Az Érem, 1942 (10. évfolyam)

1942 / 1. szám - Szentgáli Károly: A kegyérmek ismeretének alapjai - 3. Történelmi visszapillantás

s­ tani összefüggéseket, melyek a kegyérem rendkívüli elterjedésére vezettek. Érzem, hogy igénytelen tanulmányomat nem lehet a tudományosság fürdőjében közömbö­sített nyelven megírni, de kötelességnek tartom világosságra hozni a mostohán kezelt anyagot. Meggyőződésem, hogy ismét szolgálatot tehetek azon gyűjtő­­társaimnak, kik nehézségekkel küzdöttek. Lesznek elegen, kiknek igyekezetét meg­­könnyíthetem és fokozhatom azzal, amit közölni hasznosnak gondolok. A kegyermek használatának célja, így jellege egybevethető az amuletek jellegével: oly plasztikai mű, melyet az egyház megáld és viselőjének, bizonyos föltételek mellett, lelki és testi jót ígér és ad. Az amulet és talizmán azonban nem az egyház szerzeménye, mert a legtöbb nép időtlen idők óta használta ezeket és pedig annál fokozottabb mértékben, minél többet törődött evilági jólétével és túl­­világi sorsával. Tehát messze kellene visszanyúlni a múltba, hogy az amulet évezredes történetét és így napjainkig felnyúló fejlődését végiglássuk. Hogy ismétlésekkel ne töltsük lapunkat, a történelmi áttekintés feladatát áthárítom VI. évfolyamunk idevonatkozó, gondosan megírt cikkére. Kérnem is kell ezért olvasóimat, hogy tanulmányozzák át Faludi dr. cikkét. E nélkül előadásomban múlhatatlanul hézag fog mutatkozni és a teljes megértés csorbát szenved. A kereszténység, a világot átformáló erő, nem volt forradalom, hanem lassú folyamat. Sikerei ezért római gondolkodással nem is voltak érthetők. A passzív hősiességet és halálmegvetést gyávaságnak, jellembeli elaljasodásnak bélyegezte, de ellenszerét nem volt képes fölfedezni. A cirkuszok, a vesztőhelyek vérfagyasztó szörnyűségei, az üldözések őrjöngő hajrái nem apasztották a keresztények szá­mát. Ezért nem költői képzelet, hogy az új vallás talaját a mártírok vére termé­kenyítette meg. A kereszténység nem rombolta le azt a világot máról-holnapra, melyben született és amelyben fokozatosan erősödött. Nem állította meg az állami és tár­sadalmi élet rendjét, s krízisek, katasztrófák nélkül, lassú átszivárgással a lelki élet átformálását művelte. Ennek az átalakulásnak nyomában reménység sarjad­hatott, hogy a korhadt és gyűlöletessé vált uralom helyébe emberhez méltóbb idők következnek. A tökéletes jóság akarata szerint valók. Azonban, ha Krisztus vallása nem is tűr összehasonlítást a pogánysággal, midőn a lelki válságok nélkül való, könnyű megtérés magyarázatát keressük, nem vethetjük el azt a gondolatot, hogy az új világ kialakulásának sikerét az a maga­­sabbrendűség szabta meg, melynek alapja a római polgár erényeiben volt adva. A közállapotok romlottsága, az erkölcsi züllés bármily fokot ért is el, a polgár­ság jobbjai, azok, akik nem őgyelegtek a fórumokon, távolmaradtak a kicsapon­gásoktól, a cirkuszoktól, a családi szentély mélyén megőrizték a jó erkölcsöket és az ősi szokásokat. A társadalom vérkeringéséből nem vesztek ki a jóravalóság nemes kellékei. Éppen a kereszténység feladatává vált, hogy ezeket a változó tör­ténelmi korszakokon keresztül minden időkre átmentsék, mint ahogy életformánk mögött az ősi római fundamentumokat ma is meglelhetjük. Céljaimnak megfelelően ez erények közül a jogérzetet, a felsőbbség tiszte­letét, a hősök megbecsülését, a családi kapcsolatok gyengéd ápolását, az elhúny­­tak kegyeletét ragadom ki. Elképzelhető-e egy silány lelkialkattal bíró nép kebe­lében a megújhodásnak az a tüneményes folyamata, mint aminőt a kereszténység első századai tárnak elénk? A vázolt adottságok nélkül nem volna érthető a keresztény közösségek bámulatos fegyelme, a koldusszegény apostolok hatalma és tekintélye, a tömegek és magányosok menetelése a halálba és a szenvedésben dicsőbbek szentsége. Igaz, a hitbuzgó katolikus e csodákban isteni rendelést lát. — 4 (240) —

Next