Az Érem, 1988 (44. évfolyam)

1988 / 1. szám - Kőhegyi Mihály: Huszár Lajos (1906-1987)

és azt is tudja, hogy 1933-tól évtizedeken át szerkesztője volt a Magyar Numizmatikai Társulat folyóiratának, a Numizmatikai Közlönynek. A Tár­sulaton belül működött az Éremkedvelők Egyesülete, és akkor még nem különült el annyira a gyűjtők tábora az ún. tudományos munkásoktól, amint ez a mai időkben szokásos, hanem együtt gyarapították az egységes, oszt­hatatlan magyar numizmatika tárgyi emlékeit és tudományát. Az üzérke­dő-kereskedő régipénz-forga­lmazókat lenézte, de komoly érdeklődőknek mindig a rendelkezésére állt. Magyarázataiban a könyörtelen tárgyilagos­ság és a pénztörténet iránti szívbéli szeretet egyaránt érződött. Tudta, hogy a magáért való szózuhatagoknak semmi, de semmi értelme, s egy sor, vagy néha egy mondat többet tartalmazhat mások oldalnyi körülményes­­kedésénél. Mennyit töprengett pedig egyes kérdéseken, melyekhez leg­többször évtizedekig gyűjtötte rendszeresen az adatokat. Mindent belső meggyőződésből, kiérlelten csinált magára vállalt emigrációjában. Nekünk, akik annyiszor esünk saját hiúságunk csapdájába, jó volt hallgatnunk azt a megsemmisítő biztonságot, amellyel a szellemi szemétkosárba söpörte a kóklereket és handabandázókat. Nagy nyomás alatt összesűrült mon­danivalóját a­­lehető legegyszerűbb nyelven fejezte ki, hiszen a bonyo­lultságnak nem okvetlenül szükséges érthetetlenséggel párosulnia — val­lotta, pedig sokszor bizony kínlódással kellett keresnie az irdatlan adat­halmazban és leletanyagban a rendet. Nem baj, ha tévedünk, vagy hi­báink vannak - vélte, az a fontos, hogy tudjunk róla, és igyekezzünk el­kerülni, helyrehozni azokat. Hiába tehetséges valaki, ha nem becsületes. Az önként vállalt erkölcsi rend az ő nemzedékében még élő valóság volt. Szemét,­­látását és értékítéletét nem rontotta meg a hiúság és nagyravá­­gyás. Csak öreg korában fájt neki a mellőzés, de ezt szájszorítva titkolta. Miként betegségét is. Egyetemi oktatóként a megtéveszthetetlen tudást tiszteltük benne, mellyel úgy vezetett végig a magyar pénztörténet egyes korszakain, hogy az eligazodás, elmélyülés, távlatba és összefüggésekbe helyezés élményét elfelejteni nem lehet. Emberségét mérhettük meg azon is, hogy milyen megbecsülésben részesítette azokat a hallgatókat, akiktől szeretetet, érdek­lődést kapott. Amikor az embert próbáló nehéz időkben múzeumbeli kol­légái szárnyaszegetten és tanácstalanul révedeztek, mindig volt egy-egy vigasztaló, de nem édeskésre mesterkélt szava. Széthintett jósága köztünk marad. Amikor hazatértünk másnapján a kórházban meglátogattuk, hogy el­sőként vigyünk hírt a londoni világkongresszus eseményeiről, arcának pozs­gás-piros vonásain szokatlan nyugalom ült, szürkébe hajló szemének kék­­harmatos zománcán mindentudó derű fénylett. Most is, mint mindig, nem tudós, nem szakember, nem tanár, nem osztályvezető és főigazgató, nem külföldi tudományos társaságok tagja és számos kitüntetés tulajdonosa, nagy fajsúlyú könyvek szerzője, hanem csupán érző, szenvedő, érdeklődő ember volt­­, de embernek­ kiváló. Messzement szerettei a halnaptalan, éjre váltó alkonyatban egyre gyakrabban intettek a mind közelebbinek tű­nő túlsó partról. Amikor vidéki magányomban megszólalt a telefon lélektelen érc hang­ja, és érzésemre adták Huszár Lajos halálát, az elmúlás keserű valósága a szívemre vágott, és értelmetlen semmivé zsugorította az egész rúgkapálód­­zást, amit életnek nevezünk. Tanítónk, pályatársunk,­­kollégánk, barátunk együtt alszik immáron a földdel, amelyből vétettünk és megy a végtelen­ből­­ a végtelenbe. Kőhegyi Mihály

Next