Az Érem, 1988 (44. évfolyam)
1988 / 1. szám - Kőhegyi Mihály: Huszár Lajos (1906-1987)
és azt is tudja, hogy 1933-tól évtizedeken át szerkesztője volt a Magyar Numizmatikai Társulat folyóiratának, a Numizmatikai Közlönynek. A Társulaton belül működött az Éremkedvelők Egyesülete, és akkor még nem különült el annyira a gyűjtők tábora az ún. tudományos munkásoktól, amint ez a mai időkben szokásos, hanem együtt gyarapították az egységes, oszthatatlan magyar numizmatika tárgyi emlékeit és tudományát. Az üzérkedő-kereskedő régipénz-forgalmazókat lenézte, de komoly érdeklődőknek mindig a rendelkezésére állt. Magyarázataiban a könyörtelen tárgyilagosság és a pénztörténet iránti szívbéli szeretet egyaránt érződött. Tudta, hogy a magáért való szózuhatagoknak semmi, de semmi értelme, s egy sor, vagy néha egy mondat többet tartalmazhat mások oldalnyi körülményeskedésénél. Mennyit töprengett pedig egyes kérdéseken, melyekhez legtöbbször évtizedekig gyűjtötte rendszeresen az adatokat. Mindent belső meggyőződésből, kiérlelten csinált magára vállalt emigrációjában. Nekünk, akik annyiszor esünk saját hiúságunk csapdájába, jó volt hallgatnunk azt a megsemmisítő biztonságot, amellyel a szellemi szemétkosárba söpörte a kóklereket és handabandázókat. Nagy nyomás alatt összesűrült mondanivalóját alehető legegyszerűbb nyelven fejezte ki, hiszen a bonyolultságnak nem okvetlenül szükséges érthetetlenséggel párosulnia — vallotta, pedig sokszor bizony kínlódással kellett keresnie az irdatlan adathalmazban és leletanyagban a rendet. Nem baj, ha tévedünk, vagy hibáink vannak - vélte, az a fontos, hogy tudjunk róla, és igyekezzünk elkerülni, helyrehozni azokat. Hiába tehetséges valaki, ha nem becsületes. Az önként vállalt erkölcsi rend az ő nemzedékében még élő valóság volt. Szemét,látását és értékítéletét nem rontotta meg a hiúság és nagyravágyás. Csak öreg korában fájt neki a mellőzés, de ezt szájszorítva titkolta. Miként betegségét is. Egyetemi oktatóként a megtéveszthetetlen tudást tiszteltük benne, mellyel úgy vezetett végig a magyar pénztörténet egyes korszakain, hogy az eligazodás, elmélyülés, távlatba és összefüggésekbe helyezés élményét elfelejteni nem lehet. Emberségét mérhettük meg azon is, hogy milyen megbecsülésben részesítette azokat a hallgatókat, akiktől szeretetet, érdeklődést kapott. Amikor az embert próbáló nehéz időkben múzeumbeli kollégái szárnyaszegetten és tanácstalanul révedeztek, mindig volt egy-egy vigasztaló, de nem édeskésre mesterkélt szava. Széthintett jósága köztünk marad. Amikor hazatértünk másnapján a kórházban meglátogattuk, hogy elsőként vigyünk hírt a londoni világkongresszus eseményeiről, arcának pozsgás-piros vonásain szokatlan nyugalom ült, szürkébe hajló szemének kékharmatos zománcán mindentudó derű fénylett. Most is, mint mindig, nem tudós, nem szakember, nem tanár, nem osztályvezető és főigazgató, nem külföldi tudományos társaságok tagja és számos kitüntetés tulajdonosa, nagy fajsúlyú könyvek szerzője, hanem csupán érző, szenvedő, érdeklődő ember volt, de embernek kiváló. Messzement szerettei a halnaptalan, éjre váltó alkonyatban egyre gyakrabban intettek a mind közelebbinek tűnő túlsó partról. Amikor vidéki magányomban megszólalt a telefon lélektelen érc hangja, és érzésemre adták Huszár Lajos halálát, az elmúlás keserű valósága a szívemre vágott, és értelmetlen semmivé zsugorította az egész rúgkapálódzást, amit életnek nevezünk. Tanítónk, pályatársunk,kollégánk, barátunk együtt alszik immáron a földdel, amelyből vétettünk és megy a végtelenből a végtelenbe. Kőhegyi Mihály