Evangélikus Leánygimnázium, Nyíregyháza, 1924
, hogy Széchenyi fellépésével eljött az idők teljessége, amikor a magyarságnak egy új honfoglaló harcot kell megharcolnia. De tudott még mást is, amit a döblingi mártír nem tudott, s a Vén cigány költője is legfeljebb csak sejtett. Tudta, hogy egy nép jövője nem függhet nyert, vagy vesztett háborúktól s megsejtette, hogy messze az emberi szenvedélyek és dőre véletlenek fölött örökéletű történelmi igazságok vannak, amelyeknek teljesülését ideig-óráig erőszakkal késleltetni lehet ugyan, de megakadályozni nem. Tudta és hirdette, hogy a nagy harc Világosnál nem fejeződött be és tudta azt is, hogy ez igazság hirdetésére ő Istentől el van hivatva. Csak természetes, hogy egy ilyen nagy elhivatottság tudata a teremtő munka lázában nem tűri a műfaji szabályok korlátait, azokat áthágja, némelykor egészen megsemmisíti és szuverén céljainak megfelelő új műfajt teremt. Fő a cél, a kinyilatkoztatás formája másodrendű kérdés. Innen magyarázható, hogy Jókainál gyakran a legreálisabban kezdett témák tündérmesékké, vagy hősi mithoszokká tesznek, különösen ha a magyar múlt dicsőítéséről van szó. Ilyenkor a való élet pontos és fáradhatatlan megfigyelője, egyszerre hátat fordít a realitásnak,s vidám elbeszélőből, minden magyar sorsok prófétája és a magyar dicsőség, a magyar tragédiák ihletett nótása lesz, aki egy nemzet lelkébe az önbecsülés, önérzet és öntudat érzését kitörölhetetlen betűkkel írja be. Kezében a mese nem végcél, hanem csak szuggesztiv eszköz nagy gondolatoknak a tömeglélekbe való átültetésére. Az öncélú művészi érdek természetesen sokszor szenved egy-egy nagy gondolat propagálása közben s ezt Jókainak sokszor szemére vetették és vetik ma is, pedig épen ez egyéniségének legmagyarabb vonása. A magyar irodalomnak, mióta csak ismerjük, minden időben a nemzet erősítése, a nemzeti öntudat serkentése volt fő célja. Nekünk magyaroknak a művészet is csak fegyver a folytonos létért való küzdelemben, s amikor vele életünkért harcolunk, egyáltalán nem fontos, hogy a formája szemnek tetsző-e, vagy sem; a fontos egyedül csak az, hogy jól lehessen vele támadni és védekezni. E gondolat értelmében járt el Jókai is és épen ez által kapcsolódik be igazán abba a nagy ihletegységbe, amely a magyar irodalom termékein annyira jellegzetes, közös sajátság. A magyarságnak a Bach-korszak idején életszükséglete volt az idealizmus, amely az ő műveiből kiárad; s hogy írói iránya és világnézete magyar nemzeti szempontból helyes volt, azt már láttuk. Hogy vajon általános művészi szempontból jogosult-e az idealizmusnak e túlzása, az egy külön kérdés, de mindenesetre nagy kérdés és Jókai helyes megítélésében a kérdések kérdése, mert művészetének összes kifogásolt sajátságai természetesen következnek az ő világszemléletéből és világfelfogásából. A kérdés az előbbivel a legszorosabb egységben van, hiszen irodalmunknak és politikánknak ezer év óta ez a legérdekesebb és ránk nézve legfontosabb problémája, hogy mennyire tudjuk nemzeti érdekeinket az általános európai érdekeltekkel és értékelésekkel összhangbahozni. Ezért foglalkoznunk kell a dolognak ezzel az oldalával is.