Nyelvünk és Kultúránk - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóirata, 91-92. szám (1995)
A magyar kultúra terjesztése - Géczi Lajos: A népköltészet állapota napjainkban egy zárt kisebbségi csoportban
A MAGYAR KULTÚRA TERJESZTÉSE főleg Hardicsán — begyűjtsék, napokig fogva tartották és kitelepítéssel fenyegették őket. De a tényleges kitelepítés nem volt olyan mérvű, mint más magyarlakta vidékeken. A megfélemlítés réme azonban eluralkodott a szívekben, s mindmáig mérgezi, akadályozza a szabad ember kiteljesedésének lehetőségét. Újkori történelmünk legsúlyosabb megpróbáltatását az mérte a táj lakóira, hogy megakadt a régi hagyományok őrzése, romlásnak indult az anyanyelv. Itt a hetvenes évek elején teljesen megszűnt a magyar nyelvű oktatás, távol vannak a magyar kulturális centrumoktól, magyar könyvekhez, újságokhoz nehezen jutnak, magyar színjátszók nem keresik fel őket, sőt még az egyetlen nemzetiségi tömegszervezet, a CSEMADOK is megszűnt a falvakban, csupán Imregen van még valamelyes maradványa. Tehát két évtizede lényegében csak családi körben használják anyanyelvüket és a reformátusok a vasárnapi istentiszteleteken. Szerencse még, hogy a magyar rádió és televízió adása jól vehető a környéken. Mindezt azért tartottam fontosnak a szokásosnál kissé részletesebben kifejteni, hogy a viszonyainkat nem ismerők is valamelyes képet alkossanak arról, milyen közegben folytattam a gyűjtést 1988-89-ben. Első meglepetésem az volt, hogy szűkebb pátriámmal, a majdnem teljesen magyar lakosságú Ung-vidékkel szemben e magára hagyatott négy faluban lényegesen gazdagabb népdalkincset őriznek, mint vidékünkön. A szerelmi daloktól egészen a munkadalokig a lírai népköltészeti alkotások színes skálája tárul fel az érdeklődő előtt. Sajnos, a dalok nagyobb részét ma már csak az ötven éven felüliek ismerik, ami azt bizonyítja, hogy éneklésükre csupán kivételes, ritka alkalmakon kerül sor: lakodalomban például, vagy az odatévedt néprajzos érdeklődése nyomán. A Kárpát-medence népeinek, magyaroknak, szlovákoknak, délszlávoknak, románoknak jellegzetes tánca volt évszázadokon át a karikázó vagy karikatánc. Ennek legfontosabb eleme az egyszólamú éneklés, melynek ütemére kört formáló lányok lejtették a táncot. Nos a karikázó már az első világháború után sorvadásnak indult az északi magyar vidékeken. Itt, az Ondava mentén különös módon — talán a környező szlovák falvak hatására, vagy mert lassabban hódított a városi kávéházi zene — egészen a második világháború utáni évekig élt ez az egykor oly népszerű éneklési szokás. Nem véletlen tehát, hogy még most is özönével ontják a hajdani karikázó nótákat, jószerével ismerik az egész magyar dallamkincs ilyen jellegű dalait, de mondanak olyanokat is, melyeknek szövegét két változatban, magyarul és szlovákul is ismerik. Hajlok arra a meggyőződésre, hogy minél inkább elszigetelődik egy népcsoport, megszakad a kapcsolata a vele egy nyelvet beszélő anyanemzettel, akaratlanul is, mintegy megmerevedett kövületként őrzi egykori népművészetének értékeit. Frappáns példa erre a magyar népköltészetben a moldvai csángók esete, akik még századunk utolsó felében tudják, és ha alkalmuk nyílik rá, dalolják azokat a népdalokat, népballadákat, amelyek az anyanemzet területén már egy évszázada visszahúzódtak a „korszerű” zene elől. Igaz, az Ondava menti falvak esete lényegesen eltér a csángókétól, hiszen földrajzi közelségük az anyanemzethez összehasonlíthatatlanul jobb Kárpáton túli testvéreikétől. Ám ez a lazább elkülönülés is zárttá tette a népcsoportot, ami népköltészetének bizonyos fokú konzerválásában tükröződött. Volt persze náluk a magyar éneklésnek egy igen érdekes vetülete: a folytonos bizonyításnak a szüksége. Adatközlőim beszélték, hogy a karikatáncban olykor a magyar és szlovák lányok vegyesen is összefonódtak. Ilyenkor felváltva hol magyarul, hol pedig szlovákul