírást. Sokan nem is gondolnák, hogy az első megváltói ígéreteket Mózes első könyvében kell keresni. Már ott megjelenik az „asszonytól szü­letett", az „Ábrahám magvából", valamint a „Júda törzséből" szár­mazó, aki halálos küzdelmet foly­tat a bűnnel továbbá az „ősi kí­gyóval", azaz magával a sátánnal. Megemlítette továbbá, Sá­muel könyvében már azt olvas­hatjuk, hogy a Megváltó Dávid nemzetségéből fog származni, valamint Dávid fiának fogják majd nevezni. Jób írásaiból megtudjuk, hogy Krisztus szavá­ra támadnak fel a halottak. Kitért arra is, hogy számtalan zsoltár idézetet hozhatna, ame­lyek közül a Jézus által is „al­kalmazott" 22. Zsoltárt említi. Ebben nemcsak azt az igeverset találhatjuk, amelyet Krisztus idéz a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en­gem", hanem azt is olvashatjuk, „átlyukasztották kezeimet és lábaimat... megosztoztak ruhái­mon, és köntösömre sorsot ve­tettek." A próféták, különösen Ézsaiás már egész részletesen rámutat Jézus életének esemé­nyeire, szenvedésére, valamint kereszthalálára is. Isten ígére­teit évezredeken át újra és újra megerősítette, s a benne hívők várták azok beteljesedését. Ez a várakozás izgalmas, feszült, valamint sürgetően megélt, így vall erről a zsoltáríró: „Várom az Urat, várja az én lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt." Németh Judit hangsúlyozta, csillagtalan éjsötétben nem könnyű őrhelyen állni és vi­gyázni. Ott a várfokon strázsá­­ló mindennél jobban óhajtja az égen megjelenő pirkadatot, várja a reggelt, a világosságot. Nemcsak szeme keresi a fényt, de lelke egészével is vágyakozik. Az tud így várni, aki tudja, eljön a reggel. Jézusra is az tud csak „számítani", aki biztos abban, hogy eljön. Ez a várakozás telje­sedett be az első karácsonyon, amikor is megszületett a Messi­ás. „Eljött már, akit a szent atyák vártak, a nagy királyok, akit óhaj­tottak, kiről jövendőt próféták mondottak, nyilván szólottak." A református lelkész üzenetét az alábbi gondolatokkal zárta: „a karácsony csodája számomra az, amit Isten megígér, arra ér­demes várni, mert Ő beteljesíti. Mindez arra tanít, hogy megél­jem a hétköznapok adventjét. Hívő emberként ugyanis örök adventben vagyok. Várom az Urat, aki visszajön az ég felhő­in, ahogyan látták felemeltetni a mennybemenetel szemtanúi. Tanít továbbá arra is, hogy a ka­rácsonyi beteljesedés által bi­zonyossággal várjam vissza az én Uramat, Krisztusomat. Tudva azt, hogy Isten ígéretei igazak és ámenek. Feszült, izgatott vára­kozással vagyok tele. Ahogyan az őrök várták a reggelt, úgy kell minden embernek „óhajtani" Jézust, mert biztosan tudjuk, hogy eljön, visszajön." Németh Judit gondolatait az alábbi sza­vakkal fejezte be: „Bizony jöjj el Uram, Jézus!" Gerhát Karina Ü Van ott fenn egy ország... (I.) A közelmúltban a pompásan be­rendezett püspöki rezidenciában fogadott bennünket dr. Beer Miklós váci püspök, akitől szerettük volna megtudni, hogy­ és milyen körül­mények között él, miért választotta a papi hivatást, mi volt gyermekkori álma, és hogyan látja a keresztény­ség jövőjét. VÁC: A püspöki palota 1768 és 1775 kö­zött épült, ma is hibátlan állapotú, lenyűgö­ző barokk épület, egyik legdíszesebb része a főbejárat. Kertje védett, számos különle­ges növénynek az otthona. Az itt szolgálatot teljesítő mindenkori püspök a papi méltó­ság legmagasabb fokára jutott, a katolikus egyház hagyományai szerint a Jézus által kiválasztott 12 apostol utódja. Érkezésünk után Magyar Bertalan, az egyházmegye sajtóreferense a társalgóban beszélget velünk, ahol a főpásztor-elődök portréi néznek vissza ránk a tekintélyt pa­rancsoló magas falakról. Figyelve az arcokat, megelevenedik előttem a történelem. Rövid várakozás után nyílik az ajtó és maga a püs­pök köszönt bennünket. Dr. Beer Miklós atya 74 éves, de ez egyáltalán nem látszik rajta. Szeretettel és kedves mosollyal invitál bennünket a dolgozószobák egyikébe. Az elődök által csodálatosan berendezett he­lyiség melegséget, szeretetet áraszt. Itt nem lesz nehéz beszélgetni! Gyorsan feloldódik a légkör. Miklós atya elmondja, hogy már fél 6 óta talpon van, hiszen a reggeleit egy rövid frissítő úszással indítja, amely után igyekszik vissza a palotába. Napjai általában nagyon zsúfoltan telnek. A korai zsolozsma után a reggeli következik, majd 8 órától indul az irodai élet, a fontos iratok és levelek átné­zése, aláírása. Délelőtt papok jönnek hozzá ügyes-bajos dolgaikkal. Ebéd után egy kis pihenés következik, mert délutánonként rendszeresen fogad vendégeket, akik kü­lönböző kérésekkel jönnek hozzá. Este 6-től egyedül misézik a kápolnában, a TV-híradó után megválaszolja az e-maileket, felkészül a másnapi teendőkre. Végül fél 10-től van egy kis szabadideje, ekkor novellákat olvas és 10-kor nyugovóra tér. - Megtisztelő számomra, hogy most én ülhetek itt és várhatom válaszait. Első kér­désem új könyvére vonatkozik, amelynek címlapján egy csónakban ül. Ez egy szim­bólum? Esetleg arra utal, hogy honnan hová tartunk? - Amikor 2000-ben püspökké szenteltek, akkor címert kellett választanom. Ez egy régi hagyomány egyházunkban. Megkértem egy kedves művészt, hozzáértő szakem­bert, hogy tervezzen nekem egyet. Kérdez­te, hogy mi legyen benne? Kértem, hogy legyen anyám emlékére hárfa, ami a szent zenét szimbolizálja. Édesanyám egyébként orgonált a miséimen. Legyen benne cser­készliliom, mert a cserkészet ifjú koromnak meghatározó és szép élményvilága, és le­gyen benne egy hajó. Mert a Duna az egész életemet végigkíséri.Budapesten születtem, Zebegényben nevelkedtem, Pilismaróton, Dömösön, Esztergomban szolgáltam, de azt is mondhatjuk, hogy az egyház hajóját jel­képezi, így aztán egy kis vitorlást stilizált a címerembe. A víz pedig az élet szimbóluma, és bár nem vagyunk egészen tisztában azzal, hogy ott fent a mennyországban mi vár ránk, de hogy lesz víz és lehet evezni, ez biztos. Tehát ahol víz van, ott élet is van! -A hajó, a csónak, a bibliai képtársítással az egyház jelképe. A templomaink középső részét hajónak nevezik és az én püspöki szolgálatomnak is ez egy jelképe. Nekem, mint vezérevezősnek kell ott lennem a ha­jóban. Ezért is tetszett ez a fénykép. Úgy érzem, hogy az életemet és egyéniségemet is valamiféleképpen kifejezi - avat be a leg­bensőbb gondolataiba a megyéspüspök. (Folytatás hétfői lapszámunkban.) Némediné B. Andrea Dr. Beer Miklós Született: Budapesten, 1943. június 1. Fel­sőfokú tanulmányait a Budapesti Központi Szemináriumban folytatta. A Hittudományi Akadémián avatták teológiai doktorrá. Pályája: Esztergomban szentelték pap­pá 1966. június 19-én. Lelkipásztori szol­gálatát Kőbányán, Szobon, Márianosztrán végezte, majd 21 éven át Pilismaróton volt plébános. Közben teológiát tanított az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, amelynek később rektora is volt. 2000. április 8-án az Esztergom-budapesti Fő­egyházmegye segédpüspöke lett, majd 2003. május 27-én II. János Pál pápa kine­vezte a Váci Egyházmegye püspökévé. Advent második vasárnapja: a remény gyertyája Adventi időszakunkban a má­sodik lila gyertyát gyújtjuk meg a héten adventi koszorúnkon, a remény gyertyáját. Remény - ami bennünk van Isten szava iránt: megígérte, hogy Szent Fiát elküldi hozzánk, s ez a reményünk hatja át adventi várakozásunkat. Ám azt is tudjuk, hogy karácsonykor nem kell Betlehembe mennünk, hogy láthassuk őt: a szívünkben kell megszületnie a Kisdednek, és az adventi időszakunk feladata, hogy ezt a megszületést segítsük, átéljük a várakozás szent idősza­kát méltóságteljesen, és átvigyük régi értékeinket, régmúlt korok, ré­gen élt elődeink által meghagyott hagyományainkat, szeretetüket, hitüket az utókornak. A múlt héten a hit gyertyáját gyújtottuk meg, ez volt az első fény. Ha nincs hit, nem ér az advent semmit sem. Ha nem érzem át, ha nem hagyom magamban átérezni advent csendjét, a hitet, majd hétről hétre hozzákapcsolódva a reményt, az örömet és a szeretetet, nem tudok felkészülni az ünnepre. Feladatunk tehát van, nem is kevés, napról-napra hittel, reménnyel, örömmel és szere­tettel készülni az ünnepre. Nagy feladatot kaptunk ezáltal nemcsak az ünnepi előkészületben, nem­csak a hétköznapokban, hanem az ünnepi emel­kedett pillanatokban, és az ünnep után is. Ha nem értjük meg karácsony igazi üzenetét, egy évet kell várni rá, mondja a közismert sláger. Majd folytat­ja: ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban fog égni, de hogyha megőrizzük, ha vigyázunk rá, nem alszik ki teljesen. Milyen jó lenne megfogadni a dal szövegét: vigyázni a szeretetre, nemcsak az ünnepen, hanem mindennapjaink­ban egyaránt. Holnap Szent Borbála ünnepe lesz. Elődeink őt fogadták a bá­nyászok védőszentjének, hozzá fo­hászkodtak a mélybeszállás előtt. Volt hitük, hogy Borbála, a segítő szentek egyike, ott őrködik, amíg ki tudja hány száz méter mélyen, embertelen körülmények között, embertelen hajszában, embertelen bérért dolgoznak, hogy családjuk­nak kenyeret tehessenek az asztalra. Merthogy nekik még fontos volt a család, fontosak voltak a gyerekek, fontos volt a hit Ma már, azt hiszem, szomorúan mondhatjuk, ezek az értékek kiveszőben vannak a világban. Ahogyan felemelke­dett a társadalom, s ma már ilyen embertelen mun­ka nyilván jóval kevesebb van, leráztuk magunkról a porral együtt az igazi értékeket is. Eltűnik minden jó, amit őseink örökül hagytak. Nem hagyhatjuk, ne hagyjuk, mert ha mindent eldobunk, értékvesztett, kiüresedett világban fogunk élni! (Csak a történe­ti hitelesség miatt térnék ki egy mondatban arra, hogy elődeink a bányásznapot nem szeptember­ben ünnepelték, azt csak 1945 után erőszakolták rájuk, hanem a századforduló idejétől Szent István ünnepén. Borbála mellett őt tekintették a bányászat védőszentjének, helyesebben inkább: hozzákapcsol­ták az államalapító Szent István király ünnepéhez a bányászünnepet is.) A legkisebbek persze nem a bányászünnep miatt izgulnak ezen a hétvégén, hanem a Mikulás láto­gatása miatt. Szent Miklós alakja, akit a köznyelv Mikulásnak, vagy a mi fülünknek kicsit jobban csengő Télapónak nevez, még megmaradt a régi időkből. Hiába érkezik tömegével az amerikai szenny és mocsok a tévébe, hiába az intézménye­sített népbutítás, ezt megőriztük. Valami miatt sze­rencsére ezt még át tudtuk menteni gyerekeinknek. S milyen jól tettük! Kedden reggel bizonyára millió magyar kisgyerek tekint izgalmasan a cipőjébe vagy az ablakba, hogy kapott-e mikuláscsomagot vagy virgácsot. Ismerjük mindannyian a történe­tet: a jó gyerek cukrot, diót, mogyorót kap, a rossz gyerek virgácsot. Ma már azért ettől jóval többet is rejt a zsák, ha a gyerek jó volt, s a Télapó szorgos munkájával bizonyosan bekopogtat a házak ajta­ján hétfőn éjszaka, hogy odategye a megérdemelt ajándékokat az ablakokba. Persze a jelképes gon­dolat mögött szülők és nagyszülők összehangolt munkája áll, akik a legtöbbet szeretnék adni a leg­kisebbeknek, s bizonyosan hasonlóan izgatottan készülnek a keddre. A házak ablakaiban pirosló kis tasakok pedig nemcsak a Télapó látogatásáról tanúskodnak, hanem az itt lakó jó gyerekekről is. Kívánom, hogy gyerekeink éljék át igaz, tiszta gyer­mekszívvel ezt az ünnepet, ami kicsit a miénk is, de leginkább az övék. Éljék meg úgy, ahogyan év­­tizedek-évszázadok óta minden kisgyerek: boldog gyermekarccal, örömmel és mosollyal, hiszen ez a legfontosabb nekünk! A héten fontos megemlékezés lesz. 60 évvel ez­előtt, 1956 „véres szombatján" ma sem tudjuk há­nyan feküdtek a Vásártéren ártatlanul, mert a ha­talmat kiszolgáló pribékek áruló munkája túl jól sikerült, s a sortűz, amit rázúdítottak a népre, csa­ládok százait tette tönkre évtizedekre. Készüljünk úgy szívünkben a megemlékezésre, hogy ne csak őket lássuk, akiket kivégeztek, hanem mindazokat - köztük hozzátartozóinkat - is, akik el tudtak me­nekülni a gépfegyverek lövései elő. Épp ezért ez a nap nemcsak emlékezés, de egy részben hálaadás is, hogy ők itt maradhattak, megmaradhattak ne­künk, s bár egyre kevesebben vannak, bizonyosan most sem tudják könnyek nélkül elmesélni a tör­ténteket, s nem tudják elfelejteni a golyószórás hangjait, az összeeső emberek látványát. „Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért" - mondta Mindszenty bíboros a kiszabadulása utáni nyilatkozatában, s mi sem mondhatunk többet nála. És nem is kell. Ezen két gondolat mentén emlékezünk majd rájuk az évfordulón. S hogy milyen a papír? Eltűri egymás mellett ad­vent, Szent Borbála, Szent Miklós és a salgótarjáni sortűz gondolatait. Nem szól vissza, mert ezek csak betűk. Általam leírt gondolatok, amelyek elolvasás után majd a szívünkben bontakozhatnak ki. Bízom benne, hogy így lesz, és közösen megkezdett adven­ti készületünket folytathatjuk tovább ezen a héten is, immáron hittel és reménnyel, ahogyan elődeink tették, hogy valóban tiszta szívvel érkezhessünk a jászolhoz, és befogadhassuk majd karácsony igazi fényét és üzenetét. Kívánom, hogy így legyen! Veszelovszki Balázs gondolatai Veszelovszki Balázs

Next