Nővilág, 1860. július-november (4. évfolyam, 27-48. szám)
1860-07-01 / 27. szám
419 inkább létrát hozok, mert e szegény fákat, miket árnyvetökül jó anyja ültetett, Isten bizony szánom! Rosz szokásból inkább, mint felháborodásból porolt a jó néne. Mert hogy kis Erzsike könnyű termetével nem törhet le ágat, azt bizony tudhatta. Nem izmos fa ágat, kicsin kis virágot, s még kissebb fűszálat alig hajlitna meg. Lám milyen könnyedén lépdel ágról ágra, s mintha madár volna, vidám dalolással aképpen mulatja őszapját, ki a tornácz végén nagy tajték pipából, mely rá nagy apjáról maradt, szótlanul szipókál. Redős képe piros, s egésséget hirdet. ‘ Torzonborz szemöldje, szakálla, bár fehér miként a felette repkedő galamboknak szárnya, nem mondható még is tehetetlen aggnak, ki csak terhére van magának világnak; megvénült férfi csak, idővel daczoló, s szürke bár a feje , de izmos termete, háborutlan álma, s szomszédoktól méltán bámult jó étvágya nyilván bizonyítják, hogy milyen jó dolog, okosnak lenni már fiatal években. — Kisasszony! kisasszony! Ni mindjárt leesik, az ember szeme ezt bizony nem nézheti. Mond Sára néne, s beczammog a konyhába. Épen nem haragból mint ahogy tetteti, ezzel kis Erzsikét csupán ijesztgeti, — hanem mert gyanús neszt hallott háta megött, s attól tart, a kandúr a polczon kutatva még bizony összetör néhány szép kis csuprot. - Elég is lesz már tán kedves kis Erzsikéink megszóllalt mély hangon az öreg Fekete, s e közbe pipáját csattogva verte ki izmos tenyerébe. De a kis nyakas lány apja szavára is csak fülhegygyel hallgat, sőt még feljebb kúszik egyik ágról másra, s mégsem pihen addig, míg a kis kosárka, ég szinü szalagon, mely karjáról lóg le, rózsánál veresebb nád - méznál édesebb eperrel nincs tele. Amíg kis Erzsike jó apja számára epret szedegető, hátul a csűr mögül, legkisebb nesz nélkül, csodálatos fénynyel fölkelt a holdvilág. Legelső sugári ép a fára szálltak, melyen Erzsiké állt. Simogatni kezdék vidám két orczáját, a minőnél szebbet tudom a hold sem lát; hej pedig sokat lát nagy útjában a mint a földet kerüli. Arczáról vállára, onnan derekára száll le a sok sugár, mig végre a kis Erzsikének szép gyöngéd termetét egészen ezüstös sugárfény boritá. Mint néma erdőkben lakozó tündérek, vagy mint a hableány, kit a bohó hajós, méla éjszakában a habsusogásban nyögdécselni képzel, a gyöngéd kis gyermek a sugárözönben, lombok árnyékában a kép tűnhetett fel ábrándokra hajló képzelődés előtt. Az öreg Fekete csak szótalan nézte, s lehet hogy lelke is épen azt képzelte, hogy a kis Erzsiké nem egyéb tündérnél, s mintha csak ijedtség szállt volna szivébe, hogy egy gondolatra elszáll egy sugáron, oly nyájas, oly édes hangon szállította : — Jer ide galambom, jer ide ölembe, hadd simogassam meg szép szőke fürtödet, szúrós szakállamtól nincsen miért rettegj, csupán csak homlokod akarom csókolni. Kis mókus fürgébben fáról le nem pattan, megriasztott szarvas gyorsabban nem illan, mint a kis Erzsike apja karján termett. Kinálta eperrel, kinálta csókjával s biztatta, nem gondol szúrós szakállával. Sokáig mit sem szólt az öreg Fekete, csak sürű könyvvel telt meg a két szeme, melyet lassan emelt fel a csillagokhoz, keresve köztük a legfényesebbiket, a melyet valaha, épen ily szép estén választott magának. A csillag még most is ott ragyog ékesen, s kitudja tán épen bohó szerelmesek porolnék felette. Az öreg sokáig hallgatva bámulta, s szót nagy érzésében csak nagy későre lelt, s ekkor is inkább csak sóhajtá : — Zsuzsikám, Zsuzsikám, kedves feleségem ! Édes emlékezet könyei nem fájnak; inkább még enyhítik a benső fájdalmat. De a kis Érzsike, mit tudott minderről, remény, emlékezet érthetlen szó csupán jelennek örvendő gyermeki szivének. Nem is tűrte soká, apjának szakállát, hogy köny nedvesítse. Először kéréssel, aztán nevetéssel vigasztalgatá. S mert mindez nem használt, fenyegetni kezdé, hogy most mindjárt ő is siróba fakad ki. — Nem fáj ez gyermekem, inkább még vigasztal, jó anyád képe ha fölmerül szivemben.