Az Érem, 1936 (8. évfolyam)

1936 / 1. szám - Bizánc pénzei - A bizánci művészei szelleme

Az előadottakból láttuk, hogy a viszonyok nem kedveztek a pénznek, mint kisplasztikai műnek, sem esztétikai értelemben, sem gondos kivitelezésben. A csá­szár arcmása csak szimbólum s csupán a pénzverési felségjog hitelesítő bélyegének szerepét töltötte be és senkinek sem jutott volna eszébe, hogy abban a megközelít­hetetlen császár élethű vonásait lássa. Az ő határtalan fenségét semmiféle emberi remekművel visszaadni épúgy nem lehet, akár a mennyekben uralkodókét. Ezért megelégedtek a sematikus ábrákkal épúgy, mint a képfaragók és festők ikonjaik­nál. Gunyorosnak hangzó soraimat szó szerint fogják értelmezni azok, kik ismerik a bizánci pénz ábráinak torz alakjait, melyek megbotránkoztatóan nyomorék szü­löttei annak a művészetnek, mely a remekműveknek szánt alkotásoknál is elvetette a klasszikus emberábrázolás normáit. Az arcképnek romlása egyébként sem volt újkeletű. Ez lépést tartott az antik művészetek hanyatlásával. Gondoljunk csak a görög koloniális pénzekre, melyek már a szép római pénzek korában is érthetetlen ízléshiányról és a kontárságig süly­­lyedt műiparról tanúskodtak. Valóban nem volt szükség egyébre ahhoz, hogy az arckép jelentősége elvesszen, mint arra, hogy a korszellem erényt csináljon le­nézéséből. A lelki hiányokon kívül egyéb okok is hozzájárultak, hogy a bizánci pénz tüntetően hanyag előállítású lehessen, így­ a pénz propagatív szerepe megszűnt oly értelemben, hogy nem volt feladata meghordozni a birodalom népei között a császár arcképét, mint a pogány Róma virágkorában, midőn erre súlyt helyeztek. A bizánci aranypénz pedig, méltán, híres megbízhatósága miatt, sokáig versenytárs nélkül uralkodott a világpiacon s fölöslegesnek látszott a behízelgő külsőre adni. Különö­sen közrejátszott a kivitel silányságához a verdék megállapítható túlhalmozottsága is és az a fontos gazdasági ok, mely a leegyszerűsített pénzverést az alacsonyabb üzemköltséggel magyarázza. Ez a leegyszerűsítés a IX. és X. században teljesen korszerűtlen eszközhöz nyúlt azzal, hogy a kis nominálisokat rézből nem is verték, hanem öntötték. Az igazságnak megfelelően meg kell állapítani, hogy az aranypénz vésete is, meg verete is végig viszonylag gondosabb volt, mint a kényszerárfolyammal bíró váltópénz-féléké, amit azzal magyarázhatunk, hogy előállításuk a központi verdék feladata volt. Midőn lehetőleg minden okot föltártam, mely magyarázatul szolgálhat a bizánci pénznek, mint műtárgynak, silányságára, nem szeretném azt a balvéleményt igazolni, mintha szeszélyes, gyökér nélkül készítmények lettek volna. Ellenkezőleg! Koruk ízlését, lázas gazdasági életét és az erkölcsi közszellem változatosságát szem­léltetik. Sttlusos voltukat nem is szabad vitatni. Ez a kor nem tudott, de nem is akart a klasszikus ókortól tanulni, melyet az idők eltemettek. Azért az összehason­lítástól óvakodjunk s szemmértékünket igazítsuk a Bizánchoz. Ki ne ismerné el mégis e külsőre oly kevéssé tetszetős készítményekről, hogy mindvégig rendületlenül szolgálták a kereszténység ügyét. Keresztényibb pénzeket nem vertek sehol és alig van darab, mely az eszme jelvényét, a keresztet ne hor­dozná. Mint fő­ motívum, vagy adott esetekben, mint térkitöltő dísz, részarányosan, párosával is. A koronán, a birodalom almáján, sokszor az aránytalanságig túlzó hangsúlyozottsággal. Az álló császár hosszúnyelű egyszerű, vagy apostoli­­patriar­chal kettős keresztet tart. A vexillum nyelén is a christogramm. Valóban minden a kereszt jelében történhetett oly hosszú időn keresztül, de a lelkek megigazulása nélkül. A kereszttel való eme szakadatlan tüntetés az elkeseredett harc ideális eszköze volt, melyet a keresztény állam viselt az izlám vadságig fajult fanatizmusá­val szemben, e mindent elsöprő mohó áradattal, mely nemcsak a keresztény vallást gyűlölte, hanem Bizánc világi hatalmát ostromolta és annak rovására folyton ter­jeszkedett is. Volt-e más módja a menekvésnek, mint az Ég segítsége? I. Johannus­­tól kezdve a pénzek képein már legtöbbször Mária, reményt, bizodalmat nyújtó társaságában mered a császár a jövő felé. A Panagia, a mindenekfelett szent, áldó kézmozdulattal bátorítja, miközben a magasból valóban egy kéz nyúl a koronás fő — 4 —

Next