Numizmatikai Közlöny, 2013-2014 (112-113. évfolyam)
Nagy Ádám hetven éves
Nagy Ádám hetven éves (Rendhagyó portrévázlat) Nehéz úgy ünnepelni valakit, hogy a jeles alkalom csakis róla szóljon. Hiszen a méltatót mindig személyes szálak fűzik a méltatotthoz (mondhatni személyét leginkább önmagán keresztül képes értelmezni). Az is gyakorta megesik, hogy a jubiláns portréját vázoló szavak szinte nekrológként hatnak (persze nem annak voltak szánva), holott nagyon is köztünk élő személyről van szó. Ahogyan Nagy Ádám is jelen van közöttünk, s máig is erősen ható egyéniség. Az alábbiakban mégis - a fentiek tükrében kissé önellentmondásos módon - szubjektív nézőpontból kiindulva kísérlem meg egy némiképpen rendhagyó portré fölvázolását. Mondhatni igyekszem mindent fölvillantani Ádámról, amit magam fontosnak tartok, s csak reménykedem, hogy ez másoknak is eleget fog mondani Róla. (Teszem mindezt úgy, hogy tudván tudom: az ünnepi „hajcihő”, a reflektorfény, önmaga személyének szerepeltetése a lehető legtávolabb áll egyéniségétől.) Nagy Ádám 1945. december 17-én, a trianoni vész után Erdélyből áttelepült szülők gyermekeként, Kecskemét városában látta meg a napvilágot. A katonaorvosként, majd neves bőrgyógyászként működő, kultúraszerető és ápoló atya példamutatása, illetve országos viszonylatban is minta értékű népművészeti hagyományőrző édesanyja népi iparművészeti tevékenysége mélyen áthatották gyermekkorát é s erőteljesen meghatározták tárgyi környezetét is), amely nem éppen a magyar történelem legszerencsésebb éveire esett. Egészen kisgyermekként súlyos gyermekparalízisen esett át. Édesapja - mivel nem akarta önként átadni a mintagazdaságként üzemeltetett gyümölcsösüket - börtönbe került, majd a családot kitelepítették belvárosi otthonukból Kecskemét peremére. Csak ’56 után kerültek némiképpen rehabilitációra. Ebben az időszakban találkozhatott életében először anyai nagyapjával, az Erdélyben (Tordán) élő Kovrig Károllyal, aki mindent gyűjtögető, kultúraszerető emberként komoly hatással volt a magától is a gyűjtés irányába mozduló, nyiladozó érdeklődésű kiskamaszra. Pénzek, bélyegek, ex librisek, könyvek célirányos ajándékozásával, „csepegtetésével” terelgette a messzi távolból unokáját; rövid, de intenzív találkozásaik pedig erőteljesen hatottak a már ekkor is mindenre nyitott emberre. (Számos kegyetlensége, torz vonása mellett ez a korszak, ez a néhány esztendő kevéske hasznosat is tartogatott: a szűk levegő miatt az emberek hajlamosabbak voltak befelé, szorosabban vett környezetük, családjuk felé fordulni, bensőséges kapcsolatokat kerestek, s emellett olyan tevékenységet, amelytől - benne elmélyülve - enyhét adó, a napi gondokat elfedő, értékes időtöltést remélhettek.) Ez a fajta tudatos, szelíden irányító nevelés és a gyűjtés mélységeinek fölvilántása juttatta oda Ádámot már gimnazista korára, hogy önmagát elsősorban a múzeumban tudta elképzelni. Régész szeretett volna lenni, de mozgáskorlátozottsága miatt végül más úton került a múzeumba. Nyaranta ásatásokon szorgoskodott, mint segédmunkás, majd teremőr, később múzeumi fotós lett. 1967-ben Szegedre került a Tanárképző Főiskola történelem-magyar szakára, ahol olyan mesterek keze alatt - s olyan évfolyamon, kollektívában - fejlődött, akik máig hatóan formálták gondolkodásmódját (elsősorban Nagy István tanár úr neve emelendő ki). 1975-ben történész egyetemi oklevelet szerzett a JATE-n. Numizmatikai Közlöny CXII-CXIII (2013-2014)